Chris Szomáliából érkezett hozzánk, de sok sorstársához hasonlóan nem direkt járat hozta Mogadishuból a zöld határra, hanem a fél világot bejárva érkezett ide jó 13 évvel ezelőtt. Félig jemeni gyökerű családja a jobban szituáltabbak közé tartozott Szomáliában: földjeik voltak, banánültetvényeik és állataik. 1990-ban azonban polgárháború tört ki, a törzsi konfliktusok mai napig tartanak, és ezrek életét követelik. Ám Chrisnek nemcsak emiatt lehetetlenült el a visszatérés. Keresztény hite miatt a muzulmánok támadásának is ki lenne téve (sőt emiatt muszlim nővérével sem jó a kapcsolata). Chris a déli Kismayóban élt, Szomália második legnagyobb városában, s abból a törzsből származik, akik régebben a királyokat adták.

Ezerkilencszázhetvennyolcban született, a szüleitől 1993-ban kellett elválnia, őket 2003-ban ölték meg útonállók. 1993-ban, 15 évesen a nagybátyjával mentek át Dél-Jemenbe, ahol szintén polgárháború volt. Tőle tanulta meg az autószerelést is. A polgárháború közepette 60 család a hegyen ragadt, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az Iszlám Állam a jezidiket támadta tavaly. A férfiak az egyik éjjel elmentek 2-3 autóval vizet felkutatni, Chris nagybátyja is köztük volt – valamennyiüket megölték, a 15 éves fiú egyedül maradt.

Chris

Fülöp Máté

"Nagyon hideg volt!"

Óriási szerencsével túlélte, és hajóval sikerült eljutnia Szíriába. Hat hónapot dolgozott Damaszkusz közelében szőlőültetvényeken, tanyákon. „Itt tiszteltek engem”, emlékszik vissza Chris. "Itt sok barátom van. Ha még élnek.” De innen is tovább kellett mennie: Isztambulban 8 hónapot töltött, ruhákat varrt. Innen Grúziába vetette a sors, mert jól fizető munkával kecsegtették, de átverték, becsapták. Egy emberkereskedő megígérte, hogy átviszi őt sokadmagával Oroszországba, erre hol kötöttek ki? „Azerbajdzsánban!” – nevet így utólag Chris, aki a török nyelvtudásának köszönhetően jött rá, hogy rossz helyre érkezett. Minden nap máshol szálltak meg, ahol épp találtak valami kapcsolatot, mondjuk, egy szomáliai diákot a helyi egyetemen.

Innen Grúzián keresztül jutott el Moszkvába. „Nagyon hideg volt!” – összegzi Chris az orosz főváros meteorológiai helyzetét. De ennél sokkal rosszabbal is szolgált az orosz főváros: 1995-96-ban Moszkvában tombolt a rasszizmus, Christ 6-7 alkalommal is megverték, egyszer annyi vért vesztett, hogy a kórházban kötött ki. Moszkvában hórukklegény volt egy piacon, és takarítgatott is. Nyáron Murmanszkba vette az irányt, ahol sosincs nyár – ellenben közel van a norvég határ. Egy szomáliai Murmanszkban… Viszont legalább nem volt kitéve fizikai atrocitásnak.

Ott megtapasztalja a hajléktalanlétet, sőt tiltott határátlépés miatt hat hónapra börtönbe is kerül (Norvégiában próbált volna szerencsét, 500 dollárt fizetett az embercsempésznek, amit a moszkvai munkáért kapott béréből spórolt össze). Ezután 2 és fél évre Szentpéterváron ragadt, ahol utolérte a szerelem: összejött egy kamcsatkai lánnyal. De innen is tovább kellett mennie, pedig itt fia is született, a kis Ádám viszont anyjával maradt. Legutoljára 2005-ben hallott róluk, akkor az anya telefonszáma megváltozott, a régi pedig már nem működik.

Ukrajna volt a következő állomás. Odessza, hajléktalanlét, egy arab étteremben dolgozott, takarított, később ott is alhatott. Majd Moldova jött, egy lakásban 14 emberrel élt együtt – dolgozni itt nem volt mód, napi egy tál ingyenebéd jutott három hónapig. Ezután Chris Romániában találta magát 2001-ben. Nyolc hónapon át a szomáliai férfi szőlő- és almaföldeken ismerkedett a csőszmunka rejtelmeivel, majd szerelőként dolgozott. Chrisnek itt román szavak tolulnak fel némi nevetés kíséretében. Apropó, nyelvek. Otthon rögtön három nyelvvel kezdett: arab, szuahéli, badzsuni (törzsi nyelv), angol, magyar, orosz, némi török („hat hónap után már megint jól beszélnék”), román, grúz.

11 év után lett menekült

2002. augusztus 4-én jött el a nagy nap, ekkor lépte át Magyarország határát, és azóta is itt él. A kezdet, mint oly sok más menekültnek, neki sem volt szép: Kiskunhalas, két hónap börtön (idegenrendészeti őrizet). Békéscsabán nyolc hónap után kapott befogadotti státuszt (a menekültek jogi státuszáról lásd keretes írásunk – a szerk.). Onnan Budapestre utazott, ahol szépen alakultak a dolgok: takarított-javítgatott egy nyelviskolában, albérlete is lett. Közben gyereke született, igaz, az anyával máig vitái vannak. Noha a befogadotti státusz elnyerésekor két évet mondtak neki, tavalyig kellett várnia a menekültstátuszra: ez 2010-ben komoly gondot okozott, amikor nem vehette a nevére Kristófot, aki abban az évben született.

Gyermekének anyjával sokszor beszélnek, de a fiát már karácsony óta nem látta: ők vidéken élnek, míg Chris a munkalehetőségek miatt nem tud elszakadni a fővárostól. Bár a kisfiú folyton felőle kérdezősködik, Chris nem tudja kigazdálkodni az útiköltséget, hogy meglátogassa, a szállásra pedig nem tudja magával hozni.

„Most dolgozni akarok, és akkor béke lesz. Ki tudom fizetni az albérletet, tovább tudom gondolni, hogy mit is akarok.” Chris utolsó éve kemény volt, a befogadott státusszal nehéz munkát találni, s állandó bizonytalanságban tartja az embert az éves felülvizsgálata. Tavaly megkapta végre a 10 évre szóló menekültstátuszt. Az állam a friss menekültekkel integrációs szerződést köt, ami arra van kitalálva, hogy a letelepedni-dolgozni vágyó személy kapjon egy kis lökést (24 hónapig ad egyre csökkenő támogatást az állam). Csakhogy Chris nem friss menekült, ezért nem jogosult a szerződésre.

A szomáliai férfi a 22 éves vándorlása ellenére sem tört meg, ami valóságos csoda. Mint mondja, a gitár és a vallás tartotta karban. Egyszer még a Millenáris Parkban is fellépett. Jelenleg épp az jelent neki gondot, hogy a csepeli hajlékán nem zenélhet. Optimizmusával messze kitűnik a megcsúszott egzisztenciák között. „Ahol lakom, csupa reményvesztett ember él” – mondja, holott tán az övé az egyik legviszontagságosabb sors.

Fülöp Máté

Chris most egy gyorsétteremben kapott munkát. Nincs más vágya, mint normálisan élni, akárcsak a nyugatabbra szerencsét próbáló honfitársai.