„A menekültbatyut már a kukába dobtam”
Nem elég, hogy nem fogadjuk szívesen a Magyarországra érkező menekülteket, a jelenlegi rendszerben veszünk ugyan cipőt a lábukra, de nem tanítjuk meg őket járni – ilyennek látja a hazai menekültek helyzetét Dzavit Berisha, a tizenegy éve nálunk élő koszovói menekült, aki egész pályáját a hozzá hasonlók megsegítésének szentelte. (H)idegen – Menekültek Magyarországon sorozatunk következő darabja.
"Nincsen jogi diplomám, a tudásomat az életem adta" – kezdi Dzavit Berisha, aki emberi jogi aktivista. A koszovói férfi 11 éve él Magyarországon, és épp ennyi ideje a Roma Jogok Európai Központjának online tartalmakért felelős munkatársa. A délszláv háború miatt épphogy csak be tudta fejezni középiskolai tanulmányait, eszerint bányászati technikus lenne a foglalkozása. Magyarországon pedig családfőként és egyetlen kenyérkeresőként aligha tudta volna elvégezni a jogi képzést, ami a magyar nyelvű oktatás miatt amúgy is nehezített pálya lenne neki.
Dzavit Ráckevén él egy családi házban, ahol feleségével neveli három gyermekét. Néhány hónapja sikerült Magyarországra hoznia szüleit is, akik tizennégy év macedóniai menekültélet után költöztek tovább ide idős éveikre. Dzavit is először Macedóniába menekült, majd 2003 decemberében érkezett hozzánk, majdnem négyévnyi folyamatos menekülés, bizonytalanság és számos életveszélyes helyzet után.
1999-ben ugyanis el kellett menekülnie Koszovóból, miután a racaki mészárlást követően – 1999. január 15-én Milosevic parancsára szerb biztonsági erők lemészároltak 45 koszovói albán földművest Racak faluban – a NATO úgy döntött, hogy beavatkozik a szerbek és a koszovóiak közötti háborúba békefenntartás címén. Dzavit az év szeptemberében menekült Macedóniába, ahol két évet töltött menekültként. „Ezután kértem az önkéntes repatriálásomat (szabad akaratból történő visszatérés abba az országba, ahonnan a menedékkérő menekülni kényszerült – a szerk.), mert egyszerűen nem bírtam már tovább, haza akartam térni” – folytatja történetét. Ekkor környékezte meg Dzavitot a NATO amerikai kontingense, hogy tolmácsként működjön együtt velük Koszovóban.
„Nem voltak irataim, így a határon egyből elfogtak volna, ezért helikopteren vittek vissza Koszovóba” – meséli Dzavit, aki körülbelül egy évet dolgozott az amerikai hadsereg tolmácsaként. Ennek az vetett véget, hogy egyik napról a másikra Dzavit felettese egy amerikai állampolgárságú albán lett. „Felfedte a nyilvánosság előtt a titkosított adataimat tartalmazó dossziét, amiben benne volt, hogy ki vagyok, és mit csinálok” – emlékszik vissza, majd az arcán lévő forradásokra mutat. Azok arról a napról származnak, amikor Dzavitot egyszer csak minden előzmény nélkül, pusztán származása miatt megtámadták.
„Erővel kell, hogy visszavigyenek”
Ezután Dzavit kénytelen volt visszatérni Macedóniába, ahol azonban, mivel egyszer már feladta menedékjogát, nem kaphatta meg ugyanazt a védelmet, mint testvérei és szülei. Így, azért, hogy Macedóniában maradhasson a családdal, Dzavitnak újra és újra be kellett adnia a menedékkérelmet, amit háromhavonta rendszerint elutasítottak. Mégsem volt más megoldás, mert tudta, hogy amíg tart a procedúra, nem utasíthatják ki az országból.
Így ment ez addig, amíg ki nem adtak ellene egy kitelepítési utasítást. „Megkértek, hogy térjek vissza önként, de én visszautasítottam, mert eljönni sem önként jöttem el. Erővel vettek rá, hogy elhagyjam a hazámat, erővel is kell, hogy visszavigyenek” – mesélte Dzavit. Mivel nem vállalta az önkéntes visszatérést, szüleit hátrahagyva feleségével bujkálni kényszerült. Az olasz határon kapták el, majd 12 fogdában töltött óra után Szerbiába küldték őket, hogy a szerb hatóságokra bízzák a Koszovóba toloncolást. Ott viszont rövid időn belül nyilvánvalóvá vált Dzaviték számára, hogy nincsenek biztonságban, így újból menniük kellett.
Az üzenet: Ne gyere ide!
Itt kezdődik Dzavit történetének magyarországi fejezete: miután beadta nálunk a menedékkérelmét, őt is egy menekülteknek fenntartott befogadóállomáson szállásolták el Debrecenben. Itt, ebben az egykori szovjet laktanyában laknak azok a menekültek, akik menedékkérelmük elbírálására várnak. Korábbi munkája miatt Dzavittal kivételezettként bántak: a tábor területén ugyan, de rendes lakásban lakott, ahol még főzhetett is saját magára.
Dzavitnak ebben az időszakban volt egy beszélgetése a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal debreceni regionális igazgatóságának vezetőjével, aki megkérdezte tőle, hogy érzi magát a táborban. Ekkor elkezdte ecsetelni, hogy a legkevésbé sem luxuskörülmények között élő táborlakók életszínvonalán milyen intézkedésekkel lehetne javítani, amire az igazgató emlékei szerint azt mondta: „Dzavit, ne hülyéskedj! Ha minden tökéletes lenne, annyi menekültünk lenne, hogy nem győznénk őket.” Dzavit szerint a magyarországi menekültügy egyik legnagyobb problémája éppen ez, az elriasztás, elrettentés szándéka, hogy a bánásmóddal azt üzenik: "ne gyere ide!”.
Mindez persze már több mint tíz éve történt, azóta a menekültügyi helyzetben több fordulat volt, sok minden változott – mondta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) magyarországi szóvivője, Simon Ernő a hvg.hu-nak. Szerinte amellett, hogy számos fronton barátibb lett a menekültekkel való bánásmód, a legfőbb probléma még mindig az országba érkező menedékkérők személyi szabadságának korlátozása, vagyis a menekültügyi őrizet intézménye.
Az őrizetbe vétel ugyanis az első eljárás, amivel az országhatárt átlépő menekültek nagy része találkozik, ahonnan szerencsés esetben továbbküldik egy befogadóállomásra, ilyen Magyarországon Bicskén, Debrecenben és Vámosszabadiban van. Az idegenrendészet döntésétől függően azonban nem ritka, hogy a menedékkérők – jellemzően az országba egyedül érkező férfiak – akár a kérelem elbírálási szakasz teljes időtartama alatt őrizetben maradnak. „Ezek a helyek gyakorlatilag börtönök, s az UNHCR álláspontja szerint rutinszerűen semmiképpen, kizárólag kivételes esetekben lehetne itt tartani egy menekültet” – mondta Simon Ernő.
Ki kerülhet őrizetbe? |
„A menedékkérők őrizete nem jelenti azt, hogy minden menedékkérő automatikusan, bármiféle vizsgálat nélkül őrizetbe kerülne” – válaszolta a hvg.hu kérdéseire a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal sajtóosztálya. Az eljárással kapcsolatban elmondták: az őrizetet elrendelő menekültügyi hatóságnak egyéni elbírálás alapján kell döntenie arról, hogy elrendeli-e az adott ügyfél őrizetét, vagy sem. Az őrizetbe vétel elvileg csak akkor alkalmazható, ha a menekülő személyazonossága, állampolgársága nem megállapítható, veszélyt jelent Magyarország nemzetbiztonságára, vagy ha megpróbált a hatóságok elől elrejtőzni. „Értelemszerűen, akinek az esetében nem állnak fenn az őrizeti körülmények, azok nem kerülhetnek őrizetbe” – állították. |
A menedékkérők őrizetbe vételét egyébként 2013 januárjában nemzetközi nyomásra már egyszer megszüntették, mert az akkori magyarországi körülményekről készült ENSZ-jelentés nemzetközi szinten is kiverte a biztosítékot, így a kormányzatnak lépnie kellett. A döntést azonban már a kezdetektől ideiglenes megoldásként kezelték a magyar hatóságok, így nem sokkal később, 2013 júliusával életbe lépett egy új, elvileg az európai normáknak megfelelő menekültügyi őrizeti rendszer.
Azonban hiába sokkal jobbak az őrizet körülményei, a személyi szabadság minden ok nélküli korlátozásának ezt a durva módját továbbra is túl gyakran és mindenféle indoklás nélkül, kiszámíthatatlan döntési mechanizmussal alkalmazzák a magyar hatóságok – hívta fel a figyelmet Simon. "Az elmúlt időszakban a Magyarországra menedékkérőként érkező egyedülálló férfiak mintegy 25 százaléka kerül menekültügyi őrizetbe” – tette hozzá.
„Átfogó integrációs stratégiára van szükség”
„Elhoztam a menekültbatyut idáig, de már a kukába dobtam. Remélem, nem kell előkeresnem soha többet” – mondja Dzavit, aki akkortól tudott igazán a sorstársait érő jogsérelmekkel foglalkozni, amikor neki rendeződött az élete. Hosszas huzavona után sikerült hitelt felvennie az egyik hazai banktól, így vették ráckevei lakásukat, utána lett aktivista. Legnagyobb projektje egy menekülteket tömörítő önsegítő szervezet alapítása lett volna, amelyhez kormányzati segítséget is kért, kezdetben pozitív reakciókkal és lelkesedéssel találkozott. Dzavit víziója az, hogy minden ilyen kezdeményezésnek egy átfogó integrációs stratégiába kellene illeszkedni, de ebben nem kapott segítséget a kormányzattól.
„Az integráció egy nagyon sokszereplős folyamat, egy láncolat, ahol a láncszemek összehangoltan működnek” – magyarázta, ezért nem tartja sikeres modellnek, hogy egyetlen szervezet, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH)viseli ennek a folyamatnak minden terhét. „Sokkal inkább a szociális, a munkaüggyel vagy az oktatásüggyel foglalkozó minisztériumoknak és más intézményeknek kellene ebben szerepet vállalniuk, mint a Budafoki útnak" – jelentette ki (így emlegetik sokan a bevándorlási hivatalt, amelynek székház Budapesten, a Budafoki úton található – a szerk.). „Ha nincs integrációs stratégia, senkit nem lehet felelőssé tenni az integráció sikertelenségéért sem” – mondja Dzavit. A versenyszféra szerepvállalását is szükségesnek látja az integrációs folyamatban. Például szerinte a Magyarországon letelepedő menekültek foglalkoztatása után különböző állami kedvezményeket kaphatnának a nagy multik, ami egyfajta ösztönzőként lényegesen megkönnyítené a munkanélküliséggel küzdő szakképzett menekültek boldogulását.
Szerződni az integrációért, az integrációra
Akinek a menedékkérelme kedvező elbírálásban részesül és menedékjogot kap Magyarországon, annak két hónapon belül el kell hagynia a menekülttábort, és saját erőből kell boldogulnia. Ekkor a bevándorlási hivatallal egy integrációs szerződést köt vele, amely komoly feltételekhez kötötten két éven keresztül fokozatosan csökkenő mértékű, pénzbeli támogatást jelent: az első félévben havi 90 ezer forintot, ami a két év végére havi 25 ezer forintra csökken. A lakóhelyhez legközelebbi családsegítő szolgálat is segíti őket, a BAH szerint ezeknek a szervezeteknek a bevonásával "a helyi társadalomba történő beilleszkedés nagyobb eséllyel lesz sikeres, hiszen a menekült, oltalmazott lakóhelyén megvalósított integrációs szolgáltatásokkal az egyéni körülmények és igények eredményesebben figyelembe vehetők”.
A hvg.hu-nak az integrációs szerződésről Simon Ernő az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága nevében azt mondta: előrelépésnek találják, hogy a kormány egy éve bevezette az integrációs szerződést és ezzel elmozdult a tábor jellegű rendszer felől a közösségi felé. Azt viszont aggályosnak tartják, hogy a szerződés aláírása után a menekültek elesnek például az ingyenes nyelvoktatás lehetőségétől, miközben a nyelvtudás egyértelműen a sikeres integráció kulcsa. Ráadásul nyelvi kompetenciák hiányában a menekülteknek igen nehéz betartani a szerződésben vállalt kötelezettségeket is, vagy egyáltalán tájékozódni azokról, így akár az is megtörténhet, hogy – moha önhibájukon kívül nem tesznek eleget minden előírásnak – együttműködés hiányára hivatkozva megfosztják őket a szerződéskötéssel szerzett jogosultságaiktól. Szerinte az is gond, hogy bár az integrációs szerződéssel egy szociális munkást is rendelnek a menekült mellé, a családsegítő szolgálatban dolgozók ritkán kapnak speciális menekültügyi felkészítést. „De ami mindennél jobban hiányzik a táborokból frissen kikerült menekülteknek, az a társadalmi kapcsolatrendszer, ami nélkül nagyon nehéz megtenni akár az első lépéseket is, legyen szó akár lakásbérlésről, akár például munkahelykeresésről, ami egy idegen országban még keményebb dió” – mondta Simon Ernő.
Dzavit is egyetért azzal, hogy az integráció mindenekelőtt a nyelvi akadályok leküzdésével kezdődne, ezért is tartja meglepőnek, hogy az említett csomagban nem szerepel a magyar nyelv tanítása. „Az integrációs csomag jelenleg nem sokkal több, mint némi pénz, ami semmit sem ér, ha nem tanítanak meg használni” – magyarázta Dzavit, miért nem helyes modell, ha a kormány „megveszi neked a cipőt, de nem tanít meg járni”. „Mielőtt döntéseket és intézkedéseket hozna, a kormánynak egy kommunikációs csatornát kell teremtenie a menekültekkel” – mondta Dzavit, aki egy menekülteknek és bevándorlóknak szóló közösségi ház létrehozásának ötletét is felvetette már. Elképzelése szerint ez egy 2-3 emeletes tér lenne, ahol továbbképzéseket, kommunikációs tréningeket, tanácsadást tartanának azoknak, akik ezt igénylik. „Az írástudatlanoknak vagy a semmilyen idegen nyelvet nem beszélőknek közérthető magyarázattal ellátott animációkat is készítenénk, amin elmagyarázzuk nekik, milyen jogaik, kötelességeik és lehetőségeik vannak” – magyarázta konkrét elképzeléseit az aktivista.
Őt sütemények és a polgármester várta
„A menedékkérők őrizete nem jelenti azt, hogy minden menedékkérő automatikusan, bármiféle vizsgálat nélkül őrizetbe kerülne” – válaszolta a hvg.hu kérdéseire a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal sajtóosztálya. Az eljárással kapcsolatban elmondták: az őrizetet elrendelő menekültügyi hatóságnak egyéni elbírálás alapján kell döntenie arról, hogy elrendeli-e az adott ügyfél őrizetét, vagy sem. Az őrizetbe vétel elvileg csak akkor alkalmazható, ha a menekülő személyazonossága, állampolgársága nem megállapítható, veszélyt jelent Magyarország nemzetbiztonságára, vagy ha megpróbált a hatóságok elől elrejtőzni. „Értelemszerűen, akinek az esetében nem állnak fenn az őrizeti körülmények, azok nem kerülhetnek őrizetbe” – állították.
Már csak azért is szükség lenne ilyen helyre, mert Dzavit a kis közösségek erejében hisz. Saját példájából indul ki, hiszen amikor családjával Ráckevére költöztek, a helyiek nagy lelkesedéssel fogadták. „A szomszédjaim süteménnyel vártak, jött a polgármester is, a helyi lap még interjút is készítettek velem” – emlékszik vissza. Mióta nálunk él, még soha nem tapasztalt kirekesztő bánásmódot, hétköznapjai azonban mégsem félelem nélküliek. A 2008-2009-es romagyilkosság-sorozat óta nem érzi magát biztonságban, sötétebb bőrszíne miatt attól fél, bármikor inzultus áldozata lehet. „Azóta nappal a metrón mindig az ajtónál állok, éjjel pedig soha nem utazom tömegközlekedéssel” – mondta.
Az egyik legfőbb problémának azt tartja, hogy a menekülttáborokból kikerülőket nem fogadja félelem nélkül a társadalom. „Az integrációnak a legkisebb falutól a fővárosig meg kellene valósulnia, jelenleg viszont öngettósítás folyik, és a menekülttáborokból kikerülő menekültek legtöbbször Budapest nyolcadik kerületébe költöznek” – magyarázta az aktivista. Ő már teljesen beilleszkedett nálunk, a magyar állampolgárságért mégsem folyamodott eddig, bármennyire is ez lenne a következő lépés a 14 éve a menekültek életét élő férfi számára. „Pedig Magyarországon élek, itt is szeretnék megöregedni...de tudom, hogyha elutasítanának, abba beleőrülnék” – mondta.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
