Mágnáscserék: az elit nem vész el, csak átalakul

Sajátos értelmezésben az elitcsere szükségességével indokolja a Fidesz-kormány egyik ideológusa, Lánczi András azt a más szemszögből inkább korrupcióval egyenértékű, hatalmi visszaéléssel párosuló jelenséget, ahogyan Orbán Viktor miniszterelnök rokonai és barátai állami megrendeléseken gazdagodnak. A magyar történelemben több ízben is történt már elitváltás, sokszor nem is spontán módon, hanem erőteljes állami ráhatásra, azonban demokráciában példátlan az a mód, ahogyan a Fidesz a protezsáltjainak juttatja az állami vagyont.

A hagyományos elitet lényegében a XX. század derekáig a történelmi arisztokrácia alkotta, amelynek vezető szerepét hatalmas ingatlanvagyona és az ebből fakadó jelentős politikai befolyása alapozta meg. Ám ez az arisztokrácia nagyszabású elitcserével jött létre, mégpedig meglehetősen későn, csak a XVII–XVIII. század folyamán. Ezért is írta kissé lenézően 1930-ban Weis István szociológus: „némi joggal lehet azt mondani, hogy a magyar főnemesség nagy része parvenü eredetű, alig 200-300 év tradíciója van mögöttük”. A Mohács előtti főrendek alapvetően országos tisztséget betöltő elöljárókból kerültek ki. Örökletes bárói címet csak a XVI., grófit pedig a XVII. század elején kezdtek osztogatni a királyok; ezt használták ki az uralmukat Magyarországra kiterjesztő Habsburgok, hogy saját kedvükre való arisztokráciát alakítsanak ki. Magyar főrendekről csak 1608-tól lehet beszélni, amikor törvény szentesítette, hogy minden báró a felsőtábla tagja, s ezzel már nemcsak a vagyon, hanem a jog is különbséget tett a nemességen belül.

A XVI. század volt a változás kora: sok vagyonos család kihalt, s az állandó katonáskodás új főrendi családok felemelkedését indította el. A Szabó családnak a XVI. században többek között Szécsényben is katonáskodó tagjai például aligha gondolták volna, hogy egyik utódjuk, Széchenyi István a szűk magyar grófi és mágnási elithez tartozik majd, s a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Kaszinó megalapítója lesz, ráadásul az egyik legnagyobb reformerként vonul majd be Magyarország történelmébe. A családi vagyont megalapozó, 1695-ben elhunyt Széchényi György esztergomi érsekként lett a Habsburgok bizalmasa. A grófi címet azonban katonáskodó unokaöccse érdemelte ki az érsek halála után két évvel, s ettől fogva tartoztak a Széchényiek a magyar főrendek közé.

A száz évvel ezelőtt még egyik leggazdagabb magyar család, az Esterházyak csillaga szintén a Habsburgok idején ívelt fel, bár vagyonosodásukban nem csak ez játszott szerepet. Eltanulták ugyanis tőlük a vagyonosodás egyik kézenfekvő módját. Tu, felix Austria, nube!, azaz Te csak házasodj, boldog Ausztria! – szólt az intelem, s az Esterházyak házasodtak. Ezt a stratégiát különösen a családi vagyon alapjait megteremtő, bárói, majd grófi címet szerző Esterházy Miklós művelte kiemelkedően, aki két gazdag özvegyasszonyt vett nőül: először Mágochy Ferenc kassai főkapitány, majd Thurzó György nádor özvegyét. S a Mágochy- és Thurzó-vagyon nagy része mellett az utóbbitól a nádori címet is megörökölte. Fia, Esterházy Pál nem szakított a hagyománnyal, először unokatestvérét, Orsolyát vette el, második felesége, Thököly Éva pedig a Thököly-vagyon jelentős részét vitte a házasságba. Esterházyt 1681-ben nádorrá választották, és 1687-ben német-római birodalmi hercegi rangot kapott, megalapítva a család hercegi ágát.

Sóskuti Endre, bádogosból lett vezérigazgató. Határ a csillagos ég

MTI / MAFIRT

A rendi országgyűlések mellett – ahol nemcsak a főtáblán, de nagy ritkán a küldöttek között is voltak főnemesek – a dualizmus idejéig az arisztokraták közül kerültek ki a politika irányítói. Így volt ez még az Osztrák–Magyar Monarchia első magyar kormányában is, amelyben például gróf Andrássy Gyula lett a miniszterelnök, s báró Eötvös József a vallás- és közoktatásügyi miniszter. Később is sok esetben nemesi címmel bíró politikus állt a kormány élén.

A dualizmus idején aztán a politikai és a gazdasági elit jócskán átrendeződött. Igazán jelentős jövedelmek az iparban és a bankoknál keletkeztek, és e területeken csak elvétve jelentek meg arisztokraták. A kapitalista gazdaság megteremtésének, az iparosodás, az ipari forradalom megindításának feladata így az 1867 utáni fél évszázadban kialakult új, jórészt zsidó és német származású nagypolgári elitre várt. Ez volt az eredeti tőkefelhalmozás kora, azt a bizonyos első milliót nem mindig tiszta eszközökkel sikerült megszerezni.

Ekkoriban a politika- és a gazdaságirányítás is szakma lett, szabad versenyben dőlt el, ki kerülhet az elitbe. A főnemesek egy része is beszállt a versenybe, s a főrendiház helyett a képviselőházban foglalt helyet, ahova választások, nem pedig születési kiváltságok útján került be. Nemesekből polgárok, polgárokból nemesek lettek – utóbbiak azért, mert a feltörekvők közül is sokan a nemesi-főnemesi rangot tekintették az elit klubba tartozás kritériumának. A dualizmus idején e körből kis túlzással csak az nem lett báró, aki nem akart, az e rangot viselők száma 1885–1918 között nagymértékben emelkedett az iparbárókkal, a nagytőkésekkel, továbbá tíz miniszterrel, az első világháború alatt pedig a katonai Mária Terézia-rend lovagjaival is, akik kérhették bárói rang adományozását. Az új főnemesek legnagyobb része, 36 százaléka vagy a gazdasági élet különböző posztjain helyezkedett el, vagy ügyvéd és közjegyző volt. A XVIII. század végétől 1848-ig tartó időszakban a „nemesítetteknek” még körülbelül a 70 százaléka hivatalnok és katona volt, a dualizmus idején ez az arány 52 százalékra zsugorodott. A történelmi arisztokrácia távolságtartóan figyelte a főnemesítést, egy bárói címmel nem lehetett feltétlenül bekerülni a „legelőkelőbb társaság” köreibe. Az új bárók egy új, immáron „polgári” arisztokráciát képeztek, s nem tagozódtak be a történelmi arisztokráciába.

Ez a kettősség a Horthy-korszakban is megmaradt, az arisztokrácia mellett vezető szerepet töltöttek be a gazdasági és a politikai elit nem arisztokrata képviselői is. Ám míg a gazdasági elit tagjai, akik mögött egy vagy akár két generáció vagyonfelhalmozása állt, örökösökként jutottak ebbe a pozícióba, a politikai elit inkább újonnan került helyzetbe, és főként funkciójának köszönhette a pozíciót. Politikai okokból 1944-ben, illetve 1945-ben az addigi elit tekintélyes része megsemmisült, illetve megfosztották a vagyonától. A holokauszttal megsemmisítették az ipari és bankárelit nagy részét, az 1945 utáni földosztással a történelmi arisztokrácia vesztette el elitszerepének gazdasági alapjait, az államosításokkal pedig a korábbi nagytőkéseket is lenullázták. Véget ért az a korszak, amikor születés, illetve öröklés útján lehetett az elitbe kerülni.

1948 után a kiválasztás politikai alapon történt, s a kommunista párt vezetésétől függött. Nem számított a szakmai vagy tudásbeli teljesítmény, kizárólag a lojalitás, a párthűség, a feltétlen engedelmesség volt a mérce. A káderutánpótlás a legszigorúbban tervezett, ellenőrzött és centralizált politikai tevékenység lett, ami a gazdasági és társadalmi élet egészére kiterjedt. A párt döntötte el, kiből lehet gyár- vagy múzeumigazgató, társadalmi szervezet vezetője. Egyes számítások szerint csak a kommunista párt politikai bizottságának és központi bizottságának hatásköri listái alapján több ezer országos jelentőségű vezető felett gyakoroltak politikai kontrollt, s a megyei és járási pártbizottságoknak is voltak ilyen jogosítványaik. A párthűség, a lojalitás, a politikai megbízhatóság követelménye a Kádár-korszakban is megmaradt, ám elvárás lett a megfelelő iskolai végzettség is. Kialakult egy technokrata elit, amely megbékélt a pártállammal, és azon belül képzelte el hivatali karrierjét.

A rendszerváltás után az állami tulajdon leépítése, az elszabaduló vadkapitalizmus és a piacgazdaság nyújtotta vállalkozói szabadság lehetőséget adott az egyéni meggazdagodásra és egy új, általában első generációs gazdasági elit létrejöttére. Ezzel párhuzamosan részben a letűnt pártállamhoz kötődő, részben újonnan szerveződő, feltörekvő hatalmi réteg is felállt. A kettő összefonódására, kölcsönös érdekérvényesítésre számtalan példa akadt az utóbbi több mint negyedszázadban. A második Fidesz-kormány azonban a megszokott és bevált útra lépett: a szinte egypártivá vált politikai struktúrában, a törvényes kereteket kénye-kedve, érdekei szerint alakítva, a hatalom birtokosa oszt minden lapot.