Két állítást teszek, amely látszólag ellentmond egymásnak: 1. A Momentum Mozgalom kezdeményezéséből szinte biztos, hogy nem lesz népszavazás az olimpiarendezésről Budapesten (vagy bárhol Magyarországon) 2. A népszavazási aláírásgyűjtés fontos dolog, komolyabb távlati esély a polgári demokrácia hívei számára, mint bármi más, ami a közelmúltban, az internetadós tervek óta történt.

De miért nem lesz népszavazás? Nos, ezt kell talán kevésbé magyarázni. Lassan mindenki megérti, hogy olyan rendszerben élünk, ahol az alkotmány eltörlésétől, és egy másik összetákolásától kezdve a történelemátíró emlékműveken át, az NB II. átszervezéséig egy ember mondja meg az irányt, a többi pedig végrehajtja az utasításokat, vagy másnap már őt hajtják ki a kiváltságosak közül.

A népszavazás fontos fegyvere a mindenkori ellenzéknek. Jól tudta ezt a Fidesz, és a még önálló Alkotmánybíróság előzékenysége folytán alkalmazta is 2008-ban, az akkori kormányzat, sőt, a rendszer megbénítása érdekében. Nagyon is tisztában vannak azzal, hogy milyen elképesztő lelki és politikai áttörést okozhat egy sikeres referendum – különösen abban a ritkán próbált esetben, ha az érdemi és értelmes célokkal bír, ha leleplezi a kormányzati inkompetenciát. A „szociális népszavazás” nevű 300 forintos blöff bejött és tarolt, következményei pedig ott vannak szinte minden közkórházban. De ki olvassa ezt a fejükre ma már?

Hatalomra jutva a szabadságjogok szűkítése során nem is késlekedtek a népszavazási lehetőségek szigorításával. Cseles eszközök bevetése mellett pártkatonákkal tömték tele az összes, választási ügyekben illetékes szervezetet, bizottságot és hivatalt. Olyan választási szisztémát alkottak meg, amelyik fontos sarokköve a beláthatatlan időre épülő rendszernek, és garantálja, hogy ha adott ügyekben valahogyan össze is gyűlik a megfelelő mennyiségű aláírás, az nagy valószínűséggel megreked a NER valamelyik speciális elhárító szűrőjén.

De ha hiba csúszik a rendszerbe, és eljutnak a választási irodáig, akkor jönnek a párt legfőbb futballklubjának kopaszai, és elrendezik a problémát, mint ahogy a Lendvay utcában, a Városligetben vagy a Nemzeti Választási Irodánál történt. Nem menti fel mindezt az sem, hogy gyakran maga az ellenzék sem képes még megtölteni sem ezt a politikai fegyvert, nemhogy elsütni. Egy nagyobb pártra nézve pedig egyenes kínos, ha képtelen vagy csak ímmel-ámmal akar összegyűjteni megfelelő mennyiségű aláírást országos ügyekben. Akkor mintha maga is a rendszer alkotóeleme lenne.

Tény: népszavazás sem a józan ésszel nemigen indokolható boltzárról, sem még nagyobb dolgokról, például a senki által nem kért (és persze nem is ígért) „alaptörvényről” nem lehetett, hogyan lehetne az új mestertervről tehát, amelynek két legfontosabb célja a hatalomközeli oligarchák hetedízigleni milliárdossá tétele és a több évtizedes uralkodás újabb eszközzel való bebiztosítása? A nagy terv hatalompolitikai szempontból bizony nem is hülyeség, hiszen miközben Budapesten kívül kettő kivételével nem maradt már pályázó város a 2024-es olimpiára (az államcsődök népszerűsége esik, és a közakarat két óriásvárost kivéve mindenütt megfúrta a terveket), a korrupciótól bűzlő nemzetközi sportszervezetek pedig remek vadászterületei az autokrata kiskirályságoknak.

S ahogy a FIFA rémtörténetein láthattuk, mindenkinek megvan az árfolyama. Van esély tehát az olimpiarendezésre, és egy mindent maga alá gyűrni akaró rendszer bolond lesz kihagyni egy ekkora figyelemelterelő előadás esélyét. Ha pedig már a kopaszok sem tudják elkergetni a kellő számú aláírást összegyűjtő egyetemistákat, minden egyéb csalafintaság is elbukik, és nem lehet megúszni „az emberek” véleményének a megkérdezését, akkor esetleg indítanak egy (20 helyett) mondjuk 100 vagy 400 vagy 800 milliárdos kampányt, amivel érvénytelenségbe vagy más értelmezhetetlen tartományba süllyesztik az eredményt. Pénz korlátlanul van arra, amire akarnak.

De akkor miért kell mégis nagyon sokaknak aláírniuk a Momentum kezdeményezését? Miért kell megnyomni az utolsó hetet a gyűjtőknek? Mert a hatalom komolyan tart mindentől, amit nem irányíthat.

Az erőkultusz, az állandóan militáns, háborús képekben való zárt gondolkodás részben az erőtől való félelem szülötte. Kérleléssel, érveléssel, finom tanácsokkal időveszteség kísérletezni. Harsányan röhögik ki azt, aki így közeledik feléjük. Egy dolgot értenek: az erőt. A hatalom fél a tömegfelháborodás bármilyen formájáról. Az oktatási ellenállás pacifikálása, az internetadóból való riadt kihátrálás pár tízezer tüntető fiatal miatt, mind-mind annak a bizonyítéka, hogy nagyon könnyen rettegni méltóztatnak, ha az övéktől eltérő vélemény mögött valódi erőt szimatolnak. Az inkább szabadságkorlátozó céllal, mintsem anyagi vonatkozása miatt kiagyalt internetadó elbukása, a sikertelen októberi népszavazás mind-mind egy apró, de létező hajszálrepedés a nagy narancssárga falon.

Civil ellenállás is Budapestről jön majd. Itt gyengébb hű szövetségesük, a közöny. Nem véletlenül nyúltak bele rögtön a választási rendszerbe, amikor nem pártszerűen szavazott a nép. A fővárost keményen büntetik: vagyonának elvétele, a „szuperkórház” halogatása, a 3-as metró pusztulása vagy a BKK költségvetésével való rendszeres, végtelenül cinikus szórakozás nemcsak az oligarchák elbukott buszmutyijairól szól: elvi, vagy ha úgy tetszik, „irodalmi” kérdés a budapestiek megrendszabályozása. De itt van a legnehezebb dolguk: még mindig itt a legnagyobb mozgástér velük szemben, itt halad a legnehézkesebben az agymosás. Itt a legkézenfekvőbb, hogy az olimpiai lázálom milyen világraszóló szemfényvesztés, átverése egy gyűlöletkeltő kampányokkal mérgezett, megosztott országnak.

Az olimpiai népszavazásért összegyűjtendő aláírástömeg a demokrácia, és akár egy dolgozni akaró, a kormány helyett a budapestiek érdekeit képviselő új főpolgármester iránti vágy egyik első életjele lehetne. Nem kormánybuktató, de azért erős jelzés. Akár lesz népszavazás, akár nem, tiszta és nagyon erős üzenet. Meghallják. Talán még a szotyihéj is megáll a levegőben. Többet ésszel és erővel!