A burgenlandi Mattersburgból (Nagymarton) akart két férfi eljutni Deutschkreuzba (Sopronkeresztúr). Ha a Google-t kérdezzük, hogyan jutunk el leggyorsabban az egyik osztrák településről a másikra, akkor Magyarországon keresztül jelöli ki az útvonalat. Mivel itt schengeni övezeten belüli határ van, a program nem is figyelmeztet, hogy államhatáron át vezet a javasolt túra.

Azonban a két férfi szomáliai, történetüket Nagy Viktor menekültügyi szakjogász mondta el a hvg.hu-nak. Hazájukból, a világ egyik legveszélyesebb országából átszöktek Etiópiába, onnan repülővel jutottak Törökországba, majd Görögország és Olaszország érintésével érkeztek Ausztriába. Egyikük az ottani hatóságoktól megkapta az oltalmazotti státuszt, azaz legalább három éven keresztül védelemben részesül, mert hazájában súlyos sérelem veszélye fenyegetné. Menekültstátuszra ugyanakkor nem jogosult, de anélkül is legális tartózkodási jogcíme van Ausztriára. A másik férfi még menedékkérő – ez is legális jogcím a kérelem elbírálásáig.

Ők ketten tehát kirándulni indultak. A Burgenlandban dolgozó Nagy Viktor mindig elmondja ügyfeleinek, hogy vigyázzanak: egyes vonat- vagy buszvonalak a két város között átjönnek Magyarországra is. Ám ezt az információt a két, nyelvi kihívásokkal is küszködő szomáli nem tudta a helyén kezelni. 2017. augusztus 24-én felszálltak a vonatra. Ezt azóta ezerszer is megbánhatták.

Ki az a két ember, akit véletlenül igazoltatnak?

A vonatút átszállással volt tarkítva, a vágányzár miatt egy szakaszon buszok vitték az utasokat. Sopronban kellett leszállni a vonatról, a peronon azonban rögtön igazoltatásba botlottak: a rendőrök az utasok közül épp a két fekete afrikait szúrták ki, másokat nem tartottak igazoltatásra érdemesnek. Nagy közbeveti, hogy az igazoltatás célhoz kötött intézkedés, tehát mindig olyan konkrét tényeknek, körülményeknek kell megalapoznia, ami miatt a rendőr szükségesnek érezheti a megtételét.

Az, hogy két afrikai leszáll egy vonatról, még nem ilyen – hiába van tömeges migrációs válsághelyzet Magyarországon

– állítja a jogász. Szerinte egyébként sem indokolt ennek a helyzetnek a fenntartása.

A két férfinál személyazonosságuk igazolására az osztrák hatóságoktól kapott plexi kártyák voltak: az oltalmazottnál szürke, a menedékkérőnél fehér. Ők szabadon mozoghatnak ezekkel Ausztriában. De a magyar rendőrök nem tudták ezeket a kártyákat értelmezni, holott ez elvárható lenne egy határ menti szolgálatot végző rendőrnél, mondja Nagy. Ilyen helyzet ugyanis hetente előfordulhat. És hozzáteszi: "a nyelvtudás hiánya mind a két oldalon jelentkezett". Úgyhogy a rendőrök az előállítás mellett döntöttek.

Kattant a bilincs, és a két férfi a Győr-Moson-Sopron megyei rendőrség határrendészeti osztályán találta magát. Az ügy pedig nemzetközi szintre lépett: megindult a kommunikáció a két ország hatóságai között. Ausztria és Magyarország között egy kétoldalú megállapodás szabályozza a visszaküldéseket, épp ilyen esetekre kitalálva. De mivel a magyarok nem tudták a kártyák alapján pontosan jelezni az általuk előállított férfiak státuszát, az osztrákok nem vették vissza a szomáliakat. A félreértés miatt a dublini eljárást alkalmazták, ennek viszont más az eljárási protokollja, mint a kétoldalú egyezménynek.

A magyar hatóságok továbbra sem értették a kártyákat

Megindult a meghallgatás augusztus 24-én, angol tolmáccsal – a szomáliak angoltudása azonban erősen korlátozott, sérült tehát az a joguk, hogy anyanyelvükön, vagy egy általuk jól beszélt nyelven folytassák le a jogi eljárást. Semmi baj, menekültügyi őrizetbe kerültek Nyírbátorban, az őrzött szálláson. Mivel nem voltak tisztában a magyar jogi és társadalmi viszonyokkal, korábban nem jártak itt menedékkérőként, az eljárást nem értették, nem tudták, mi is van velük. Az információhiányukban az őrizetbe vételt börtönnek érezték és úgy is nevezték.

Ezen a ponton került a történetbe Nagy Viktor. A szomálik osztrák szállásadója ugyanis megkereste azzal, hogy segítsen. Megkezdődött a lázas keresés és ötletelés, mit is lehetne tenni. Bonyolította a helyzetet, hogy bár a Magyar Helsinki Bizottságnak van Nyírbátorban egy ügyvéd munkatársa, ő közvetlenül nem mehet be az őrzött szállásra, mivel a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal felmondta a szervezettel az együttműködést. Így egyszerűen nem lehet beszélni az oda bekerültekkel, azaz nem lehet nekik jogsegélyt nyújtani abban a formában, ahogy a Helsinki Bizottság eddig tette.

A kommunikáció tehát egyetlen csatornán volt lehetséges. Nyírbátorban mindenki napi 2-3 órát netezhet, így Facebookon kellett Nagynak lecsetelnie a dolgokat a németül-angolul nagyon korlátozott nyelvtudású férfiakkal ("yes, no, okay"). Végül sikerült találni egy olyan, Ausztriában élő szomáli menekültet, aki már eléggé beszélt ahhoz németül, hogy megindulhasson a kommunikáció. Közben a magyar rendőrség eljárást indított azon a jogcímen, hogy a két férfi nem rendelkezik érvényes úti okmányokkal, és nem rendelkezik a magyarországi tartózkodáshoz megfelelő anyagi feltételekkel.

Mindeközben zajlott a két ország közötti üzengetés, az osztrákok ragaszkodtak a dublini eljáráshoz. Ezt az esetet ismerők furcsállották, hiszen az egyik szomálinak oltalmazotti státusza van. És teltek a napok.

Volna anamnézis, de azt senki el nem olvassa

A két afrikainak – ahogy az európai ételekkel és mikrobiológiai viszonyokkal találkozó afrikaiaknak általában – gyomorpanaszaik vannak, amúgy traumatizáltak is. Nem segített az állapotukon a nyírbátori őrzött szállás élelmezési gyakorlata, fogalmaz Nagy Viktor. A szomálik jelezték odabent, hogy nincsenek jól, ekkor sokáig váratták őket, majd egy orvos vagy nővér szintén tolmács nélkül bement hozzájuk, és valami pirulát adott nekik rendes vizsgálat nélkül – legalábbis így mondták az afrikaiak a jogásznak.

A dolog abszurditása, hogy bár Nagynak megvannak a két férfi egészségügyi papírjai, mivel nem érintett a jogi procedúrában, azaz nem bízták meg az afrikaiak képviseletével, nem tudta ezeket elküldeni a hatóságoknak. Egészen szeptember 14-ig zajlottak így az események, amikor az oltalmazott szomáli esetében az osztrák állam végre a homlokára csapott, rájött, hogy a férfit vissza kell vinni Ausztriába, mert ott legális tartózkodási jogcíme van. A menedékkérő viszont a mai napig Nyírbátoron van, az ő ügyében dublini konzultáció van folyamatban.

Nagy tudott beszélni az időközben Ausztriába visszaérkezett oltalmazotti védelemben részesült férfival. Azt mondta neki, hogy Magyarországon úgy bántak velük, mint az állatokkal, nem is értette, hogy miért igazoltatták, miért került rá bilincs. Tagadhatatlan, hogy Magyarországon a szomáliainál lényegesen jobbak az emberi jogi viszonyok, de az ügyfél szerint Ausztriához képest sehol nincsenek.

Az eset során több jogsértés is felmerült

• az alaptalannak tűnő igazoltatástól kezdve,
• a megbilincselésen át,
• az anyanyelv használatának megtagadásán
• és a jogi segítségnyújtáshoz való jog sérelmén keresztül
• a tisztességes orvosi ellátás elmaradásáig.

Sokadszorra derül ki, hogy ellentétben a magyar állam által ismételt lózunggal, amely szerint "minden rászoruló megkapja a megfelelő védelmet", a könnyen elbírálható esetekben is a packázás zajlik.

Érdemes megjegyezni egyszersmind – ahogy Nagy Viktor fogalmaz –, hogy Szomália, Szíria, Afganisztán, Irak, Irán mellett az egyik olyan származási ország, ahonnan a kérelmezők számíthatnak valamilyen nemzetközi védelemre. Nemhiába. Szomália a bukott államok iskolapéldája, ahol a polgárok az állam működésképtelensége miatt nem tudják igénybe venni annak védelmét. Klánok harcolnak egymással és az al-Shabaab terrorszervezet folyamatosan hajt végre merényleteket az országban állomásozó nemzetközi erők és a polgári lakosság ellen egyaránt.