Újult erővel startolt rá a Fidesz a kultúra és a tudomány teljes bekebelezésére

„A kulturális hegemónia legalább annyira fontos, mint a politika uralása”

– nem sokat köntörfalazott Békés Márton, a Terror Háza kutatási igazgatója, amikor a napokban beszállt a jobboldalon a választások óta még nagyobb elánnal zajló kultúrharcba. Ő és társai szerint hiába nyert a Fidesz háromszor is kétharmaddal, a kulturális élet még mindig a liberális értelmiség monopóliuma, mely korábban „gyarmatosította az MTA-t, az egyetemeket, a színházakat, a könyvkiadást, a zenei életet, a galériákat”. Ezért a „konzervatív kulturális dekolonizáció elsődleges feladata a művelődési és média-intézményrendszer átalakítása” – adta ki a parancsot Schmidt Mária kapitánya.

De még az ugyanebben a hadosztályban harcoló, a mérsékeltebbek közé tartozó, művelt L. Simon László is azt mondta egy minapi beszélgetésben, hogy

„kurzust kell építeni”.

Igaz, ő elutasította, hogy ezt az ellenoldal kulturális teljesítményének a negligálásával kell elérni. Békés azonban valóságos honvédő háború képét rajzolta fel, amiben az igazság természetesen a kormány oldalán áll, hiszen „világmagyarázatot adni csak a jobboldal képes”. Eközben a Fidesz kulturális megmondóemberei által retrográdnak tekintett liberális oldal „színdarabról színdarabra, filmkritikától könyvrecenzióig vonul vissza, de továbbra is elkeseredetten harcol kulturális privilégiumai és gyarmatai megtartásáért” – vázolta fel Békés a fényes szelek nemzedékének dühével és küldetéstudatával a csatateret. Ahol valóban van jó néhány kiégett vagy elfoglalt objektum, a Nemzeti Színháztól a Vigadón át a Népszabadságig.

A kultúrharc szócsöve

A Magyar Idők napilap, ahol a kultúrharc napi parancsai megjelennek, már hónapok óta fújja a harci kürtöt – onnan üzenték meg például az Operaházat igazgató Ókovács Szilveszternek is, hogy a Billy Elliot-előadás „melegpropaganda”. A több száz millió forinttal kistafírozott Előretolt Helyőrség Íróakadémia fő szervezője, Orbán János Dénes odáig jutott egyik írásában, hogy „ritkítanunk kellene a könyvfelhozatalt, mert ha egy vásárló úgy megy be könyvet vásárolni az üzletbe, hogy nem tudja, mit akar, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy értéktelen könyvvel távozik, mint annak, hogy rábukkan a legalsó polcon eldugott, valódi értéket képviselő műre”. A Magyar Időkben megjelent írásában Orbán ezzel a rossz kiadók és gyenge írók réges-régi közhelyét melegíti fel, miszerint azért nem fogynak a könyveik, mert „eldugják” azokat.

A kultúrharc nyitánya Szakács Árpád mára tízrészesre bővült, Magyar Időkben publikált cikksorozata volt, amely azt bizonygatja, hogy a liberális kulturális diktatúrának máig nem tudtak véget vetni. Szakács szerint mindez csak a fideszes intézményvezetők lanyhuló éberségének köszönhető.

A Fidesz választási győzelme után eleinte furcsának és értelmetlennek tűnt az újraéledő kultúrharc, hiszen még a mezei kormánypárti szimpatizánsok is joggal gondolhatták, hogy ezt a feladatot a ner már letudta. Az utóbbi nyolc évben megszületett a Magyar Művészeti Akadémia (MMA), einstandolták a teljes kulturális infrastruktúrát, ráültek az összes állami forrásra. Ám minden hiába, nem gurultak le az MMA gyártósorairól a remekművek. Az állítólagos balliberális ízlésterrortól megnyomorított idős művészek megelégedtek az akadémikusi fizetéssel. Most pedig új korosztály köszön be, amelynek tagjai azt ígérik, hogy képesek létrehozni az új, jobboldali kultúrát. Hogy az milyen lesz, abban láthatóan hatalmas a káosz a fejekben, hiszen az új üdvöskék egyszerre beszélnek konzervatív, népi, sőt plebejus kultúráról, amely – történeti gyökereit nézve – nemhogy nem ekvivalens, hanem éppenséggel egymást kizáró értékekre épít. Ahogy a leradírozni szándékozott balliberális kultúrába is belesorolhatnak a kortárs ukrán művészektől Frida Kahlón át Kassák Lajosig és Esterházy Péterig szinte bárkit.

Mondanivaló nélküli "kulturális diktatúra" ellen küzdenek

A rendszerváltás utáni kultúrharcok még az esélyek „kiegyenlítéséről” szóltak, hiszen – nemzetközi mércével is mérve – valóban sokkal sikeresebb volt a demokratikus ellenzék körül tömörült liberális ihletésű kultúra. Akkor azonban volt jobboldali vagy népi „ajánlat” Csóri Sándor, Makovecz Imre vagy a – politikailag magát el nem kötelező – Kányádi Sándor személyében. Most azonban a Fidesz kultúrpolitikusai odáig jutottak, hogy azt mondják:

„magunk maradtunk, nekünk kell lenni konzervatívnak és forradalmárnak is”.

Ehhez pedig olyan személyeket választanak, mint például az MTVA kulturális csatornájának élére e héten kinevezett Siklósi Beatrix, akiről azt írták korábban keresztény egyházi vezetők (többek között Erdő Péter bíboros), hogy nyíltan kirekesztő és antiszemita nyilatkozatai alkalmatlanná és hiteltelenné teszik.

Siklósi Beatrix a Magyar Termék Nagydíjjal. A kultúra arcul csapása

MTI / Kovács Tamás

A Fidesz kultúrharcának ideológusai arról már nem beszélnek, hogyan is lehet egyszerre fojtogatóan hegemón és mondanivaló nélküli az a balliberális „kulturális diktatúra”, amely politikai értelemben lassan egy évtizede ellenzékben van. Árulkodó az a frusztrációjuk a kultúrharcosoknak, hogy a kormánypárt nyolc éve tartó szakadatlan választási győzelmei ellenére a politikailag szinte megsemmisített balliberális oldal még mindig megtartotta a kulturális fölényét. Amitől a megszólalók személyesen is tartanak. Jellemző, hogy például Szakács Árpád nem ül le az „ellenoldal” képviselőivel. Békés Márton azt állítja: „a balliberális értelmiség által meghatározott nyelv és viszonyítási rendszer nem érvényes”, ezért inkább „magunkkal kell vitatkoznunk”. Amiben annyi ráció kétségkívül van, hogy így el lehet kerülni a megszégyenülést az érvek nyilvános csatájában.

A kultúrharcnak van egy másik, kevésbé magasztos csatatere. Mára olyan nagy lett a kormánypárt holdudvara, hogy komoly – belső – érdekellentétek alakultak ki. Amiben a legfőbb mozgatórugó, ahogy Stefka István egy őszinte pillanatában fogalmazott, az, hogy

„kié legyen a lé”.

Vannak persze generációs feszültségek is, hiszen a politikába, az államigazgatásba és főleg a médiába folyamatos a becsekkolás lehetősége, a kultúra területét viszont a 2010 után odakerült, ötvenes-hatvanas, még az első Orbán-kormány alatt feltűnt korosztály stoppolja. Hiába: a kulturális elit leváltása, és az új megteremtése nagyon hosszú munka, és eddig csak diktatúrákban járt gyors sikerrel.

A konzervatív gyomornak is sok

A mostani támadások beleillenek a jobb híján Trump nevével fémjelzett értelmiségellenes korszellembe is. Még azért szoknia kell a magyar konzervatív gyomornak, hogy Makovecz Imre helyett Milo Yiannopoulos tart eligazítást a világ dolgairól. Ebből a szempontból a félreállított Szőcs Géza, a Balassi Intézet parkolópályára küldött vezetője, Hammerstein Judit, vagy a Petőfi Irodalmi Múzeumot igazgató Prőhle Gergely épp annyira nemkívánatos, „ásatag” alak immár, mint bármelyik balliberális megmondóember. Orbán Viktornak csak hátra kell dőlnie, és végignézni, hogy vérzik el saját, egyre kellemetlenebbé váló értelmisége is ebben a  kultúrharcban, hogy a helyét a „nép nyelvén” jobban értő publicisták vegyék át. Feltűnő az is, hogy egyetlen jelentős jobboldali alkotó sem szállt bele a kultúrharc legújabb szakaszába.

Ebbe a vonulatba illeszkedik az MTA elleni támadás is. Jelezve, hogy nincsenek kivételezett, önmozgással rendelkező személyek és intézmények. Az is tudatos hatalomtechnikai eszköze, hogy miközben bizonyos kérdésekben – migráció, korrupció – a vezér nem engedi a nyílt vitát, addig a kulturális területet megfelelőnek tarja némi gőz levezetésére.