Már a műfaja is furcsa: doku-dráma. A Döntés órái (Stunden der Entscheidung – a linken meg is tekinthető) fikciós elemeket tartalmazó dokumentumfilm azt a napot igyekszik feldolgozni, amikor a Keleti pályaudvarnál feltorlódott menekültek útnak indultak Nyugat felé, és végül bebocsátást nyertek a számukra ígéret földjének tűnő Németországba. A történések negyedik évfordulóján, szerda este a ZDF-en sugárzott dokumentumfilm a korabeli felvételek mellett tehát színészekkel újrajátszott jeleneteket is tartalmaz, így mutatja meg az események két központi kérdését:

• Ki és miért indult elsőként útnak a Rákóczi úton az Erzsébet híd felé, majd onnan ki az M1-es autópályára?
• Hogyan döntötte el Angela Merkel, hogy nem zárja le előttük a határt, hanem beengedi őket Németországba?

A vállalkozás eleve lehetetlen. Miért és hogyan indultak útnak? A Keletinél akkoriban sok ezer ember gyülemlett fel, a helyzetük kaotikus és átláthatatlan volt. Származásuk és nyelvtudásuk szerint kis csoportokban beszélgettek egymással, közben folyamatos üzenetváltásban voltak a Balkánon vezető útvonalon haladó sorstársaikkal, valamint az otthoniakkal és a Nyugatra megérkezőkkel, illetve figyelték a híreket (és álhíreket). A film készítői minden zsivaj ellenére kétségek nélkül állítják: Mohammad Zatareih találta ki a menetet, és ő is szervezte meg a percekkel korábban megismert honfitársával az emberek indulását.

Zatareih minden bizonnyal központi szerepet vállalt a szervezésben, de a film az ő vállára rakja az egész magyarországi cselekményszálat. Van ennek a filmkészítők szempontjából nyilván anyagi vonzata is. Költséges lett volna több száz statisztát szerezni, és napokra lefoglalni egy autópálya-szakaszt a forgatáshoz. Az alkotók inkább keverik az archív felvételeket a szíriai férfiról forgatott fiktív jelenetekkel. Idő azonban nincs az események kibontására, az alkotók ugyanis a politikára koncentrálnak, nem az utcára.

Merkel, a bumfordi

Hasonló problémák vannak a másik történetszállal, amelyben Angela Merkelt láthatjuk a „nagy napon”. A film csúcspontjának szánt jelenetben a kancellár éjjel, a saját konyhájából, egyedül szánja rá magát, hogy Werner Faymann osztrák kormányfőnek elmondja a sorsfordító elhatározását: a németek tovább fogják engedni Ausztriából a menekülteket. A filmben azonban Merkelt duplán látjuk. Archív felvételek mutatják, ahogy aznap Berlinből beutazza Bajorországot, majd a Ruhr-vidék két városában részt vesz pártja kampányrendezvényein, végül visszatér a német fővárosba. A híradók képanyagai és az eredeti beszédek részletei között megnézhetjük a politika színfalai mögött zajló eseményeket, már ahogy az alkotók azt elképzelik. Ezekben a kancellárt Heike Reichenwaller színésznő alakítja.

Merkelt külső megjelenésében nem szépíteni igyekeztek, ellenkezőleg: a filmes kancellár súlyosabb jelenség a valódinál. Nemcsak a mérlegen, hanem viselkedésében is. Arcára van írva, micsoda gondok gyötrik, rajta a felelősség teljes súlya, és csak akkor mosolyog hálásan, kislányosan, amikor titkára a gyengédség jeleként egy párizsis szendvicset nyújt neki (ez a fiktív jelentek abszolút mélypontja). Közben az archív felvételeken egy lényegesen agilisabb, kedélyesebb, magabiztosabb Merkelt látunk. A fikcióban a kancellár számára ezt a napot végigkíséri a magyarországi válság miatti aggodalom, a híradók képsoraival azonban ezt nem tudják alátámasztani. Ha így is volt, Merkelen nem látszott egész nap semmi.

A cselekmény két szálát interjúk igyekeznek hitelesíteni. Beszél a valódi Zatareih, aki azóta is Németországban él, és igyekszik feleleveníteni az érzelmi hullámvasutat, amelyet szeptember 4-én megélt. A történetét néhány német újságíró támasztja alá, akik Budapestről tudósítottak azokban a napokban. Jártak a Keletinél, Bicskén, és követték az embereket az autópályán. A politikai vonalat Thomas de Maizière hívatott hitelesíteni, aki belügyminiszterként az első sorból látta a történéseket, és aki Merkelnél kritikusabban figyelte a menekültválságot. De megszólal Merkel bizalmasa, valamint az akkori szociáldemokrata német alkancellár és a néppárti osztrák alkancellár is. Egy korábbi főrendőr pedig képviselheti a kritikus álláspontot, hogy a döntés súlya érthetővé váljon. Az interjúk támasztanák tehát alá a fiktív jelenetekben látható szereplők cselekedeteit.

És itt elértünk Magyarországhoz. Nem kell többet várni Orbán Viktorra vagy a magyar rendőrségre. Minden kommentelő megnyugodhat, helyben vagyunk.

A film szerint tehát a következő okok vezettek a menethez:

• a magyar hatóság minden kontrollt elveszített a menekültáradat felett,
• teljességgel elhanyagolták a Keletinél rekedt embereket, akik olyan körülmények között voltak, amelyek Európában elképzelhetetlenek,
• a fiktív jelenetekben a magyar rendőrök állandóan embereket emelnek ki a tömegből, előlük menekülni kell mindenkinek,
• senki sem akart a „leszerepelt” Magyarországon maradni,
• a schengeni szabályok miatt mindenki el akarta kerülni, hogy a magyar hatósággal érintkezésbe kerüljön,
• terjedt egy Twitter-üzenet, amely szerint Németország felfüggeszti a dublini szabályok érvényesítését, tehát onnan nem fognak senkit visszaküldeni Magyarországra,
• és a végső lökést az adta, hogy a magyar hatóságok átverték a menekültek egy csoportját, amikor vonaton Bécs helyett Bicskére szállították őket. Ez okozott pánikot, bizalmatlanságot, haragot.

  

Merkel döntésére pedig azért volt szükség, mert ORBÁN VIKTOR. Kicsit bővebben kifejtve:

• Orbán nem volt érdekelt abban, hogy a menekültek magyarországi helyzetén javítson, mivel az ő kárukra építette propagandáját,
• Orbán nemzetközi kampányt indított Merkel ellen, amikor „német problémának” nevezte a menekültkérdést,
• Orbán a szavai ellenére azt akarta, hogy probléma legyen, és ne megoldás,
• miután elindult a menet, Orbán azzal fenyegette az osztrák kancellárt, hogy ha nem fogadja be az embereket, akkor borzalmas képeket produkálva fegyveres erővel tartóztatja fel őket,
• Orbán beszámíthatatlan partner, akiből ugyan nem nézték ki, hogy erőt alkalmaz, de azt ki sem tudták zárni,
• és Orbán valójában mindig is túl akart adni azokon, akik országában feltorlódtak, így szeptember 4-e is az ő érdekét szolgálta.

Orbán, Orbán, Orbán. Ezek után meglepő, hogy magyar megszólalója nincs a filmnek. Az osztrák határőrtől a berlini kancelláriáig tart a megkérdezettek köre, de nincs egy magyar politikus, szakértő, újságíró vagy akár civil segítő, aki megszólalna. És míg színészek eljátsszák Faymann és Merkel telefonbeszélgetését is (nincs benne köszönet: hiszen itt az osztrák kancellár egy Orbántól és a választóktól berezelt politikus, aki német kollégájánál könyörög), addig a magyar miniszterelnök semmilyen formában nem jelenik meg.

Orbán, a fantom

Az első fiktív jelenetben Merkel a kancellárián utánozza Orbánt, ahogy rossz angolsággal harsogja nézeteit, majd a reggeli értekezleten is a magyar politikus a téma. Mégsem látjuk az érintettet egy rövid kivételtől eltekintve. Orbán ott van az események mögött, mozgatja a szálakat, vagy várakozik a telefonvonalban, de csak a legelején, pár másodpercre látszik egy archív híradóban az arca. Maffiavezéreket szoktak úgy ábrázolni a vásznon, hogy sohasem látszanak. Ez nem jelenti azt, hogy ördögként is lenne ábrázolva. Az ő szerepe a filmben az, hogy mindenkire a frászt hozza.

Az alkotók a jelek szerint sietni akartak, hogy megelőzzék egy másik német televíziós társaság hasonló projektjét, így inkább lemondtak arról, hogy a menekültválság valódi komplexitását megmutassák. Nem csak a magyar szereplők motivációja hiányzik, de szeptember 4-e sem kap mélyebb keretet. Pár mondat van csak arról, hogyan jutottunk el oda, hogy szeptember elejére a Keletinél ezrek torlódtak fel, és százezrek vonultak közben a Balkánon át. És a végén is mindössze pár mondatban letudják, hogy az autópályán vonulók beengedése után fél évig nyitva hagyta Németország a határait.

Szűken nézve a film arról szól, hogy kilátástalan helyzetbe kerülő emberek csoportját Angela Merkel beengedte országába, és ezzel nem csak az ő sorsukat oldotta meg, de Európa morális lelkiismeretét is megmentette, valamint Magyarországot és Ausztriát mentesítette a lehetetlen feladattól, hogy a szerencsétleneket erővel kelljen megakadályozniuk a továbbhaladásban. Az alkotók érezhetően szimpatizálnak ezzel a szűken vett döntéssel, és mindössze felvetik, miért nem követte a rendkívüli esetre adott könyörületes választ pár nappal később szigor azokkal szemben, akik még nem dörömböltek a kapukon.

A német sajtó vegyesen fogadta az alkotást, ám magyar szemmel a film hiányosságai jelentősebbek. A szeptember 4-ei nap eseményei ugyan kiemelkedtek azokból a kaotikus hónapokból, mégsem ez volt az akkori történések megkérdőjelezhetetlen csúcspontja. Lehetetlen és felelőtlen erre a 24 órára sűríteni Merkel, Orbán és Zatateih igazságát.

Ez a film leginkább annak a felismerésére alkalmas, mennyire az elején járunk a 2015. késő nyarán és őszén történtek feldolgozásának. És hogy jól megcsinálva ez a történet tényleg a mozikba való.

Stunden der Entscheidung, ZDF (itt megtekinthető)

• Rendezte: Christian Twente
• Forgatókönyv: Marc Brost
• Főszereplők: Aram Arami, Heike Reichenwallner

A hvg.hu videója 2015. szeptember 4-ről: