Az információs technológia prominens képviselőinek egy része már jó ideje nem engedi saját gyerekeit a technológia közelébe. A néhai Apple-alapító, Steve Jobs odahaza például korlátozta gyerekei hozzáférését a technológiai eszközökhöz, és hasonlóan nyilatkozott a Wired magazin egykori főszerkesztője, Chris Anderson is.

Tavaly áprilisban az ex-google-ös Tristan Harris figyelmeztette a széles közvéleményt arra, hogy a Szilícium-völgy vállalatai telefonjaik, alkalmazásaik, valamint a közösségi háló tervezésekor arra játszanak, hogy meghackeljék az emberi agyat - és minél gyakoribb használatra bírják a felhasználót. Harris a technológia mechanizmusát a nyerőgépekéhez hasonlította: minden alkalommal, amikor valaki ránéz a mobiljára, arra kíváncsi, mit nyert - egy friss hírt, egy lájkot a fotójára vagy egy új követőt. E kíváncsiságot kihasználva az appok napi szinten, folyamatosan láncolják magukhoz a felhasználót, és teszik lehetetlenné a más feladatokra fókuszálást - vagy akár csak a kikapcsolódást.

Tavaly novemberben az egykori Facebook-vezető, Sean Parker támadt kemény szavakkal a Facebookra, amikor azt mondta: "Isten tudja, mit tesz (a Facebook) gyerekeink agyával". Szerinte nem elhanyagolható az a hatás sem, amivel a közösségi oldal folyamatos nyomogatása van a társadalmi érvényesülésre, és ezzel párhuzamosan a munkavégzés hatékonyságára. Egy szintén tavalyi kutatás szerint pedig a gyerekek depressziója és az okostelefon-használat közötti korreláció is van annyira erős, hogy a szülők leüljenek gyerekeikkel beszélgetni a telefonhasználatról.

Csak azért, mert általános, még nem biztos, hogy normális is

A Vox magazin e jelenség kapcsán ült le beszélgetni Catherine Price újságíróval, a februárban megjelenő How to Break Up With Your Phone című könyv szerzőjével. Price akkor értékelte újra kapcsolatát a mobiljával, amikor egy szoptatás során arra lett figyelmes: gyermeke őt figyeli, miközben ő a készülékét bámulja. És mivel nem akarta, hogy a kicsi számára ez legyen az első meghatározó kép az emberi interakciókról, elgondolkodott, hogyan csökkenthetné a mobiljával töltött időt.

A vele készült interjúban szóba jön egy telefonfüggőséget mérő, 15 pontból álló teszt is, amely 8 pont felett pszichológushoz, pszichiáterhez küldené a kitöltőket. Ezzel kapcsolatban Price megjegyzi: szinte biztos benne, hogy napjaink bármely okostelefon-használója eléri ezt a szintet. Ez azonban nem jelenti, hogy legyinthetünk rá. Csak azért, mert valami elfogadott és általános a társadalomban, még nem jelenti, hogy normális is - figyelmeztet.

Price szerint igaz ugyan, hogy a mobilok hatását illetően a tudomány gyerekcipőben jár (az első okostelefont, az iPhone-t csupán 11 éve mutatták be), de az internetezés agyra gyakorolt hatását már valamivel hosszabb ideje vizsgálják. A terület egyik újságíró specialistáját, Nicholas Carrt idézve Price elmondja: az ember épp azt a koncentrációs képességét veszítheti el az internetnek köszönhetően, amely kiemelte az állatvilágból. (Nicholas Carr véleményét az internet hatásairól pro és kontra, valamint a multitasking hatását az agyra és a memóriára ebből a cikkből ismerheti meg részletesebben).

Tényleg elbutít minket a folyamatos internetezés?

Az internet megváltoztatta információszerzésünk módját, és ezzel együtt agyunkat is. Egyesek szerint semmi különös nincs abban, hogy elménk alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, mások szerint viszont pótolhatatlan emberi képességeinket áldozzuk fel.

Dopaminfröccs vs. stresszhormonok

Az újságíró említ néhány konkrét példát is, amivel a szolgáltatók behúzzák a felhasználókat. Állítása szerint az Instagram algoritmusa képes például "megérezni", mikor gondolkozunk az Instagram elhagyásán, és ennek megakadályozása érdekében dob nekünk néhány szívecskét. Amit ha meglátunk, agyunk dopamint kezd el termelni, és végül maradunk az oldalon. Szeretjük emellett azt is, ha cselekedeteinkre azonnali reakciót kapunk (ezért is jár alapból egy "huusss"-szerű hang a levélküldéshez), továbbá szeretjük a színeket és a fényeket, ezért is van az, hogy ha telefonunkat fekete-fehérre állítjuk, kevésbé lesz vonzó.

Price szerint amikor a telefon felé nyúlunk, alapvetően kétféle hatás érhet minket: az egyik a dopaminlöket, amit képeink mások általi lájkolása, egy minket érdeklő friss hír vagy egy új követő bejelentkezése okozhat, a másik pedig a stresszhormok termelődése, amit például főnökünk számonkérő levele vagy más kellemetlen hír válthat ki. Bevallása szerint Price a dopaminfröccs iránti késztetést úgy győzi le, hogy a telefon bekapcsolása előtt átgondolja:

- Mi a legjobb dolog, amit a képernyőt bekapcsolva találhat?

- Mennyi ennek az esélye?

- És mely dolgok bekövetkeztének nagyobb az esélye?

Ha ezen a három kérdésen a pillanat töredék része alatt átrágjuk magunkat, jó eséllyel arra jutunk: a stresszhormonok termelődésének nagyobb az esélye. A tudatosság tehát segíthet a késztetés visszaszorításában.

Alternatívák tiltásra és mobilra

Ami a legfiatalabbakat illeti, Price úgy véli: igazságtalan lenne gyerekeinket eltiltani mobiljaik használatától, miközben mi éjjel-nappal nyomogatjuk készülékünket. Ehelyett inkább azt tanácsolja: beszéljünk velük arról, hogyan befolyásolják a telefonok életünket, és mi a különbség a valós életbeli és virtuális interakciók között.

Sok esetben ráadásul úgy adunk telefont gyerekeink kezébe - például mert szeretnénk, hogy vészhelyzetben elérhessenek minket és fordítva -, hogy a szükséges funkciót más eszközzel is elérhetnénk (például egy telefonnál butább okosórával). Gyermekeknek történő telefonvásárlás előtt ezért mindig tegyük fel a kérdést: mi a célunk a mobillal, és az alapján válasszunk eszközt.

Price szerint a telefonhoz való viszonyunk megváltoztatása nem megy egyik napról a másikra. Könyvében van egy 30 napos "leszoktató kúra", tele olyan sokat hangoztatott tippel, hogy kapcsoljuk le az értesítéseket, töröljük le a készülékünkről az addiktív közösségi média appokat, próbáljuk ki pár napig fekete-fehér képernyővel, stb. A legfontosabb dolognak azonban nem ezeket az apró trükköket tartja, hanem a szemléletbeli változásokat.

Például hogy gondoljuk át, mit veszítünk el mobilozás közben. Ismerjük fel, hogy ha a készülékre fókuszáljuk figyelmünket, nem figyelünk oda eléggé a világra, a családunkra, valamint más olyan dolgokra, amelyeket korábban élveztünk. Ha ezt átgondoljuk, a telefon egyik pillanatról a másikra örömforrásból idő- és figyelemrabló eszközzé válhat - mutat rá Price. Ennek felismerése már fél siker, mindennapos betartásában pedig olyan dolgok is segíthetnek, hogy készülékünkre teszünk egy gumiszalagot, vagy letöltünk egy emlékeztető zárolási képernyőt, amelyet meglátva elgondolkodunk:

Tényleg, valóban szükségünk van most arra, hogy felvegyük a mobilt?