Felhajtjuk laptopunk tetejét, és megnyitunk néhány böngészőablakot. A leveleinkkel kezdjük a napot: átsiklunk a feladók listáján, a legfontosabbakba belekattintunk. Közben a párhuzamosan megnyitott ablakokban végigpásztázzuk az RSS-olvasóban felgyülemlett új tartalmakat, csekkoljuk Facebook-, Twitter-, Tumblr- vagy más közösségi oldali profilunkat. Ellenőrizzük, nem jelöltek-e be minket előző éjszaka bulifotón, megnézzük, hány lájknál és hozzászólásnál járnak utolsó szösszeneteink. Pár rövid kommentet és udvarias vagy támogató lájkot mi is eleresztünk, majd visszamegyünk hátrahagyott leveleinkhez. Amelyek mellé időközben öt újabb érkezett. Épp belefognánk a legsürgetőbb megválaszolásába, amikor a fejléc egyik ablakában apró jel villan: üzenetünk érkezett a Facebookon. Visszamegyünk, és azt látjuk: ismerősünk ajánl nekünk egy érdekes videót. Észre sem vesszük, és már rá is kattintottunk az indítógombra. Aztán kicsit odébb toljuk az időcsúszkát, mert a felvétel korántsem annyira izgalmas, mint vártuk. Közben szemünk a jobb sarokra téved, ahol a kapcsolódó ajánlatok között másik videóra leszünk figyelmesek – még az előzőnél is vonzóbbra. Elindítjuk, de a fejléc ekkor újra megmozdul. A Twitter jelez nekünk: egyik követőnk épp beszólt nekünk előző esti bejegyzésünkre. Valami frappáns válasz kéne, de minél gyorsabban, ám a Facebook újra megzavar minket. Átkattintunk, ám csupán egy ismerősünk köszönt ránk, néhány perccel az előtti aktivitásainkat látva. Visszaköszönünk, és mire udvariasan lerázzuk, olvasatlan leveleink száma újra két számjegyűvé nő. Nem felejtettünk el valamit? Ja, igen, a twitteres riposzt! Meg a sürgős levél. Közben megint jön valami. És a telefonunk is folyamatosan zizeg a gép mellett. De volt még valami. Valami fontos. Ja igen, a munka…

Baj-e a krónikus szétszórtság?

A fenti eseménylánc sokak számára ismerős lehet. Egyre több embernek kezdődik vagy telik hasonlóan a napja a számítógép mellett, sőt e gödörbe már a mobilunkat nyomogatva is bármikor beleszédülhetünk. Az egyik témáról a másikra repdesés mellékhatása hajlandóságunk csökkenése a hosszabb szövegek befogadására, amit mi sem jelez jobban, mint például a türelmetlen kínlódás érzése a régen olyannyira szeretett könyvek lapozgatásakor.

A könnyen elérhető, gazdag információs tár és az online szolgáltatások széles palettája izgalmasabbá, gyorsabbá, információgazdagabbá – és végső soron könnyebbé – tette az életünket. De, mint azzal mostanra minden internetező tisztába jöhetett, darabokra törte koncentrációnkat és szemlélődő énünket.

Hogy ez okvetlenül baj-e, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint az internetezésből származó előnyök kárpótolnak minket koncentrálási képességünk romlásáért. Van, aki az ismeretbővítés hatékonyságát emeli ki, más a gyorsaságát illetve a nyitottságát, megint más az információgazdagság és a kapcsolati hálók kreativitásra gyakorolt hatását ünnepli. Clive Thompson, a Wired újságírója szerint a külső agyként szolgáló internet tehermentesíti az elménket, így lehetővé teszi, hogy magolás helyett kreatívabb dolgokkal foglalkozzunk. Hasonlóan gondolkozik David Brooks, a New York Times publicistája, aki szerint az információs kor – az által, hogy megengedi a kevesebbet tudás luxusát – hozzájárul elménk felszabadításához.

Optimista jóslatok szerint agyunk idővel felzárkózik a kiszolgáló gépi technológiákhoz, és ennek köszönhetően ügyesebb adatfogyasztókká válunk. Lehet, hogy képtelenek leszünk már koncentrálni, és végigolvasni egy könyvet, de kárpótlásul új képességekre teszünk szert. Jamais Cascio, az Atlantic szerzője szerint a technológia okozta figyelemzavar valószínűleg csak rövid távú probléma, amely új kognitív szokások kialakításával orvosolható lesz.

De mi van, ha téves az optimisták metaforája?

A pesszimisták szerint ez a nézőpont nem megalapozott, és csupán téves hasonlaton alapul.

„Az emberi agyban a hosszú távú emlékek kialakulása egyike azoknak a hihetetlen folyamatoknak, amelyek egyértelműen különböznek a számítógép mesterséges agyától”

– idézi Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? című könyvében Nicholas Carr technológiai szakíró Kobi Rosenblum neurobilógust, aki szerint az emlékek minősége a feldolgozás módjától is függ.

Borúlátó elméletében Carr az internetet a feledékenység technológiájának nevezi, amely szerinte csak azért ragadja meg a figyelmünket, hogy utána szétszórja. Az egymással versengő üzenetekből kiszipkázott információk nagy nyomást gyakorolnak az emlékek rögzülésében kulcsszerepet játszó, rövid távú munkamemóriánkra, ami akadályozza a hosszú távú emlékek konszolidációját. Magyarul: odafigyelés nélkül az információk nem jutnak el a hosszú távú memóriába, így csupán néhány másodpercig maradnak fenn. És mivel nem jutnak el, nemcsak felidézni nem tudjuk őket, hanem építő asszociációk sem alakulnak ki az új és a hosszú távú memóriában tárolt korábbi információk között.

A felületes olvasás, a megzavart gondolkodás és a felszínes tanulás által jellemzett internet elterjedésének legkegyetlenebb ára Carr szerint az lehet, hogy eltompulnak legemberibb természetes képességeink – az érvelés, az észlelés, a megértés és az érzés. Ha igaza van, ez azt jelentheti, hogy az internet által felerősített multitasking legnagyobb áldozata a meditatív gondolkodásra való képességünk lehet.

Könyvét Carr nehezebben tudná sötétebb példával zárni Kubrick 2001: Űrodüssszeiájának emlegetésénél, amely szerinte azt üzeni:

„Ahogy egyre inkább a gépekre bízzuk, hogy a világról alkotott ismereteinket közvetítsék felénk, saját intelligenciánk mesterséges intelligenciává laposodik".

Marinov Iván cikke Nicholas Carr könyve alapján készült, és eredetileg a HVG Extra Business 2015/2-es számában jelent meg. Hasonló írásokat a magazin legfrissebb számában olvashat, amely a hatékonyság, az időgazdálkodás és a fókuszálás témáját járja körbe. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – a kiadónál! Ha tetszett a cikk, lájkolja a HVG Extra Business facebookos oldalát is.