A telefonunk, az appok, az e-mailek, a számítógépes játékok, a televízió, a munka, a vásárlás, az edzés és egy sor egyéb tevékenység rabjai vagyunk, amelyek mind a gyors technológiai fejlődésnek és a kifinomult terméktervezésnek köszönhetik a hatalmukat. 2000-ben még nem sok létezett e jelenségek közül, 2030-ra pedig valószínűleg új listát nyithatunk, amely kevés átfedést mutat majd a jelenlegivel. Amit biztosan kijelenthetünk, az az, hogy a lebilincselő és addiktív élmények száma egyre gyorsabban növekszik, így fontos megértenünk, miért, hogyan és mikor válunk e viselkedések rabjaivá, és miképpen szabadulunk meg tőlük.

Ha magasztosan akarunk fogalmazni, akkor az egészségünk, a boldogságunk és a jóllétünk múlik rajta – azonban a hétköznapokban az a képességünk is kockán forog, hogy egymás szemébe tudjunk nézni és őszinte érzelmi kötelékeket tudjunk kialakítani.

A történelem végének illúziója

Amikor felnőttként visszatekintünk a múltra, általában úgy érezzük, sok minden megváltozott. Bár úgy érezzük, hogy régen minden más volt, mégis úgy hisszük, hogy ez a változás egyszer megáll – hogy mi magunk és a jelenlegi életünk örökre ilyen marad majd. Ezt úgy nevezik, hogy a történelem végének illúziója, és részben az az oka, hogy sokkal könnyebb felismerni az elmúlt 10 évben bekövetkezett valódi változásokat, mint elképzelni, mennyire más lesz minden 10 év múlva.

Ez a tévképzet persze bizonyos tekintetben megnyugtató, mert azt az érzést kelti bennünk, hogy befejeződött a világunk és a személyiségünk alakulása, és az életünk most már örökre olyan marad, amilyen most. Ugyanakkor megakadályoz minket abban, hogy felkészüljünk a jövőben bekövetkező változásokra. Ez mindenképpen igaz a viselkedési függőségre, amely a jelek szerint elért egyfajta csúcspontot.

Egy évtizeddel ezelőtt még ki tudta volna elképzelni, hogy a Facebooknak 1,5 milliárd felhasználója lesz, akik közül sokan arról panaszkodnak, hogy túl sok időt töltenek az oldalon? Vagy hogy Instagram-felhasználók képesek lesznek órákon át azzal foglalkozni, hogy feltöltsék és lájkolják az oldalon naponta megjelenő 60 millió új fényképet? Vagy hogy több mint 20 millióan figyelik és naplózzák majd minden egyes megtett lépésüket egy kis, csuklóra csatolható készülékkel? Ezek igen figyelemreméltó statisztikák, ám csak korai útjelzőt képeznek egy hosszú-hosszú hegymenetben.

A viselkedési függőség egyelőre gyerekcipőben jár, és jó eséllyel még csak az alaptáborban járunk, jóval a csúcs alatt. Az igazán magukkal ragadó élmények, mint a virtuális valóságra épülő eszközök, még nem váltak a hétköznapok részévé. Tíz év múlva, amikor már mindenkinek lesz saját virtuálisvalóság-szemüvege, ugyan mi köt majd bennünket a való világhoz? Ha az emberi kapcsolatok már az okostelefonok és a táblagépek megjelenését is megsínylik, vajon hogyan lesznek képesek kivédeni a virtuális valóság élményének mindent elsöprő hullámát? A Facebook alig egy évtizedes múltra tekint vissza, az Instagram feleannyira; 10 éven belül az új felületek seregének köszönhetően mindkettő érdekes múzeumi darabnak hat majd.

Természetesen nem tudhatjuk pontosan, hogyan fog festeni a világ 10 év múlva, de ha visszatekintünk az elmúlt évtizedre, semmi okunk azt hinni, hogy a történelem véget ért a mával, és a viselkedési függőség a Facebookkal, az Instagrammal, a Fitbittel és a World of Warcrafttal tetőzött.

Mi tehát a megoldás?

A technológiát nem iktathatjuk ki, és nem is szabad ilyet tennünk. Egyes technológiai vívmányok valóban a viselkedési függőségek táptalajai, de ugyanakkor csodálatosak is, és gazdagabbá teszik az életünket. És lelkiismeretes tervezéssel addiktívnak sem kell lenniük. Lehetséges olyan terméket vagy élményt létrehozni, amely nélkülözhetetlen, de nem addiktív.

A munkahelyek például bezárhatnak hat órakor – a munkahelyi e-mail-fiókok pedig elérhetetlenek lehetnek éjfél és másnap hajnali öt óra között. A fejezetekre osztott könyvekhez hasonlóan a játékok is készülhetnek beépített választóvonalakkal. A közösségi médiaoldalak megszabadulhatnak a metrikus információktól, vagyis kiiktathatják a számszerű visszajelzéseket, amelyek a kártékony társas összehasonlítgatás és a megszállott célkitűzések melegágyaivá teszik őket. A gyerekeket fokozatosan és felügyelet mellett vezethetjük be a képernyők világába, ahelyett hogy hirtelen és felkészületlenül tennénk.

Az addiktív élményekhez való viszonyunk nagyrészt kulturális meghatározottságú, és ha kultúránk teret enged a munkamentes, játékmentes, képernyőmentes szabadidőnek, mi és a gyerekeink könnyebben ellenállunk majd a viselkedési függőség csábításának. Helyette közvetlenül, mindenféle eszközök nélkül kommunikálunk majd egymással, és e társas kötelékek ragyogása gazdagabbá és boldogabbá tesz bennünket, mint amire bármilyen képernyő csillogása valaha is képes lehet.

Percenként nézegeti az e-mailjeit? A lájkok, tweetek és Instagram-posztok bűvöletében él? A telefonjával kel és fekszik? Ha a fenti kérdések közül akár csak egyre is igen a válasz, jó eséllyel ön is „viselkedési függő”. Ellenállhatatlan című könyvében Adam Alter a viselkedési szenvedélybetegségek szakértő elemzését adja, valamint ötleteket ad arra, hogyan szabhatunk gátat a folyamatnak, és vehetjük kézbe ismét az irányítást. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.