Az ugye nehezen hihető, hogy van, aki szeret rendet rakni, sőt ez már-már a hobbija? Aki meg azt állítja, hogy többé-kevésbé ebből is él, na, ilyet még valószínűleg nem láttunk. Pedig lehet ebből pénzt csinálni, és van is, aki ebből él. “Voltaképpen a kényszer, egyfajta életvezetési kétségbeesés vitt rá, hogy beinduljon a rendrakási projekt” – meséli Halász Ágnes hivatásos rendrakó, kiugrott pr-szakember, hogyan is indult ez a kétségkívül nem mindennapi szolgáltatás.

Ha vissza kell mennem valahová nyolc órában dolgozni pr-osként vagy marketingesként, felvágom az ereimet.

Ez volt az alapattitűd 20 év nagyvállalati robotolás után, így nem meglepő, hogy olyat húzott, amire talán még maga sem számított. Rendet rakni más lakásában, konyhájában, dolgozószobájában vagy fiókjában, több szempontból sem mindennapi vállalkozás. Nem, ez nem olyan, mint a takarítás. A rendrakás – aminek során persze egy csomó dolog, cucc, kütyü, tárgy, miegymás eltűnik, velük a rájuk tapadt életdarab(ka) is – nyomán nem marad ugyanaz a tér, mint volt, sőt pont ez az egyik lényege:

A rendrakás nem csak a tárgyak pakolászása, hanem azt is célozza, hogy az ember jobban érezze magát a lakásában.

Ágnest ugyanis általában akkor hívják, ha valami jól érezhetően nincs rendben, de a tér használója még nem tudja, hogy mi. Aztán kiderül, hogy egészen más a megváltozott térben élni.

Fekete Norbert

“Engem is elkapott a kiégés, nem bírtam tovább, ki is léptem a pr-marketing futószalag mellől, de amivel foglalkozni akartam igazán, valahogy nem akart gyorsan beindulni, így kénytelen voltam más, akár fizikai munkával járó pénzszerzés után nézni.”

Halász Ágnes nagy cégeknél dolgozott pr-osként – elsőként a Budapesti Értéktőzsdén, utolsóként a Magyar Telekomnál –, de “szolgáltatás- és termékfókuszon voltam – azaz sokkal inkább a marketing felé hajlott a munkája –, ahonnan át szerettem volna térni humánfókuszra, tehát emberekkel foglalkozni”, 2011-re ki is alakult, hogy a humán kommunikáció lesz a főcsapás. Mindig is csapatjátékos volt, mondja, "nagyon szerettem a csoportdinamikát, és jól is tudtam alkalmazni".

Amíg azonban önálló kommunikációs projektje nem indult be, ahhoz, hogy fenntartsa magát projektszerűen még elvállalt egy-egy marketinges munkát, de kiderült, hogy

már projektszerűen sem tudja elviselni azokat a már csak szórványosabban érkező munkákat,

amikkel a marketingesek még meg-megtalálták.

Kézenfekvőnek tűnik ilyen helyzetben arra indulni, amit a legjobban tud az ember, s mivel “a rend, rendrakás nekem sosem volt kényszer, sőt, tulajdonképpen gyermekkorom óta bennem volt, azt gondoltam, na nézzük, mire lehet menni ezzel az első ránézésre azért valóban elég meglepő szolgáltatással”.

“Nem voltam teljesen ‘kezdő a szakmában’, barátaim lakásait ugyanis korábban már egyszer-egyszer rendbe hoztam.” Pénzszerző tevékenységként azonban csak a legutóbbi nyár közepe óta űzi a rendrakást, ami “egy szint alatt már inkább káoszkezelés”. Ekkor létrehozott egy Facebook-oldalt, és ezzel ki is merült a marketing és promóciós tevékenység.

Idegeneknél, pénzért rendet rakni azonban gyökeresen más.

Maximálisan bizalmi helyzet, olyannyira, hogy Ágnes nem is marad egyedül a lakásban, nem is tehetné, hiszen a megtartandó, vagy kidobandó tárgyak sorsáról sohasem ő dönt. “Nekem nem az a dolgom, hogy nyomást gyakoroljak, dobjuk ki ezt, dobjuk ki azt, hanem hogy felmérjem, hogy mi(k) az(ok), ami(ke)t, úgy tűnik, hogy most könnyen el tud engedni.” Amikor a megrendelő rendrakót hív, akkor

eldönti, hogy legyen változás, de ennek a mértékét talán nem is tudja belőni,

ehhez kell hozzásegíteni. Nekem látnom kell, hogy hol van az a határ, ahol már nem érdemes túlfeszíteni, megérezni, hogy mi az, amit erős nyomásra sem fog elengedni, vagy ha igen, meg fogja báni.

Ezért aztán általában hétvégén szokták hívni, “leültetem az embert a fotelba, hozom elé a dolgokat, és válogatni kell: megtartjuk, nem tartjuk meg”. Nem lesznek idegesek? Többnyire nem, mert felkészítem őket erre az előzetes beszélgetésen. Nem kell nagyon mélyen megismernie a megrendelőt, bőven elég neki, hogy látja, most hogy él, mit hogy használ, hol tölti a legtöbb idejét.

Fekete Norbert

Nem csak fizikai, de komoly szellemi terhelés is ezért egy-egy megrendelés, “volt olyan munka, ami csaknem egy napig tartott, de utána két napon át pihentem”. Ez is az oka annak, hogy egy héten csak egyet vállal be Ágnes, “gyorsan és koncentráltan megy a munka, ezért nem is bírnék többet”. A fizikai megterheléssel könnyebb megbirkózni, hiszen már az előzetes felmérésnél kiderülhet, hogy sokat kell emelni, ehhez kipróbált segítséget tud hívni.

Konfliktushelyzeteket is kezelni kell(het), kiválóan kamatoztatja ilyenkor mediátori hivatását. Volt már olyan szitu, amikor válás után hívtak, az új feleség nehezményezte, hogy az előző tárgyai a lakásban vannak, a férj azonban nem akart megválni néhánytól, hiszen része az életének.

Én meg ott álltam kettőjük között, a vita kellős közepében, és kezdeni kellett valamit a helyzettel.

Minden megrendelőnél a rövid telefonos megbeszélés – ahol kiderül, hogy miről is lenne szó, egy konyháról, vagy többszintes családi házról, mit akar a megrendelő – után személyes helyszíni szemlét tart – már korábban kiderült, hogy a fényképek alapján nehéz belőni a munkát. Itt általában már hozzávetőleges árat is tud adni. Ez sem könnyű azonban, előfordult már, hogy egy egészen kicsi fiókos szekrénykével, amiben 6-8 fiók volt, tele tollaktól kezdve bankkártyákon, pénzen, régi fotókon át ki tudja milyen, évek, évtizedek óta felgyűlt dolgokkal. “Na, azzal eltöltöttem több mint másfél órát.”

Ötezer forint az óradíj, ami első blikkre soknak tűnhet a takarítók nagyjából ezer forintjához képest, de rendet rakni nem kell hetente-kéthetente, hanem csak félévente-évente – szerencsés esetben soha többet.

Fekete Norbert

“A legkisebb munkám egy konyha volt, a legnagyobb egy háromszintes családi ház.” Ott 26 órát dolgozott, persze nem egyben. Eddig egyetlen megrendelést sem utasított vissza, de volt már olyan, amit “észszerűen nem kellett volna elvállalni”. Már a felmérésnél látszott, hogy irtózatos munka lesz, rémisztően sok cucc volt, csak ösvényeken lehetett közlekedni közöttük, és mindent meg kellett mozgatni. “De elmentem, és megcsináltuk, és a végén óriási öröm lett.”

A legnehezebb munkák azok, ahol apróságok, mütyürök halmozódhatnak fel, ilyen a nappali vagy a dolgozó, ahol sok az ottfelejtett, otthagyott tárgy.

Meg persze azok a lakások, helyiségek, amelyekben a gyűjtés az uralkodó életforma.

Nagyon különbözőek a megrendelők, dolgozott már VIII. kerületi panelben is, meg többszintes alvóvárosi családi házban is, egyedülállóknál, családosoknál, jellemzően 30 és 50 év közöttiek hívják. Vannak visszatérő ügyfelek, általában egy kisebb helyiség után hívják vissza, hogy akkor még ezt is kellene, meg azt is.

Lesz-e “önálló üzletág” az eredetileg a túlélésre kitalált rendrakás projekt? “Nem tudom, a fene tudja, hogy alakul. Valamiért ez nagyon felkeltette az emberek érdeklődését, mindenesetre sokkal dinamikusabban kezdett el növekedni, mint ahogy én erre számítottam.”

Félek is ennek a sikerétől, mi lesz velem, ha ez beindul?

Egyelőre a kommunikáció a fő bevételi forrás, és ez is a hosszú távú cél, egyfajta misszió. “De ha abból már meg tudok élni, akkor sem hagynék fel a rendrakással, esetleg átalakítanám, terapikusan beépülhet a kommunikációs projektbe.”