Kurt-Werner Schulz

– János bácsi maga volt katona. Ölt embert? – Ruszkit, igen. Sajnos. Sajnos. Így méláz a kamerába Kurt-Werner Schulz halálának idős hatósági tanúja. Több hasonló történelmi tanulsággal bíró mellékszála van az egyébként dicséretesen feszesen elmesélt történetnek. Megindító, ahogy az egykori kelet-európai nyomorúságunk felidéződik például abban, hogy a Magyarországon keresztül disszidálni akaró háromfős család még a nagy ugrás előtt egy kis balatoni nyaralást tervez. Vagy hogy a Trabant (maga is szimbólum!) mögé akasztott utánfutón ajándékot hoznak a család magyar barátjának, Sándornak, ami nem más, mint egy Kurt által elkészített ajtó (maga is szimbólum!). De az is paradigmatikus, amikor az özvegy, Gundula Kurtnak arról az álmáról beszél, hogy azt szerette volna, ha az autója nem úgy néz ki, mint a többi keletnémeté, és ezért festette feketére, koporsószínűre a Trabantját.

De mi is történt Kurt-Werner Schulzcal, feleségével és hatéves fiukkal 1989 augusztusában a Magyar Népköztársaságban? Több mint ötvenezer keletnémet várt akkor az országban, hogy valami módon átjuthasson nyugatra. Ki balatoni kempingben, ki barátoknál, ki pedig a menekülők elfoglalta nyugatnémet nagykövetségen várta sorsa jobbrafordulását. A keleti blokk országai forronganak, de Honecker és a többi NDK-s gerontokrata képtelen tisztán látni. Magyarországon zajlik a rendszerváltás, minden nappal szabadabbak vagyunk, már a pesszimisták is bizakodnak. Augusztus 19-én a nyugati határnál páneurópai pikniket rendeznek, a bilaterális szalonnasütést kihasználva 750 NDK-s szalad át az osztrák határra.

Ekkor döntenek úgy Schulzék, hogy ők is nekivágnak a határnak. Először maga a vargányászni induló őrsparancsnok tartóztatja fel őket, hogy aztán éjszaka újra megpróbálják, ám járőrbe ütközzenek. Az asszony és a gyerek már az osztrák oldalon, a csomagokat cipelő férfi tőlük lemaradva. Gundula csak az elkeseredett birkózás hangjait hallja, majd lövéseket. Kurtot szólítja, de nincs válasz. A férj is már az osztrák oldalon, de halott, ő a magyar vasfüggöny utolsó halálos áldozata. Az asszonyt és fiát magyar határőrök kísérik vissza, majd egy nap múlva ők maguk segítik át őket Ausztriába. Az asszony nem akart visszatérni az NDK-ba, így férje temetésén sem vehetett részt, őt börtön, fiát lelencház várta volna. Ma Aachenben él, fia, Johannes pedig Weimarban tanul, ahogy egykoron az apja is.

Gundula 2005-ben visszatért Magyarországra, hogy emlékeivel szembesüljön. Fájdalmát szelíd méltósággal viseli. „Balesetnek tekintem az ügyet, nem hibáztatok senkit, mi idéztük elő a helyzetet” – mondja. A filmben megszólal a határőr is, akinek a fegyvere elsült. A fényképeket nézi Kurtról és családjáról. „Katona voltam, parancsokat teljesítettem” – hangzik a sok helyről ismerős mentegetőzés. De őszintén megindítja a férfi értelmetlen halála, „nagyon sajnálom őket, hogy így alakult” – zárja rövid, de ólomsúlyos megszólalását. Felesége szorongatja kezeit.

A film nem oknyomozó, nem akar igazságot tenni. Nem tudjuk meg például, hogy mi történt a határőrrel, mit derített ki a vizsgálat, hogyan alakult a sorsa az azóta eltelt 16 évben. Mint ahogy azt a fontos dolgot sem, hogy augusztus közepén tényleg érvényben volt-e még a tűzparancs a nyugati határon, és azt sem, hogy hány áldozatot szedett a magyar vasfüggöny „védelme”. De ezért igazságtalan az idei filmszemlén Schiffer Pál-díjjal jutalmazott mű alkotóit hibáztatni. Magyarországon ugyanis az elmúlt rendszernek ezzel az örökségével sem néztünk szembe, nem volt parlamenti vizsgálat, nem tisztázódtak a felelősségek. Magától értetődőnek fogadjuk el, hogy idáig húzódott a berlini fal, és „akkor” a határőrök a saját polgáraiktól védték a határt, az volt a feladatuk, hogy fegyverrel kényszerítsék itthonmaradásra őket. Itt élned, halnod kell.

Az előző rendszer és kellékei „végérvényesen a történelem szemétdombjára kerültek”, szeretjük hinni. Hát nem teljesen, a néhai szocializmus buheravilágának főtétele még ma is érvényesül: semmi nem vész el, csak átalakul. A vasfüggönyből, a műszaki zárból például az egykori őrsparancsnok kerítést fabrikált a tyúkudvarra, odakerült a szemétdomb, és ott kapirgálnak most a kendermagosok meg a kopasznyakúak. Csirkepörkölt lesz előbb-utóbb belőlük. Ennyit persze nyugodtan megőrizhetünk a múltból, de ne sokkal többet!

Szalay Péter filmje, A határeset a 3. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon is vetítik november 10-én délután negyed 5-kor a Toldi Moziban.