A Vígszínház színpadán egy lepukkant városi uszoda nagymedencéje, momentán üresen, vagyis víz nélkül: ide kell ugyanis hordani a polgármester parancsára mindazokat a dossziékat, amelyek „gázosak” lehetnek, vagyis mindet. Merthogy revizor érkezése várható.

És akkor Bodó Viktor nem is csinál úgy, mintha Gogol A revizor című komédiáját a maga időtlenségében, netán örök aktualitásában akarná föltálalni: a szövegkönyv – Morcsányi Géza fordítását alapul véve Bodó Viktor és Kovács Kriszta munkája – föltelt a honi magyar valósággal, a tegnapi és a holnapi hírekkel, és igazi népszínház, sok apró-műfajt és színházi formanyelvet elegyítő pot-pourri lett belőle.

MTI / Kallos Bea

Amikor a nagy riadalomra összegyűlnek a városi hatalmasságok, a sok elhízott, alul vagy fölül formátlan helyi funkci ismerős tablót állít elénk; a polgármester vezényletére beállnak pofás félkörbe és egymás szavába vágva hordják nagy verbális halomba a tengernyi korrupciót, ki-ki a saját területéről, mint a közdolgok és közügyek amúgy tök normális menetét, mindenki így csinálja, ugyebár. Közönségesek, élükön a polgármesterrel, aki betojtságát agresszivitással leplezi – aztán kiderül, hogy ez is „egyenruha”, hiszen tényleg mindenki így csinálja.

Bohózati jelenetek, kabaré-poénok, revü-effektek hágnak egymás nyakára; vannak komondorkölykök, józan nemzeti gombaszedők (na, erre már csak bejön a „ne basszunk már szekéren”, a másik nagy népszínház-rendező, Mohácsi János kedvenc fordulata), a csúnya szavakat egy ideig kisípolják, aztán már azt sem, hiszen a „talpaink egymásra lépnek”-ben ugyan hová lehetne sípolni, pedig milyen ronda...

A kórházban átmenetileg enni kell adni a betegeknek, az iskolában nem szabad a tanárnak ölbe venni a kisfiút, a város föl van túrva, a hajléktalanok meg ideiglenesen független művészek lesznek, akik performanszot adnak elő.

Ki van kacsintva, állandóan ki van kacsintva, mert Bodó pofátlanul fölturbózza a színházat; csupa „mondom és mutatom”, tánclépésben szökellnek föl a medence lépcsőjén, a vígszínházi és a szputnyikos színészek parádés összhangban pörgetik a szöveget, szólnak ki és be, tartják a tempót, minden mozdulat a helyén, olyan az egész, mint egy bonyolult artistamutatvány.

MTI / Kallos Bea

Csak éppen a színház színháza ez: abból csinálnak színházat, hogy a politika zsigeri és teátrális romlottságát, pontosabban elromlottságát megmutatják, miközben ledarálják, eltüntetik (igen, ez is idézet, Bodótól magától), és csavarnak rajta még egyet: tudják, mit csinálnak, tudják, milyenek, és tudják, hogy mi is tudjuk.

Igen, politikai színház ez; és akkor megvan, honnan ismerősek ezek a helyi erők, hol szoktuk látni ezeket a figurákat, ha nem épp pálinkát vedelni, hát részegen dülöngélni, vagy bárgyún meredni a szavazógombra.

Ez a polgármester egyszerre tud alázatosan, kicsit megdöntött felsőtesttel haptákban állni a vélt revizor előtt, és tizedmásodperc múlva már dülleszt és parancsol: fölfelé nyal, lefelé tapos, hát persze. Hegedűs D. Géza nem karikíroz és nem parodizál: egyszerre éli és mutatja ennek a figurának a textúráját és röntgenképét, a hatalma helyi mindenhatóságát és szánalmas kisszerűségét.

Hegedűs D. Géza brutálisan súlyos játéka olyan igaz, hogy ha azok is látnák az előadást, akiknek látniuk kéne, és meg is értenék (nem értenék meg), másnap települések százai maradnának vezető nélkül (nem maradnának).

Akinek nem tetszik ez a Gogol dramaturgiájára elővezetett anamnézis, az elmehet a szünetben. És nem fogja látni, hogy a második részre már csúcsra járnak az iratmegsemmisítők, papírforgácsok közt gazsulál a városi arisztokrácia, mert a vízforgatóból előbújt a csóró Hlesztakov, akit revizornak hisz mindenki, és hozna neki fácánt, dönti bele és magába a pálinkát, korrumpál és hízeleg, fizet és retteg. Hlesztakov meg, ez a piti kis szélhámos – Lengyel Tamás a csóró lúzerben jobb, mint a csalás ízére rákapó ál-nagyvilágiságban – egyszerűen hagyja magára ömleni a váratlan szerencsét.

A polgármester feleségét Járó Zsuzsa rajzolja el remekül: a szőrös hónalj és a termetes közönségesség frenetikus elegyét hozza, két monoklis amorf lányával körülvéve, akiket meg Rainer Micsinyei Nóra és Koblicska Lőte alakít hibátlan tükörjátékban.

És jó a puskájával hadonászó bíró szerepében az ötletrohamban és oda-visszaszólásokban verhetetlen Hevér Gábor, a kórházigazgató csonttalan karakterét fölépítő Kerekes József, az el- és lehasznált Kondorosiné titkárnőt játszó Gonda Kata, és az örök komikuspár Dobcsinszkij-Bobcsinszkijban Molnár Áron és Szabó Zoltán, és a többiek is. Ahogy a sorjázó ötletek és poénok is, melyek konkrét elősorolása minimum poéngyilkosság lenne: tessék megnézni.

Hullámzik a röhögés, hol a verbális, hol az akusztikus, hol a látványban mutatott idézeteken, utalásokon – nem fenyeget a meg-nem-értés veszélye, egyszerű, mai hétköznapi ügyecske mind.

És akkor a végére – alig is hisszük, nem is akarjuk abbahagyni a röhögést – a gigantikus melléfogásba beleőrülni látszó polgármester egyszercsak épelméjű szónoklatot intéz hozzánk, és Hegedűs D. Géza addig „játszik” az ezerfős nézőtérrel, míg ezer torokra fagy rá a röhögés. És még az igazi revizor is megjön, tűzben-füstben, mint anno a Katonában...