Márpedig Botos Éva úgy énekli a Piaf-dalokat, hogy a kőszív is gyurmává lágyul. Nehéz ügylet, mert nemcsak hang kell hozzá, méghozzá nagy hang – ámbátor ez elengedhetetlen -, hanem stílusérzék, hogy ne váljék giccsé ennyi túláradó érzelem. Mert túlárad. Éppen ezért önmagában jó ötlet a kicsi energiagombóc Piaf mellé odarakni a nyúlánk és hibátlanul elegáns Marlene Dietrichet, már csak a kontraszt végett. Bár ha csak a kontraszt végett van ott, az eléggé kevés; megtenné egy fénykép is a hátsó falon.

Pataki Éva Edith és Marlene című darabja annak idején Kútvölgyi Erzsébet és Hernádi Judit kettősére íródott; a két énekesnő ritkás találkozásainak anyagából azonban nemigen lett dráma, noha különbözőségük önmagában drámai, és nemcsak külsőleg. De mind a mondvacsinált rivalizálás, mind a női feszkók meglehetős forszírozottak, kivált ahhoz a drámaisághoz képest, amely magában Piafban rejtőzik.

Erről amúgy például Vári Éva „monodrámás” Piaf estje mond sokat, de arról majd egy más alkalommal.

A Centrál Színházban a Manna Produkciót ismét Mészáros Márta rendezte, akárcsak az ősbemutatót, és alighanem most is elbűvölte őt a két főszereplő, mert a rendezés nagyjából a dalok körítéseinek technikai lebonyolítására korlátozódik. De még ez sem érdekes. Mert ha Botos elhúzza a játékot daltól dalig – márpedig mindig elhúzza –, akkor rendben van az egész.

Még az is – bár ez alighanem a rendezői koncepció része –, hogy mindvégig ugyanabban a „kis fekete ruhában” játszik és énekel, amelyet akkor viselt, amikor Louis Leplée, a Gerny’s kabaré igazgatója fölszedte az utcasarokról. Hiszen – és Botos játéka ezt erősíti – mintha a Piafra („verébre”) keresztelt apró termetű nő maga sem hitte volna soha, micsoda magaslatokba emelte őt a nagy hang és a szenvedély; még mozgása is őrzi a kezdeti sutaságot, szögletességet, mígnem szépen átmegy áruvédjegybe, mert jól áll neki.

A dalokat, nincs mese, át kell élni, elvégre drámai a hősnő, nem pedig lemezfelvétel készül. Botos ezt is tudja, könnyedén vezet föl és le, prózában is tombol vagy összecsuklik, épp, mint a dalokban. Erre szokás olykor mondani, hogy a szerep arcul csapja (durvábban szokás mondani) a színésznőt, pedig ez önmagában nem több egy esélynél, amit szépen el lehet rontani, ha elhiszi a színész.

Botos nem hiszi el, végigdolgozza keményen az estét, és amikor teli torokból énekli például a Milordot, már szinte elhisszük, hogy ez nem is színház, hanem egy kis párizsi bár, ahol a pódiumról a mellettünk ülő pasasnak énekel a frissen felfedezett helyi sztár. Pedig hát a Milord idején, 1958-ban már majdnem mindenen túl volt, alig öt évet élt még.

Volt minden, tébolyult szerelmek, rengeteg alkohol és morfium, mert a New York-i Carnegie Hall és a párizsi Olympia minden volt, csak otthonos és természetes nem. Botos játékában ott van ez is – ő sosem volt jól ott, ahol Marlene Dietrich a legjobban volt.

Nagy-Kálózy Eszter Marlene Dietrich szerepében hibátlan külsővel lép színre, és ezt a figurát viselni is tudja. Hűvös és elegáns – maga a kontraszt; de hogy ki volt ez a nő, arról nem sokat tudunk meg. Ez jórészt a darab hibája – elvégre nem róla szól, de hogy róla szinte ne is szóljon, az azért furcsa. Nagy-Kálózyra régebbről és egynémely filmből úgy emlékszünk, mint aki tud drámai erővel jelen lenni, most azonban éppen a saját dráma hiányzik belőle. Abszolválja a dalokat – de mintha fogalma sem lenne, miről is szól a Lili Marleen, amely Dietrich előadásában játszott fontos szerepet a második világháborúban, ellentétben a rendesen „odadatált” Hová tűnt a sok virág?-gal, Pete Seeger 1956-ban született dalával, amely németül ugyancsak Dietrich előadásában vált ismertté. Szóval Nagy-Kálózy Eszter mintha még a szerep kínálta fékezett habzású lehetőséget sem használná ki: megmarad a kétségtelenül jelentékeny jelenség szintjén. Komoly, színészt próbáló szerepek kellenének neki – hátha ez is megjön most, a Nemzeti Színházban.

Marton Róbert és Nagy Dániel Viktor ügyesen oldják meg a két énekesnő körül felbukkanó férfiak váltott villanásait, Kecskés Karina már nagyobb bajban van Momone, a barátnő-sorstárs hézagos felbukkanásainak összekötésével. Wágner Puskás Péter a zongoránál teljesít remekül, kísérőből szereplőjévé válva a produkciónak.

Mondom: Piaf dalai és Botos Éva.