Több hónapos nemzetközi turné után tért vissza a Demencia című előadás a Trafóba, és hamarosan újabb külföldi szereplésre indul. Tizenegy – holland, német, francia, belga, portugál és magyar – partner hozta össze ugyanis a produkció anyagi hátterét: Mundruczó Kornél ma alighanem a legsikeresebb magyar rendező külföldön, tán csak a haza már alig is látogató Kovalik Balázs tartja vele a lépést, valamint Schilling Árpád, aki itthon a színházi nevelés széles spektrumú, súlyos társadalmi felelősséggel terhelt terepén dolgozik.

A Demencia a Krétakör valahai Jég című előadásának „reloaded” díszletében játszódik, még a fenyőfák is átköltöztek onnan, de hiszen épp karácsony közelít a végstádiumát élő, leépítésben szenvedő, mindössze négy beteget számláló elmegyógyintézetben. Ahová első körben nem a Jézuska érkezik, hanem a nagypofájú és erőszakos vállalkozó, aki közli, hogy megvette a házat – ahol internetes kuplerájt fog nyitni –, ezért aztán mindenki húzzon el, de rögvest.

Facebook / Proton / Ágh Márton

Az orvos – elhivatott, betegeit szerető, jó szakember, kiállhatatlan természet, hangos-harsány és maga is gyógyszerfüggő – előbb ellenáll, aztán egy jó svájci állás és saját gyógyszeres szekrény ígéretének hatására közreműködik a betegek elküldésében. A nővér – mint kiderül, a vállalkozó régi ismerőse – a valódi főnök, akinek nincsen élete a diliházon kívül, vagyis ő sem mondható maradéktalanul harmonikusnak.

A történet jól van kitalálva, Wéber Kata és Mundruczó Kornél munkája. A betegek figurái – Katona László Romániából áttelepült fogorvosa, aki magában hordozza a diktatúra traumáját, Bánki Gergely megzakkant matematikusa, Tóth Orsi szelíd demense és Monori Lili egykori operettprimadonnája – külön-külön és együtt is izgalmas és szomorú világot mutatnak. A fordulópontok – a vállalkozó és a nővér röpke összeborulása, az orvos „átállása”, majd „visszaállása” – szintén jól vannak kitalálva, és hát fájdalmasan-szomorúan szükségszerűnek mutatkozik a vég: a csoportos öngyilkosság karácsony estéjén.

És akkor itt, ezen a ponton rettenetesen kellett volna egy író vagy egy erőskezű dramaturg, aki a fordulópontok közti részeket gatyába rázza. Aki erősen meghúzza a minden színész számára kötelezően juttatott szólókat, mert közülük egyik-másik jó, némelyik meg leülteti az előadást. Az is kellett volna, hogy ez a valaki egymáshoz közelítse a filmes és a színházi részeket, valamint hogy pontosan és hatásosan találja meg az előadásban a zene helyét; valahogy úgy, hogy a pszichológiai „zeneterápia” ne sovány, sokszor eltűnő, máskor kényszeredett felbukkanás legyen.

Facebook / Proton / Ágh Márton

Régi, mondhatni, visszatérő problémája ez a Mundruczó-rendezéseknek; az ellenkező oldalról a Coetzee-műből készült Szégyen is ezt igazolta, a maga adaptációs lendületével, strukturális egységességével. És mutatta azt is, hogy az irodalmi alapozás nemhogy nem köti meg a rendező kezét, hanem éppen nagyobb teret és szabadságot ad neki: van ugyanis „kötőanyag”.

Wéber Kata, aki nemcsak színészként, hanem színházról-darabról gondolkodóként és szerzőtársként is a Proton Színházhoz csatlakozott, igazi win-win helyzetet idézett elő. Színészként felszabadult és erőteljes, a Demenciának valóságos motorja, íróként pedig jó ötletei vannak: Mundruczó színháza nagyon való neki, ő meg nagyon való Mundruczónak. Aki látványosan jól dolgozik együtt már régóta Rába Rolanddal, és ő ebben az előadásban is erősen odateszi magát; az általa megformált orvos, a maga rémségesen összetett, frusztrációt és szeretetet, szakértelmet és szakmai leépülést egyszerre mutató karakterével egy alig elviselhető, ám mégis evidensen „jó embert” mutat. És Nagy Ervin is látványos, elgondolkodtató mélységet teremt a bunkó, nyomulós, ám belső morális emlékképei által folyamatosan megzavart vállalkozó figurájában.

Csak azt a hosszú, legalább ötszörös véget tudnánk feledni... Mert amikor a kiebrudalt demensek – gurulós ágyukat maguk után húzva – elindulnak a semmibe, az megrendítő befejezés. Aztán amikor a Monori Lili által játszott operett-díva föltisztulási rohamában elmondja a monológját a demensekről és önmagáról, valamint arról, hogy a társadalmi környezet mennyire imkompatibilis a beteg emberek felől nézvést – „demens miniszterelnököt!” –, egyenesen nekünk, a közönségnek címezve, az megint egy vég. Aztán amikor előbb az orvos, majd a többi beteg is visszatér a kórházba, az már nemcsak egy újabb vég, de voltaképpen egyfajta öngyilkosság. Aztán amikor a vállalkozó és a nővér is visszatér, akkor már teljes a csapat, és ismét kerek egész a történet.

És a valódi vég is vég – az öngyilkosság, amely a társadalom felől nézvést gyilkosság a javából –, de ennyiszer nem lehet megrendülni.