A Hedda Gabler Ibsen másik női drámájának, a Nórának a párja, vagy inkább ellentéte. Adva van ez a tábornoklány, aki gyerekkora óta pisztollyal játszik, és miközben szüntelenül valami nagy, éles, vérre vagy inkább életre-halálra menő formátumra vágyik, halálosan unja önmagát is, kisszerűnek, alantasnak gondolt környezetét is. Két választása van: vagy őket öli meg, vagy önmagát.

Van persze sok másik olvasata a darabnak; és egyáltalán nem biztos, hogy Valló Péter a fenti zanzát akarta volna megrendezni a Radnóti Színházban. A főhős és a többiek közt feszülhet ugyanis valódi, látható formátumkülönbség – itt azonban szinte csupa rendes hétköznapi ember téblábol Hedda körül, akik leginkább abban különböznek tőle, hogy a földön járnak.

MTI / Bruzák Noémi

Ígéretes az első jelenet: a hosszú nászútról új otthonába hazatért párhoz másnap reggel beállít a férj nagynénje, és a látszólag öregasszonyos fecsegésben mintegy előrevetíti az összes bajt. Hogy a középszerű, tudóst játszó fiatalembernek („rendezés, összegyűjtés, ez a neked való dolog”) túl nagy falat a kisvárosszerte híres, gyönyörű tábornoklány – és Csomós Mari lassú beszéddel, nagy szünetekkel, súlyos színészi jelenléttel mintegy beígéri ennek a helyzetnek a drámáját. Aztán azt látjuk, hogy jön a tényleg gyönyörű, feszes tartású, jéghideg Hedda, aki nem is leplezi, hogy utálja mindkettőjüket. És a többieket is, mind. Lenézi őket – csak éppen ennek semmiféle látható oka vagy alapja nincsen; sem a környezet felől nézvést, amely, mondom, többnyire jó és rendes hétköznapi emberekből áll, nem kisszerű, megvetendő, rémes alakokból, sem Hedda felől, aki semmiféle nagyságot nem mutat az üres nagyképűségen és látványos szenvedésen kívül. Nem áll fölöttük, csak azt hiszi – és ez bizony az ő problémája, nem a többieké.

A férj tűr és hízeleg – Adorjáni Bálint szemüveggel, sőt, váltott szemüvegekkel igyekszik közepes tudóssá játszani magát; pipogyasága fokozatosan rezignációval párosul, mintha előre védeni akarná magát a bekövetkező tragédiától. A család barátja, Brack bíró már elképzelte magának a csinos háromszöget, amelyben ő lesz majd a „legfőbb kakas”, és blazírtan, de Hedda szempontjából legalább szórakoztatóan tör a cél felé – Hirtling István mérsékelt energiát fektet a figura cinikus ellenállhatatlanságába; ki lehetne vágni, mint a macskát, vagy be lehetne dőlni vele az ágyba, tökmindegy.

MTI / Bruzák Noémi

A férj riválisa – Hedda régebbi szerelme – a zabolázhatatlan és tehetséges Eilert Lövborg, akiben Heddát inkább a zabolázhatatlanság érdekli, hiszen ő zabolázni akar. Az alkoholizmusból épp kifaroló férfi egy rendes-helyes asszonyban talált segítő társra – Hedda nézőpontjából ez is, a „semmi kis nő” női győzelme is elviselhetetlen. Pál András Lövborgjáról elhisszük a zsenialitást, a manipulálhatóságot, a piába való visszazuhanást – de a Heddának való megfelelni akarást (hiszen ezért teszi el a nőtől kapott pisztolyt) már nem.

Wéber Katának a kis szürke nőt kell hoznia, nemcsak szürkén, hanem vakon is, már ami Hedda nem túl körmönfont machinációit illeti: beletenyerel a kapcsolatukba, és szét is veri azt.

Ibsen, aki – narcisztikus karakter lévén – nem sokat tartott a nőkről, mégiscsak megírta ezt az erős, önmagukat, saját személyiségüket másként érvényesíteni akaró két asszonyt, a Heddát és a Nórát, köréjük azonban erősen szatírikus társadalmi környezet-ábrázolást pakolt, a maga lélektani realista módján. Ebben az ábrázolásban saját és sajátos helye van például az unalomnak – mindkét asszony unatkozik, csak másképp és másért –, az öntudatnak és önérzetnek, és leginkább az élet értelméről való gondolkodásnak. Könyvtárnyi szakirodalom elemzi a Hedda Gabler kapcsán is a múlt szerepét és jelen-alakító erejét – lehet ebből sistergő, izgalmas előadást rendezni, hiszen láttunk is már nem egyet.

Ez nem az, és ennek kicsit sem oka sem Szlávik István tényleg csodás korhű díszlete, sem Szakács Györgyi pompás, a színjátékos karaktert erősen segítő jelmezei. Valló Péter rendező is egészen biztosan a velejéig kielemezte színészeivel a Kúnos László fordította szöveget, alighanem elsősorban az egyes jelenetek mélyrétegeire koncentrálva.

MTI / Bruzák Noémi

A legnehezebb dolga így aztán Petrik Andreának van, akit pedig az Isten is Hedda Gablernek teremtett (többek között); igazi hősnő alkat, akinek szöveg sem kell ahhoz, hogy belső erőt sugározzon. Sugároz is – de hogy mire, miért avagy mi ellen, az pillanatonként változik, ezért aztán nem áll össze. Hol egyszerűen és érthetetlenül pikírt, hol gonosz, hol durva, hol csak kiállhatatlan – és a környezet mindebből semmire sem reagál, mintha észre sem venné. Egyetlen pillanat jut neki mindössze, amikor a karakter „nagy egészétől” elüthet:

amikor Lövborg kéziratának megsemmisítése miatt a férje egyetlenegyszer fölemeli a hangját, és ettől megrémül. Ha járnának párterápiára, alighanem ezt a gyógymódot javasolnák nekik: némi egészséges férji fölhorgadást.

Hedda álma a szabadságról – bármit is jelentsen ez a számára – ködös marad. A teátrálisnak és súlyosnak szánt öngyilkosság a végén ilyenformán egy befejezett folyamat végére utólag kitett pont. Hiszen mire kimegy a szobából, ott már teljes, normális, hétköznapi élet zajlik, amelyben ő felesleges. Apja óriási képe alatt lövi főbe magát – ez legalább stílusos, ha nem is nagyszabású.

Helyből és időből kiszakadva elnézegettük ezt a korrekt Hedda Gablert. Mintha múzeumban jártunk volna.