Hetedik (Se7en, 1995)

David Fincher az Alien harmadik részével indította játékfilmes karrierjét, és rögtön úgy is tűnt, hogy zsákutcába jutott, hiszen a sci-fi nem szerepelt kimondottan jól a pénztáraknál. Ám a reklámfilmeken és videoklipeken edződött rendező második filmje a kilencvenes évek emblematikus thrillere lett, aminek zseniális főcímét (Kyle Cooper munkája) azóta minden második krimi leutánozta.

Az izgága Brad Pitt és a bölcs Morgan Freeman tökéletes párost alkottak ebben a dermesztő hangulatú thrillerben, aminek az utolsó tíz perce a legsokkolóbb jelenetek egyike a műfaj történetéből. Darius Khondji operatőri munkája lévén a mélyszürke utcák és a sötét szobabelsők még nyomasztóbbá teszik Fincher klasszikusát.

Flamex

Zodiákus (Zodiac, 2007)

Fincher 2007-ben tért vissza a sorozatgyilkosos thriller műfajához, ezúttal egy igazi klasszikus vágású filmet forgatott a hetvenes években San Francisco környékét rettegésben tartó zodiákus gyilkosról. A film visszafogott kimértséggel hömpölyög a majdnem háromórás játékidő alatt: éppen ez a hossz és tempó az, amivel a rendező remekül tudja az évekig elnyúló nyomozás őrületét érzékeltetni.

Jake Gyllenhaal és a mindig önmagát alakító Robert Downey Jr. jól adagolt iróniával ellenpontozza a véres gyilkosságokat, és szerencsére Fincher sem dagonyázik a kelleténél tovább a hetvenes évek nosztalgiájában.

Intercom

A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs, 1991)

A legjobb thrillerek végső soron mindig az emberi drámáktól töltődnek fel tartalommal, a feszültségkeltés és a suspense a legtöbb esetben csak a kötelező kűröket jelenti, ami nélkül a műfaj nem lenne az, ami. Mesteri alakítások nélkül, a színészek tekintetéből táplálkozó mozialkímia hiányában nincs is igazán emlékezetes thriller: nem véletlen, hogy a filmtörténet egyik legzseniálisabb sorozatgyilkosos filmje, A bárányok hallgatnak – a műfajban ritkának számító – Oscart is hozott a főszereplőknek.

Anthony Hopkins kannibál pszichopatája és Jodie Foster FBI-nyomozója között felejthetetlen jelenetek bontakoznak ki, a szavak és tekintetek egész arzenálját vonultatják fel. Hannibal Lecter babos monológja lett a filmtörténet egyik legemblematikusabb válaszreakciója:

Psycho (1960)

Vannak bizonyos filmek, amik nem hiányozhatnak bizonyos listákról. Ilyen például Alfred Hitchcock soha nem avuló, soha egy percet sem öregedő mesterműve, a Psycho. A thriller, amiről több tanulmány született, mint bármely más filmről az elmúlt százhúsz évben. Hitchcock az 1960-ban bemutatott filmet egy olcsó, fekete-fehér, gyorsan kivitelezett tucatmunkának szánta, nem is sejtette, hogy ez a ponyvaadaptáció lesz csodálatos életművének betetőzése.

Ironikus módon Norman Bates ikonikus karakterét, a filmtörténet első számú sorozatgyilkosát szintén egy tehetséges Anthony (Anthony Perkins) alakította, aki Hopkinsszal ellentétben soha nem tudott igazán kilépni a figura árnyékából. Ezer oldalt is meglehetne tölteni pusztán egy ömlengéssel, hogy miért is zseniális ez a film, amióta másképpen állunk a zuhanyfüggöny mögött is. (És ami az első hollywoodi film volt, amiben a nézők láthatták, hogy lehúznak egy vécét.)

A texasi láncfűrészes mészárlás (The Texas Chainsaw Massacre, 1974)

A sorozatgyilkosos thrillereknek nehéz dolguk van akkor, ha a magasművészet kánonjába kerülésről van szó, nem is beszélve a láncfűrésszel darabolós és húskampóra felakasztós filmekről. A texasi láncfűrészes gyilkosság azon kevés hentelős filmek közé tartozik, amit még a Modern Művészetek Múzeumában is úgy őriznek, mintha egy Picasso-festmény lenne.

És nem is véletlenül, hiszen ez a horror lényegében tényleg olyan formanyelvi érzékenységgel van megrendezve, mintha egy kubista remekmű lenne. Tobe Hooper is annak a semmiből berobbanó rendezőgenerációnak (John Carpenter, Wes Craven) a tagja volt, amely a horror zsánerét egy csapásra megújította, ám a rendező később nem tudta meghaladni első játékfilmjének bődületes erejét.

MGM

M – Egy város keresi a gyilkost (M, 1931)

Fritz Lang az expresszionista némafilm egyik legnagyobb rendezője volt, a Metropolis és a Dr. Mabuse című klasszikusokkal a húszas évek végére a legjelentősebb német rendezővé vált. Az amerikai emigrációja előtt, 1931-ben Lang elkészítette az első hangosfilmjét, az M-et, ami az egyik legzseniálisabb korai thriller volt – nagy hatást tett például az akkoriban induló Hitchcockra is. A film egy gyerekgyilkos utáni hajsza történetét meséli el, meglepő módon ma is hátborzongató érzékiséggel tudott Lang feszültséget építeni: például a gyilkos fütyörészése a parahatás egyik jól adagolt eszköze volt – két évvel a filmhang bevezetése után ez páratlan ötlet volt a rendező részéről.

Lang az üres terekkel, a feszültséggel töltött kompozíciókkal is tudott hatni – sokkal kevesebb eszközzel játszott, mint mondjuk a gigantikus méretű Metropolis esetében, de a hatás itt jóval mélyebb lett. A félelmetesen nagy szemű Peter Lorre (vagyis Löwenstein László) ezzel a filmmel mutatkozott be – később pedig olyan klasszikusokban villogtatta híres tekintetét, mint a Casablanca vagy A máltai sólyom.

Veled is megtörténhet (Man Bites Dog, 1992)

A found footage áldokumentumfilmek csak az utóbbi években váltak a hatékony költségvetés miatt népszerűvé, ám két belga filmes már 1992-ben egy rendkívül eredeti szatírát forgatott ebben a formában. Rémy Belvaux és André Bonzel filmje egy dokumentumfilmes stábról szól, ami egy elmebeteg sorozatgyilkos mindennapjait örökíti meg. Ben, a művelt, kifinomult ízlésű gyilkos szívesen vezeti be a stábot szadista hétköznapjaiba: a postáson, vagy éppen a szomszéd nénin mutatja be emberölési technikáit.

A dokumentumfilm rendezője az események során egyre több tabut ledöntve bátorítja Bent a szereplésre; a film beteges humora egyszerre vérfagyasztó és vicces jeleneteket szül – például amikor Ben egy idős asszonyon mutatja be, mennyivel költséghatékonyabb az áldozatot halálra ijeszteni, mint lelőni. A Veled is megtörténhet annak idején komoly botrányt kavart, nem utolsósorban a provokatív dokumentarista formája miatt – Belvaux-ék filmje végső soron kiállta az idő próbáját, hiszen egy mai is jól működő médiaszatíra.

Fűrész (Saw, 2004)

James Wan az újgenerációs horror-rendezők egyik legdinamikusabb tagja, hiszen képes volt újabb remek zsánerdarabokkal meghaladnia az első sikerét, a kétezres évek horrorjait meghatározó Fűrészt. (Sőt, nem mellesleg Wan rendezte a Halálos iramban hetedik részét, ami a tavalyi év egyik legsikeresebb filmje volt.) A Fűrész remekül tudta saját korlátait előnyére fordítani: a kevés pénz és a minimális helyszín korlátai felszabadították a rendező és a társíró Leigh Whannell kreatív energiáit.

A Fűrész két csapdába esett fickó szabadulási kísérletét mutatja be, vagyis pontosabban azt, ahogy szép lassan kiderül, hogy egy pszichopata sorozatgyilkos játékszereivé váltak. A később sajnos sok felesleges folytatást kitermelő Fűrész-sorozat 2004-es első epizódja még egyszerre tudott kimondottan szellemes és hátborzongató lenni – James Wan legnagyobb húzása mégis az volt, hogy ismertté tette a félelmetesen vizenyős tekintetű Tobin Bellt.

Budapest Film

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!