A héten mozikba került Rendes fickók (The Nice Guys) mindenféle feltűnösködés nélkül mutatja be a hetvenes évek neonban úszó Los Angelesét. Nem véletlenül, hiszen ha valakinek, az író-rendező Shane Blacknek van érzéke a retróhoz: nélküle egészen máshogyan nézett volna ki a nyolcvanas-kilencvenes évek mozija, főként a furcsa párokra építő akcióvígjátékok világa.

Persze a hetvenes évek Amerikája mára már szinte karikatúrának tűnik, épp ezért több sikeres film is próbálta megragadni a korszellemet: egyesek élénk kosztümökkel, mások noiros rejtélyességgel. Ezeket gyűjtöttük most össze.

Boogie Nights (1997)

AFP / New Line

Az 1997-ben mindössze még csak huszonhét éves Paul Thomas Anderson a kilencvenes évek egyik legjobb amerikai filmjét tette le az asztalra. A Boogie Nights az amerikai pornófilmipar aranykoráról szól: a hetvenes években a felnőttfilmeket még erre specializált mozik vetítették, az alkotások között pedig voltak olyan gyöngyszemek – például a Mélytorok vagy a Devil in Miss Jones –, amiket évekkel később már filmtörténeti szemináriumokon oktattak.

Anderson filmje ebbe a diszkóruhákkal és túlpörgetett frizurákkal teli világba kalauzol: a Boogie Nights eleinte a régi pornóvilág kedvesen romantikus oldalát mutatja, ám a történet szép lassan, a kokaincsíkok mentén igazán sötét tónusokba vált. Dirk Diggler pornópályafutásának legendás története nem egy felemelkedés, hanem egy határozott zuhanórepülés ívét járja be. A főszereplő Mark Wahlberg soha az életben nem volt ennyire meggyőző, mint ebben a filmben.

Zodiákus (Zodiac, 2007)

AFP / Merrick Morton

David Fincher hírhedten beteges perfekcionizmusa révén iszonyatosan erős atmoszférákat tud teremteni: a Hetedik és a Harcosok klubja nem csak a forgatókönyvük miatt jó filmek, hanem a zsigerekig ható fikciós világuk miatt is. Fincher életében először egy klasszikusabb vonalvezetésű filmmel került be a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába: a Zodiákus maratoni hosszúsága viszont egy olyan meggyőző hangulatot árasztott, hogy a három óra egy késsuhintás gyorsaságával repült el.

A hatvanas évek végétől a hetvenes évek elejéig San Franciscót és környékét egy sorozatgyilkos tartotta rettegésben: a Zodiákus teljesen kiszámíthatatlanul gyilkolt, ráadásul tudatosan építette maga körül a nagy napilapok segítségével a hájpot – kódolt üzeneteket küldött a lapoknak, és arra kényszerítette őket, hogy közöljék, ettől egy idő után a fél ország rajta csüngött. A Zodiákus beteges módon akkora kultuszt generált, hogy már a hetvenes évek közepén bekerült a popkultúrába: Clint Eastwood filmjében, a Piszkos Harryben a főgonoszt róla mintázták.

Fincher zseniális krimije a Zodiákust megszállottan üldöző karikatúristáról és a rendőrökről szól, a rendező még arra is szánt időt, hogy a kor hangulatában is megmártózzunk: ma már teljesen abszurdnak hat, ahogy egy napilap újságírói géppuskahangú írógépeken pötyögik a cikkeket, cigivel a szájukban. A Zodiákus az elmúlt évtized egyik leghangulatosabb thrillere lett.

Casino (1995)

AFP / Universal Pictures

A retróhangulatban utazó amerikai filmek hajlamosak a hetvenes éveket valamiféle naivan romantikus kornak ábrázolni, ami rohamléptekkel, szinte öntudatlanul menetelt a bűnös nyolcvanas évek felé. Martin Scorsese a kilencvenes évek elején gyors egymásutánban forgatott két nagyon hasonló bűnügyi filmet, a Nagymenőket és a Casinót.

Az első leginkább az ötvenes-hatvanas évek New York-i maffiavilágáról szólt, a szinte azonos szereplőgárdával forgatott második darab pedig a hetvenes évek Las Vegas-i szervezett bűnözéséről. Azt már a Keresztapa második részéből megtanulhattuk, hogy a nevadai sivatag kellős közepére felhúzott, neonfényekben szikrázó város igazi irányítását viszonylag hamar átvette a szervezett bűnözés: ám a maffiastílus a hetvenes években kezdett istenigazából elszabadulni.

A kegyetlenül kapzsi kaszinótulajdonos és betegesen erőszakos verőember cimborája felemelkedését és elkerülhetetlen bukását bemutató film tulajdonképpen annak a vadkapitalista nyolcvanas éveknek az előjátékát mutatja be, amit Scorsese később A Wall Street farkasában mutatott be a maga szatirikus stílusában.

Super 8 (2011)

AFP / Paramount Pictures

J.J. Abrams 2011-es filmje annyira retróra sikerült, hogy megtévesztésig olyan, mintha tényleg egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli Spielberg-film lenne: az amúgy teljesen vállalható alkotás egyszerre idézi meg a Harmadik típusú találkozásokat, az E.T.-t és a Spielberg produceri közreműködésével készült Kincsvadászokat. Abrams filmjét áthatja a korszak filmjeinek és világának nosztalgiája, nyilván azért, mert a rendező-író ekkor volt kiskamasz, vagyis a spielbergi univerzumra legfogékonyabb korszakában.

A film sztorijának középpontjában egy csapat tini áll, akik elhatározzák, hogy egy amatőrfilmes pályázatra zombifilmet forgatnak a család Super 8-as kamerájával. Persze a forgatás közben tanúi lesznek egy balesetnek, ami mögött természetfeletti, pontosabban földönkívüli erők munkálkodnak – innentől kezdve a filmforgatás egy komoly nyomozássá változik. Abrams nem fél látványosan tisztelegni a hollywoodi mesemondó mester előtt, filmje minden spielbergségével együtt szerethető lett.

Az Argo-akció (Argo, 2012)

AFP

Az Armageddonnal világsztárrá váló Ben Affleckről annak idején nehezen tudtuk volna elképzelni, hogy a kétezres évek legjobb kezű rendezője lesz. Rögtön első filmjével mindenkit ledöbbentett: a Hideg nyomon egy remekül összerakott, végig feszült és fordulatos krimi volt. A második filmje, a Tolvajok városa nem kapott annyi figyelmet, viszont ez is egy kiemelkedően jó és tökös bűnügyi film volt, olyan zseniálisan összerakott bankrablós jelenetekkel, amit még a Szemtől szembét jegyző Michael Mann is megirigyelhetett.

Géza Affleck a harmadik munkájával ért igazán a révbe: Az Argo-akció egyszerre volt átütő kritikai és közönségsiker. A film kasszarobbantása sokat köszönhetett különleges retróhangulatának és műfajkeveredésének: Az Argo-akció remekül keverte a hetvenes évek feszült politikai thrillereit a nosztalgiázó vígjátékok felszabadultságával.

Milk (2008)

AFP / Focus Features

Gus Van Sant kiváló életrajzi filmje érzékeny látlelet egy korról, amikor a másság abszolút elfogadása és a bigott agresszió még egyenlő arányban határozta meg a kaliforniai mindennapokat. A Sean Penn címszereplésével forgatott film Kalifornia első nyíltan meleg, közhivatalba választott politikusáról, Harvey Milkről szól, aki 1978-as meggyilkolása után a melegjogi mozgalmak egyik meghatározó szimbólumává vált.

Az egyébként macsóbb szerepeiről (Ments meg, Uram!, Titokzatos folyó, Az őrület határán) ismert Sean Penn teljesen feloldódik a karakterben, élete egyik legjobb alakításával járult hozzá ahhoz, hogy a Milk igazán emlékezetes legyen. Egyébként Van Sant filmje remekül adja vissza a hetvenes évek San Franciscójának laza atmoszféráját, a kultikus Castro Street családias hangulatát – az utcáról egyébként Bruce Baillie forgatott annak idején egy gyönyörű absztrakt filmet, amit azóta a filmtörténet egyik legfontosabb rövidfilmjeként tartanak számon.

54 (1998)

AFP / Dollface / Miramax

Az 54 című film ma már duplán be tudja indítani bennünk a nosztalgiabombát: egyrészt egész jól teremti meg a hetvenes években csúcson lévő, legendás New York-i klub világát, másrészt a film olyan kilencvenes évekbeli, mára teljesen elfelejtett sztárokkal van tele, mint Ryan Phillippe és Neve Campbell. Az azóta szintén a filmvilágból kikopott Mark Christopher alkotására amúgy nem véletlenül nem emlékezünk ma már: az 54 egy kissé régimódi és vontatott.

Talán a híresen nehezen kezelhető producer, Harvey Weinstein terrorizálása sem tett jót a filmnek, aki egy csomó jelenetet kivágatott belőle – Christopher csak 2014-ben tudta saját verzióját a közönség elé tálalni. A film egyébként, ha másra nem, arra jó, hogy betekintést kapjunk a legendás klub diszkózenétől és kokaintól csöpögő világába, ahol Andy Warholtól kezdve Julian Schnabelig a fél művész- és celebvilág tengette péntek estéit.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!