I'm not there – Bob Dylan életei (2007)

Az amerikai Todd Haynes a kilencvenes években a Velvet Goldmine-nal vetette magát észre nemzetközi szinten, később pedig a queer cinema egyik legjelentősebb filmrendezője lett: legutóbb a Carolt láthattuk tőle a mozikban. Haynes zenei érdeklőse már egészen a korai filmjeiben megmutatkozott – a Velvet Goldmine például a hetvenes évek glam rock-korszakáról szól –, legtisztábban pedig a Bob Dylan művészete által inspirált filmben, az I'm not there-ben kristályosodott ki a popzene iránti rajongása.

Haynes egy izgalmasan szerteágazó, nyitott narratívájú filmet forgatott Dylan életéről: a zenészt hét különböző színész alakította, köztük a tragikusan korán elhunyt Heath Ledger, de köztük volt meglepő módon Richard Gere és a szerepért Oscarra jelölt Cate Blanchett is. Az I'm not there azért kimondottan érdekes, mert nem a sablonos életrajzi filmek unalmas köreit futja, hanem a filmnyelvi játékossággal is képes a zenész világát visszaadni.

Majdnem híres (Almost Famous, 2000)

Cameron Crowe a kilencvenes évek egyik legfelkapottabb amerikai filmrendezője volt, az egyszerre érzelmes és fanyarul vicces drámák mestere volt, amolyan modern Frank Capraként kezelték. Első munkája, a Facérok után forgatta le legnagyobb sikerét, a Jerry Maguire – A nagy hátraarcot. A sikeres Majdnem híres után még készített egy középszerű, ám a kasszáknál jól szereplő remake-et (Vanília égbolt), majd a kétezres évektől kezdve sorra termelte a buktákat, legutóbb az Aloha című mélyrepülést.

Szóval Crowe utoljára a Majdnem híressel volt a csúcson, és tegyük hozzá, hogy a film teljesen megérdemelten lett sikeres annak idején: remek hangulatban tudta visszaadni a hetvenes évek rock 'n' roll-világát, illetve az elvakult rajongásból való kiábrándulás csalódását. Az önéletrajzi elemekkel teli film (Crowe a Rolling Stone magazinnak írt zenei cikkeket) egy gimnazista srácról szól, aki igazi zenemániásként elszegődik egy magazinhoz, hogy riportot készítsen egy zenekar országos turnéjáról. A Majdnem híres pont annyira érzelmes, hogy ne csöpögjön a nosztalgiától és pont annyira vicces, hogy ne bukjon át öncélú hülyülésbe.

A nyughatatlan (Walk the Line, 2005)

James Mangold a hatvanas évek elején született filmes nagygeneráció tagja – Tarantino, Soderbergh és Fincher is ebben az évben, 1963-ban született. Ám Mangoldból nem lett hangosan ünnepelt auteur, inkább egy csendes, abszolút megbízható kisiparosként híresült el. Filmjei jól összerakott műfaji darabok, Mangold szinte minden zsánerben jól érzi magát: csinált klasszikus szövésű westernt (Börtönvonat Yumába), bűnügyi filmet (Copland) romantikus vígjátékot (Kate és Leopold) és misztikus thrillert (Azonosság) is.

Mangold talán A nyughatatlannal került az Oscar-díjhoz legközelebb, hiszen ez az életrajzi film az aranyszobrocskára esélyes munkák mintapéldája. A Johnny Cash életét hosszú, két és fél órás epikus hömpölygésben megéneklő film szabályos sormintaként vonultatja fel a látványos totálképeket és a drámai pillanatokat, hiszen a countryzene legnagyobb királya meglehetősen rögös úton jutott a csúcsra.

Joaquin Phoenix alakítása döbbenetesen erős, ezt azóta persze a színész több másik filmjében felülmúlta – sajnos azonban mégsem ő, hanem a mellette inkább csak asszisztáló Reese Witherspoon vitte el azt a bizonyos aranyozott szobrot.

The Doors (1991)

Oliver Stone-t szokás Amerika legkritikusabb lelkiismeretének nevezni. Filmjei majdnem kivétel nélkül a második világháború utáni évtizedek egy-egy meghatározó szakaszáról vagy problémájáról szólnak: a vietnami háborúról (A szakasz, Született július 4-én), a Kennedy-gyilkosságról (JFK – A nyitott dosszié), megosztó elnökökről (Nixon, W.) vagy a tömegmédia embertelenségéről (Született gyilkosok). A 2001-es terrortámadásról készült filmje (World Trade Center) lóg ki kissé a sorból, az a kritikusabb hangnemet elhagyva tömény patetikusságba fulladt.

Stone 1991-es filmje, a The Doors viszont úgy tudott a hatvanas évek ellenkultúrájáról szólni, illetve a korszak kultikus figurájának, Jim Morrisonnak a portréját megrajzolni, hogy nem tévedt az ájult tömjénezés ösvényére. Val Kilmer született Morrisonként abszolút elviszi a filmet a vállán, a pszichedelikus-zenés betétek meg adnak az egésznek valami bájos nosztalgiát.

Az utolsó napok (Last Days, 2005)

Gus Van Sant filmjének annyi magyar vonatkozása van, hogy a Saul fia tavalyi cannes-i sikere előtt pontosan tíz évvel nyerte el ugyanazt a technikai díjat a hangmérnöki munkáért, mint amelyiket a magyar film. Egyébként a hosszú beállítások is jelenthetnének még közös nevezőt a hazai filmművészettel: Van Sant bevallottan Tarr Béla hatására kezdett el a meditatív formával kísérletezni a kétezres évek elején, miután lezárta a kommerszebb korszakát.

A Kurt Cobain halálának körülményeiből inspirálódó film lassú hömpölygéssel, ismétlődő jelenetek monoton tempójával mutatja be egy meg nem nevezett grunge zenekar frontemberének tengődését egy Seattle melletti házban. Van Sant eredetileg egy klasszikusabb életrajzi filmet szeretett volna forgatni a Nirvana frontemberéről, ám a híresen akadékoskodó Courtney Love perétől tartva inkább egy olyan filmet készített, amely csak távolról emlékeztet Cobain történetére.

Control (2007)

Anton Corbijn pályafutása egészen különleges ívet írt le, a Kölyköket és a Paranoid Parkot jegyző Larry Clarkhoz hasonlóan ő is évtizedeken keresztül fotósként volt ismert. Hét évvel ezelőtt szerencsére a Ludwig Múzeum is bemutatta a holland fotóművész életművét: leginkább zenészekről készített erősen kontrasztos, gyakran tömény atmoszférájú, remekül komponált fekete-fehér képeket.

Corbijn első filmjét, a Controlt ötvenkét évesen rendezte, mintha korábbi fotóinak világát rekonstruálta volna mozgóképen. A fekete-fehér film a hetvenes években aktív angol banda, a Joy Divison frontemberének tragikusan hamar véget érő életét mutatja be. Corbijn nem feltétlenül a drámára és a fordulatos történetre koncentrált, és ez nem is baj: a Controlnak egészen erős hangulata van, szinte az orrunkban érezzük az angol iparvárosok fanyar szagát.

Dont Look Back (1967)

D.A. Pennebaker a hatvanas években induló direct cinema nevű dokumentumfilmes irányzat egyik meghatározó figurája volt. A direct cinema rendezői (Maysles testvérek, Robert Drew, Frederick Wiseman) egy újfajta valóságábrázolást tűztek ki célul, a távolságtartó megfigyelő szemszögéből készítettek filmeket: általában szinte teljesen hanyagolták a beszélő fejes interjúkat és a narrációt, pusztán a valóság rögzítésére koncentráltak.

Pennebaker és a Maysles testvérek ezzel a módszerrel több zenei dokumentumfilmet készítettek a hatvanas években, ezek közül a Dont Look Back lett az egyik legjelentősebb: a Bob Dylan angliai turnéját rögzítő filmet nézve az az érzésünk támad, mintha a zenészt folyamatosan követő légyként figyelnénk az eseményeket. Mindenütt ott vagyunk, folyamatosan Dylan sarkában loholunk: a színfalak mögött, a hotelszobák unalmas ürességében, amikor interjúkra válaszol vagy a sikítozó rajongók elől menekül.

Pennebaker filmje nem csak egy rettentően izgalmas kordokumentum, hanem egy olyan érzéki film, amelyen keresztül közvetlen közelről átélhetjük a hatvanas évek őrületét.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!