A kör (The Ring – 2002)

A kétezres évek elején tetőzött Hollywoodban a távol-keleti filmek mániája, szinte minden évben felbukkant egy-egy japán vagy dél-koreai film amerikai újrahasznosítása. A japán horrorok (például A harag, A szem vagy a Sötét víz) kimondottan kelendőek voltak a mindent újraemésztő álomgyár döntéshozóinál: ezen remake-ek közül a Hideo Nakata filmjéből, A körből készült hollywoodi verzió sikerült a legjobban.

A műfaji mindenesként ügyes mesteremberré fejlődött Gore Verbinski (A Karib-tenger kalózai, A mexikói, Rango) verziója remek ritmusban tálalja a parát: a kékeszöld képektől és az esős tájképektől zsigeri szorongás telepedik ránk. A halált okozó videokazetta kisfilmje ráadásul az egyik legfélelmetesebb szürrealista remekmű az utóbbi időkből, amit még a Quay-fivérek is megirigyelnének.

Két tűz között (True Lies – 1994)

Hollywood egy időben a francia filmipar konyhájába járt át ötleteket dézsmálni, a nyolcvanas-kilencvenes években több tucat vígjátékot és krimit újráztak, többnyire kevés sikerrel. A kivételek közé tartozik a szinte soha sem hibázó James Cameron pofátlanul túlzó, helyenként saját paródiájaként is működő Két tűz közöttje. A film alapsztoriját egy Claude Zidi-vígjátéktól (Titkolt titkosügynök) kölcsönözték: egy látszólag baromi unalmas életet élő családapáról kiderül, hogy titkos ügynök.

A klasszikus vígjátéki alapszituációt a profi akciófilmek látványvilágával feltuningoló Cameron-féle verzió remekül sikerült: habár azt egy pillanatra sem hinnénk el Schwarzeneggerről, hogy szürke kispolgár, azt már sokkal inkább, hogy gyilkológép. Cameron ezzel a filmmel bebizonyította, hogy képes saját stílusának a paródiáját is elkészíteni, ráadásul egy átlagos ökörködésnél sokkal látványosabb verzióban.

Intercom

12 majom (Twelve Monkeys – 1995)

Talán kevesen tudják, de a kilencvenes évek egyik legkultikusabb sci-fije, a 12 majom is egy remake. Terry Gilliam és Bruce Willis egyaránt ezzel a filmmel jutottak el pályájuk csúcsára (Brad Pitt pedig megszerezte első Oscar-jelölését): a halálos vírus által kiirtott emberiség maradéka a föld alá kényszerült, innen küldik vissza az „önkéntes” vállalkozókat a múltba, hogy megakadályozzák a járványt.

Gilliam mesterműve egy nem kevésbé zseniális rövidfilmből készült, a titokzatos zseni, Chris Marker La Jetée (A kifutópálya) című munkája alapján. Marker húszperces remekműve egy hangulatos kísérleti film, ami szinte csak és kizárólag állóképeket vonultat fel. Ebből az experimentális filmből készített Gilliam egy klasszikusabb vonalvezetésű mozit, ám a rá jellemző torzított képek és remek díszletek szerencsére megmaradtak.

A dolog (The Thing – 1982)

A hetvenes-nyolcvanas évek amerikai horrorfilmjének legnagyobb mestere volt John Carpenter, aki kollégáival, Wes Cravennel és George A. Romeróval friss vért fecskendezett a fáradni látszó zsánerbe. Carpenter leginkább az atmoszférateremtésben tűnt ki, mesterien tudott szűk terekbe feszült szituációkat, lassan kibontakozó borzalmat komponálni: a Halloween, A 13-as rendőrörs ostroma és A köd is ezt bizonyítja.

Carpenter ráadásul filmzeneszerzőként is remekelt, minimalista, repetitív szintetizátorra komponált zenéit többször is kiadták. Érdekes módon A dolog zenéjét az olasz filmzeneisten, Ennio Morricone szerezte, de azért alkalmazkodott a rendező stílusához – a mű egyes tételeit Tarantino Aljas nyolcasában is újra elővette a maestro. A dolog egy harminc évvel korábbi horrorfilm újrázása: a carpenteri zárt szituáció és lassan hömpölygő suspense keveredik a pszichológiai feszültséggel és a testhorror iszonyatával. Alapmű.

A tégla (The Departed – 2006)

Az elmúlt húsz év egyik legvitatottabb rendezői Oscarja volt a 2007-es, sokan azt gondolták, hogy Martin Scorsese díja inkább egy sok évtizedes törlesztés volt az Akadémia részéről és A tégla nem érdemelte meg a szobrocskát. Ráadásul amikor Új-Hollywood három vén rókája (Spielberg, Lucas és Coppola) vonult a színpadra, hogy a rendezői kategóriát felkonferálja, akkor a díjnak még különösebb meglepetésértéke sem volt.

Persze, nincs azon mit vitatkozni, hogy a Taxisofőr vagy a Dühöngő bika jobb film-e, mint A tégla, de azt azért nem érdemli meg ez a remek thriller, hogy feltöröljék vele a padlót: hiszen baromi erős a szereposztása, utánozhatatlanul pörgős a ritmusa és tele van remek jelenettel. Itt illik kiemelni a vágó, Thelma Schoonmaker nevét, aki nélkül a Scorsese-filmek nem lennének olyan örvénylően zseniálisak.

Warner Bros.

Holtak hajnala (Dawn of the Dead – 2004)

A horror-rajongók egyszerre sikítottak fel, amikor kiderült, hogy Romero zombiapokalipszisét egy ismeretlen videoklip-rendező fogja újragondolni. Zack Snyder az azóta eltelt bő évtizedben a szuperhősfilmek kisiparosává vált, akit a giccshatáron mozgó stilizált látványvilágról lehet a leggyorsabban felismerni – filmográfiájában amúgy található nézhető film is (Watchmen: Az őrzők) a sok fárasztó munka mellett.

A Holtak hajnala vita nélkül a legjobb horror-remake-ek közé tartozik, tele van ügyesen megkomponált jelenettel: például rögtön az első, reggel játszódó képsor is zseniális, amikor a hősnő gyanútlanul a zombiapokalipszisre ébred. Plusz a Holtak hajnalának van az egyik legerősebb főcíme az elmúlt tizenhat évből: a Johnny Cash zenéjére összevágott világvégemontázs egészen hidegrázósra sikerült.

A sebhelyesarcú (Scarface – 1983)

Brian De Palma a hatvanas évek végén induló pályafutása során számtalanszor nyúlt klasszikus filmekhez és rendezőkhöz inspiráció gyanánt: egyik legtöbbet idézett és utánzott idolja Alfred Hitchcock volt, de szívesen idézett európai művészfilmesektől is. De Palmától tehát nem állt távol a korábbi filmklasszikusok újrahasznosítása, nem véletlen, hogy az egyik legtöbbet hivatkozott filmje, A sebhelyesarcú egy harmincas évekbeli gengszterfilm aktualizálása volt.

Az Oliver Stone által jegyzett forgatókönyv ügyesen adaptálja a régi sztorit a nyolcvanas évek floridai kokainmaffiájához. Al Pacino túlcsorduló játékkal licitált rá a korábbi gengszterszerepeire: nem hiába lett Tony Montana az egyik leginkább istenített kitalált maffiózó.

Universal Pictures

Álmatlanság (Insomnia – 2002)

A skandináv filmek és tévésorozatok hollywoodi újrahasznosítása csak az utóbbi évtizedben jött igazán divatba, érdekes, hogy ezek közül a legtöbb amerikai verzió teljesen vállalható: a remek Engedj be! és A tetovált lány tengerentúli másolata is jól sikerült, de ide lehetne sorolni még az izlandi eredetivel rendelkező Prince Avalanche-ot is. A skandináv hullám egyik első hírnöke volt a később a Batman-filmekkel és az Eredettel befutó Christopher Nolan Álmatlansága, ami egy sikeres norvég krimi korrekt újrázása volt.

Annak idején, 2002-ben Nolan még nem számított nagy névnek, bár az Oscarra jelölt Mementóval bebizonyította, hogy remek ritmusérzékkel tud különleges bűnügyi történeteket mesélni. Az Álmatlanság azért keltett a bemutatója idején komoly feltűnést, mert a hangulatos stílusban elmesélt krimi főgonoszát a komikuszseni Robin Williams alakította, aki ezzel a szereppel, illetve a Sötétkamra című film főszerepével próbálta gazdagítani a repertoárját.

Budapest Film

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!