Hollywood aranykora a harmincas években, a hangosfilm megjelenésével kezdődött és egészen az ötvenes évek elejéig, a televízió térnyeréséig tartott. Ez az időszak nem feltétlenül szólt a filmnyelvi újításokról – hiszen a hang és a párbeszédek megjelenésével kevesebb kreatív energiát fordítottak a vizualitásra – ám a klasszikus hollywoodi történetmesélés és a legtöbb műfaj a harmincas-negyvenes években szilárdult meg.

Aranypolgár (Citizen Kane, 1941)

Orson Welles filmjét a kritikusok és filmesztéták évtizedeken keresztül a filmtörténet legjobb alkotásának választották, ezért szoktak a nézők gyakran kissé csalódottan reagálni a rendezőlegenda filmjére. Pedig az Aranypolgár mai szemmel is zseniális, és nem csak azért, mert Welles mindössze huszonöt évesen tette le az asztalra ezt a filmet – sőt, a főszerepet is ő alakította, abszolút hitelesen megformálva az öregedő Kane-t.

Az Aranypolgár korszakalkotó képi megoldásai mögött – mint az észvesztő kameramozgások és a zseniális mélységi kompozíciók – egy bizonyos Gregg Toland nevű operatőr állt, aki legalább akkora tehetség volt, mint a termetes, kölyökképű színészlegenda. A film egyébként egy magányos sajtómágnás halála körül forog: az újságírók azt próbálják kideríteni, hogy mit is jelent a milliárdos utolsó leheletével elsuttogott szava, a „rózsabimbó”. Kezdő filmrendezőknek kötelezően ajánlott alapmű: az Aranypolgárból kiderül, hogy már minden trükköt hetven éve kitaláltak.

Casablanca (1942)

A Casablanca csak egy egyszerű tucatmunkának indult – senki sem sejtette, még a magyar származású rendező, Michael Curtiz (Kertész Mihály) sem, hogy ez a háborús romantikus film a mozgóképtörténet egyik ikonja lesz. A Casablanca zsenialitása nem is Kertész rendezéséből táplálkozik, hiszen akkoriban a rendezők – Wellest leszámítva – szürke kivitelezők voltak, az úgynevezett rendezői kézjegy inkább hibának, mintsem érdemnek számított. A Casablancát a forgatókönyve és a karakterei miatt szeretjük újra és újra megnézni.

A film forgatókönyvét az Epstein-ikrek írták: egész egyszerűen mesterien ötvözik benne a háborús filmek feszültségét a romantikával és a fanyar, melankolikus humorral. Valahogy a filmben az európai érzékenység és irónia zseniálisan keveredik a hollywoodi filmek érzelmességével – sokat hozzáadott a film hatásához az a tény, hogy a rendezője és a legtöbb szereplője (Peter Lorre, Conrad Veidt, Szőke Szakáll, Paul Henreid) a valóságban is menekülő német, osztrák vagy magyar emigráns volt.

Gyilkos vagyok (Double Indemnity, 1944)

A nácizmus hatalomra jutásával és a világháború kitörésével számos német, osztrák és magyar filmes emigrált először Angliába, majd Amerikába. A hollywoodi filmgyártás ebből a komoly emigrációs hullámból nagyon sokat nyert: az európai filmgyártás formanyelvi érzékenységét remekül tudta kamatoztatni olyan, akkoriban rügyező műfajokban, mint a film noir. A műfaj egyik legizgalmasabb alapművét az Osztrák–Magyar Monarchiában született Billy Wilder rendezte, aki később leginkább a vígjátékaival (Van aki forrón szereti, Legénylakás, Haver, haver) vált híressé.

A Gyilkos vagyok sztoriján amúgy a krimiirodalom két nehézbombázója dolgozott – James M. Cain regényéből a forgatókönyvet Raymond Chandler írta –, nem véletlen, hogy a film a noir egyik alapköve lett. A mai szemmel is izgalmas film nem egy detektívet, hanem magát a gyilkost állítja a középpontba, végig érte izgulunk: egy biztosítási ügynököt rávesz egy gazdag nő, hogy tegyék el láb alól a férjét. A Gyilkos vagyok zavarba ejtő alapötlete ma is kimondottan nézhetővé teszi a filmet.

Forgószél (Notorious, 1946)

Alfred Hitchcock remekül érzett rá a korhangulatra: klasszikus filmje, a Forgószél a második világháború után Dél-Amerikában bujkáló nácik felkutatását tematizálta, a rendező egy jellegzetesen hitchcockos, romantikus suspense-filmbe csomagolta az ötletet. A német származású Angelica Hubermant (Ingrid Bergman) egy sármos amerikai kém (Cary Grant) beszervezi, hogy kerüljön közel egy Brazíliában bujkáló nácihoz. A két kém időközben egymásba szeret, és a dolgokat az is bonyolítja, hogy a megfigyelt német arisztokrata meg Angelicába habarodik: persze a látszatot fenn kell tartani és a nő hozzámegy a férfihoz.

A Forgószél az összes jellegzetes Hitchcock-fogást felvonultatja: a zseniálisan adagolt feszültséget – nézőként mindig többet tudunk, mint az egérfogóba került hősök – és a mindent elsöprő érzelmeket. Bergman és Grant között ráadásul remekül működik a kémia, annak ellenére, hogy van egy vicces ellentét az amerikai színész merev szárazsága és a svéd színésznő finomsága között. Valószínűleg valami hasonló feszültség működtette a Casablanca romantikus szálát is.

A Sierra Madre kincse (The Treasure of Sierra Madre, 1948)

John Huston maróan keserű neo-westernje az egyik legnagyobb klasszikusa az amerikai filmtörténetnek, Kubricktól Paul Thomas Andersonig mindenkit megihletett. A húszas években játszódó film középpontjában három elkeseredett kincsvadász áll, akik Mexikóba utazva a saját kapzsiságukba és gyanakvásukba kattanva szép lassan felőrlődnek. Humphrey Bogart ebben a filmben járatta csúcsra a rá jellemző kérges fanyarságot: az általa megformált Dobbs egy olyan rohadék gazember lett, akit lehetetlen nem szeretni. A Sierra Madre kincsét egyébként eredeti helyszíneken forgatták: ez akkoriban egyáltalán nem volt jellemző, de a rendező arra törekedett, hogy minél hitelesebb legyen a film hangulata. Huston filmje annak idején nagy kritikai sikert aratott: ez volt az első mozi, aminek a rendezőjét és a rendező édesapját is Oscarral díjazták, az egyik kincsvadászt ugyanis Walter Huston alakította – aki nem mellesleg az Addams Familyvel híressé vált Angelica Huston nagypapája is volt.

A harmadik ember (The Third Man, 1949)

Carol Reed angol rendező mesterműve a kémfilm műfajának egyik alapköve lett. A harmadik ember Graham Greene regényéből készült: a második világháború lezárulásával a szövetséges erők katonai felügyelet alá helyezték a romokban álló Bécset, különböző zónákra osztva a várost. A film sztorija ebben a zavaros, soknyelvű világban játszódik, ahol a piti tolvajok, szélhámosok és csempészek úgy lubickoltak, mint boldog aranyhalak az akváriumban.

Ebbe a zavarosba érkezik meg gyerekkori barátja meghívására Holly Martins amerikai westerníró: ám Martins már csak barátja, Lime halálhírével tud szembesülni. Az elég gyanús ügyekbe keveredő Lime halála persze sokkal több, mint aminek tűnik, Martins pedig elkezd utánajárni a sztorinak. A filmet itt is a tökéletesen eltalált casting teszi részben halhatatlanná: a kissé merev és savanyú Joseph Cotten mint Martins és az örök rosszcsont Orson Welles mint Lime egész egyszerűen tökéletes.

Alkony sugárút (Sunset Blvd., 1950)

Billy Wilder nevéhez köthető az egyik legkülönösebb hangulatú film noir, ami nemcsak a negyvenes éveket, hanem egy egész hollywoodi korszakot zárt le. Az Alkony sugárút a hollywoodi glamúrvilágnak állított egy keserű nosztalgiába mártott emlékművet. A film főhőse egy anyagi csőd szélén álló forgatókönyvíró, aki egy véletlen folytán belebotlik egy szebb napokat látott némafilmsztárba. A korosodó, saját egykori csillogásába mániákusan kapaszkodó sztár meghívja palotájába az írót, hogy segítsen neki befejezni a nagy visszatérésnek szánt forgatókönyvét. Az író a pénz miatt belemegy a kínos játékba, ám ami korábban megmosolyogni való szenilitásnak tűnt, az igazi őrületbe csap át.

Az Alkony sugárút volt az egyik első olyan hollywoodi film, ami önnön hanyatlásáról mesélt: az egykori sztár korábban rendezőként dolgozó komornyikját az az Erich von Stroheim alakította, aki valóban némafilmrendező volt, sőt a főszereplőt alakító Gloria Swansont is dirigálta. Wilder filmje tele van hasonló áthallásokkal, amitől az Alkony sugárút még szomorúbb lesz – ilyen a finálé lépcsős jelenete vagy az a keserédes képsor, amiben nyugdíjazott némafilmsztárok, köztük Buster Keaton bridzselnek.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!