„Az első évad arról szólt, amikor nem tudod, mire vágysz. A második viszont arról mesél, amikor olyanra vágysz, ami nem lehet a tiéd” – így harangozta be még a Vogue-nak adott interjújában Aziz Ansari a Master of None májusban debütáló 2. szezonját, amely a díjakkal elhalmozott, a kritikusok, bloggerek által agyondicsért első tíz részhez képest még drámaibb és ambiciózusabb lett. Így nem hiába foglalkoztatja a széria a legapróbb részletekig a tévés sajtót.

Mintha Woody Allen és Louis C.K. közösen írta volna

A 2015-ben bemutatott első évadot mi is nagyon dicsértük, főleg azért, mert megkapó őszinteséggel, szórakoztatóan nyúlt olyan témákhoz, mint a gyerekvállalás, az integráció, és közben tudott újat mutatni a karrier vs. párkapcsolat csontig rágott kérdéskörében, de nem hallgatta el azokat az égető problémákat sem, amelyek a digitális térben fenntartott társas kapcsolatainkat jellemzik.

Ha hasonlítani kellene valamihez, a Master of None olyan, mintha Woody Allen és Louis C.K. két, a nyolcvanas években született, optimistább, kevésbé cinikus alteregója írná az epizódokat. Azonban a Master of None-t nem epigonok, hanem (nagyrészt) két, a komédiasorozatokba egyéni hangot hozó alkotó munkája. A főszereplő Devet játszó, poénjait, sztorijait stand up esteken csiszolgató Aziz Ansari mellett Alan Yang felel kreatívként a sorozatért – a két másodikgenerációs bevándorlónak számító író még a Városfejlesztési osztály stábjában találkozott, hogy aztán barátságukból megszülessen az Emmy-gáláig jutó széria, amely mindkettejük életéből jócskán merít.

Aziz Ansari a Modenában játszódó niytóepizód forgatásán

Netflix

Valószínűleg ez a személyes ihletettség adja a Master of None eredetiségét, nem hiába kapott végül Emmy-díjat az azóta is az utóbbi évek egyik legjobb tévés félórájának tartott Parents (Szülők) címre hallgató rész, melybe vállaltan került rengeteg önéletrajzi ihletésű jelenet Ansari valódi szüleivel a főszerepben. A komikus emellett természetesen az Amerikában bestsellernek számító, Eric Klinenberg szociológussal közösen írt Modern románc című könyvének tanulságait is belecsempészte a főhős botladozásaiba. Így az egyéves kihagyás után 2017-ben visszatérő második évad nagy kérdése az volt, hogy a különböző etnikumoktól hemzsegő szereplőgárda tagjainak sebezhetősége ugyanolyan izgalmas marad-e másodjára is. A rövid válasz: igen, sőt ez a második még az első szezonnál is merészebb és szerteágazóbb lett. De jöjjön a hosszabb válasz.

Végső soron mind ugyanarra vágyunk: társaságra

A tíz különálló kisfilmként értelmezendő (erre utal minden rész mozifilmeket idéző főcíme) 2. évad tökéletes illusztrációja annak, hogy mit is jelent a kreatív szabadság a modern televíziózásban. A Master of None minden egyes epizódja külön kis elemzést érdemelne (ezt mondjuk az amerikai sajtó szíves-örömest meg is teszi), annyira különböző hangulatú, témájú részekre bomlik Dev Shah és barátainak sokszor nem lineárisan, inkább mozaikszerűen felépített története.

A Biciklitolvajok híres beállítása újragondolva

Netflix

Ahogy az várható volt, Ansari saját, kéthónapos olaszországi kiruccanása is erősen inspirálta az új évadot: a civilben és a sorozatban is hatalmas ételrajongóként ismert komikus egy pastaboltban dolgozott Modenában, így adta magát, hogy a 2. évad nyitánya is szívmelengető hommage legyen az olasz kultúrához. A fekete-fehérben felvett nyitórész hangulatában és beállításaiban is a nagy klasszikust, a Biciklitolvajokat idézi, melyhez Morricone szerzeménye adja a zenei aláfestést.

Az évadot a továbbiakban is végigkíséri az olasz szál, hiszen Dev új olasz barátai is komoly szerepet játszanak a történetben, sőt, valójában (enyhe spoiler!) a második évad fő cselekményét a főszereplő és Francesca (Alessandra Mastronardi) különös, a haverkodástól a sokkal komolyabb szintre jutó kapcsolatának érzékeny bemutatása adja.

Alessandra Mastronardi (Francesca) és Aziz Ansari (Dev) a sorozatban

Netflix

Ahogy Ansari ígérte, a második évad azonban emellett minden szereplő életében egy dologra fókuszál: mi az, amire leginkább vágynak, de nem kaphatják meg? Dev és elképesztően vicces barátja, Arnold (Eric Wareheim és Ansari civilben is közeli barátok, emiatt is működnek nagyon jól a kamera előtt) a tökéletes társat keresik, randiappokkal, kínos üzenetekkel, miközben azt sem hallgatja el a sorozat, (sok más kortárs produkcióval szemben), hogy egyedül lenni nem egyenlő a magánnyal és a szomorúsággal.

Az évad egyik tényleg már-már zavarba ejtően megrázó és humánus epizódjában (Thanksgiving) pedig Denise, Dev meleg barátnőjének háttértörténetét ismerhetjük meg, aki egy hosszú folyamat során ismeri meg valódi vágyait, és fogadtatja el magát családjával. Már most borítékolható, hogy a két évtized hálaadás-estjeire bontott epizód rengeteg díjat fog még bezsebelni, és ez a rész több szempontból is bőven megérdemli majd ezeket az elismeréseket. Hitelességét az adja, hogy a Denise-t játszó színésznő, Lena Waithe saját coming outjából (erről egy bővebb, remek interjú) táplálkozik, másrészt a korábban Beyoncé és Rihanna klipeket rendező Melina Matsoukas a legapróbb tárgyakig kidolgozott atmoszférát kreált a végig egy lakásban játszódó 30 percben.

De miután szinte az összes jelző elhangzott a Thanksgiving c. epizódra, vajon mit lehetne mondani a kilencedik, majdnem egyórás részre, a szintén olasz ihletésű Amarsi un po-ra, amely valójában a Master of None eddigi legdrámaibb hangvételű része. Bizonyos pillanataiban a szintén megidézett Antonioni-filmklasszikus, A kaland romantikáját hozza, néhol meg az Annie Hall párbeszédeihez hasonlóan humorizál a szerelem irracionalitásával. Arról nem is beszélve, hogy az egész epizód hatalmas tisztelgés a mozitörténelem legimádottabb toposzai előtt: van itt őszi parkban sétálás, szemet gyönyörködtető, fotóminőségű beállításokkal; helikopterből felvett éjszakai New York-látkép, több csodás táncjelenet, és egy szó szerint szívszaggató álomszekvencia is.

A rizikós alkotói döntések teszik egyedivé

Az egész évad tele van kockázatosnak tűnő döntésekkel, amelyek duplán kifizetődőek: egy rész például a BoJack Horseman sokszor emlegetett párbeszédek nélküli epizódjához hasonlóan részben némafilmes eszközöket használ, vagy egy másik rész végén szereplő hosszú beállítás a csattanós befejezésekre, cliffhangerre kiélezett sorozatipar teljes kicsúfolása.

Dev és Eric őszinte barátságának ábrázolása, ahogy kertelés nélkül beszélnek egymásnak érzéseikről, sem számít túl általános jelenségnek a mai mozgóképes mezőnyben. De a női figurák se kétdimenziósak, emiatt egyetlen férfiszereplő sem tárgyként tekint rájuk.

Netflix

Így kijelenthető, a Master of None megmaradt ugyanannak a szellemes, az emberi sebezhetőséget nem hibaként, hanem lehetőségként bemutató sorozatnak, aminek az első szezonban megismertük. Csak a komoly témák kivesézése mellett Ansari és társai csak még jobb színészek lettek, még jobb rendezőkkel és írókkal dolgoztak együtt, ennek köszönhetően még több felejthetetlen, a szívre és fejre is ugyanúgy ható jelenetet kaptunk ettől a szezontól.

A Master of None első és második évada is elérhető teljes egészében a Netflixen.