A Paranoid után a nap sem kelt fel többé ugyanúgy.
1970 szeptemberében, amikor már nagyon le kellett volna adni a War Pigs munkacímű lemez anyagát, Geezer Burtler, Tony Iommi, Bill Ward és egy bizonyos John Michael Osbourne, becenevén Ozzy tanácstalanul álldogált a londoni stúdió kopott perzsaszőnyegén. Túl voltak már az első lemezükön, az alig egy éve feljátszott és fényes jövőt ígérő Black Sabbathon, amivel sokak szerint „lerakták a heavy metal alapjait” (azt azért, rögzítsük, sokan lerakták, de a Sabbath nagyon); most kéne és folytatni a fényes jövőt, de valami hiányzik.
Állnak a férfiak a stúdióban, tök jó az anyag, de még kevés a dal, legalább egy kéne még a War Pigs, a Planet Caravan, az Iron Man, az Electric Funeral, a Hand of Doom, a Rat Salad és a Fairises Wear Boots mellé. Na jó, Iommi kicsit kaparász a fogólapon, aztán, közepes meggyőződéssel, elkezd játszani valami deszka egyszerű, dögös témát. A többiek beszállnak, és huszonöt perc alatt összedobják a Dalt –, Geezer Butler diktál, Ozzy egy papírra firkálja a szöveget. Oké, tölteléknek jó lesz, mondják. A kiadó meglepetésükre könyörögni kezd, hogy ez legyen inkább a címadó nóta, a kapaszkodó nélküli, mentálisan sérült ember jajgatása – a War Pigs túl rázós lenne így Vietnam után.
A Paranoid, ez a pacifista, társadalomkritikus, pimasz, szürreális, és máig elképesztően szuggesztív album, megváltotta a világot, legalábbis azt a részét, ahol számít a rock. Megszülettek addigra az úgynevezett fémes hangzású zenék, csak az irány nem volt egyértelmű. Hát akkor egyértelmű lett. Az első lemeznél még csak az úgynevezett drop-hangolást (ami egy baleset következménye volt, Iomminak megsérültek az ujjbegyei, és hogy puhábban játszhasson, mindenki egy teljes hanggal lejjebb eresztett, így született az öblös, hosszan zengő sound, ami nemcsak a zenét, hanem még a hangszer-és erősítőipart is új irányba terelte amúgy), meg a borongós tritónust kezdte utánozni szinte mindenki. A Paranoidnál már az effektezést, a témákat, ahogy azt is, hogy olykor az extázis csúcsra járatása érdekében minden zenész a lehető legmesszebb dobja az agyát, és egyszerre szólózik a basszus, a gitár és a dob.
Futnak, sőt és születnek ma is jó bandák, akiket érdemes hallgatni, mert hozzátesznek valamit ahhoz a közös intuícióhoz, tudáshoz és gondolkodáshoz, ami a zene. Vannak szuperjók, és vannak nagy szintéziseket alkotó klasszikusok. És vannak az olyan paradigmateremtő óriások, mint a Black Sabbath, és ezeknek olyan műveik, mint a Paranoid, aminek a hatása máig érződik még azok játékán is, akik valamilyen rejtélyes okból nem ismerik. Elavulhatatlan és felülmúlhatatlan, máig valid minden hangja, és persze, hogy sláger minden dala.
Igen, ezek egy rajongó szavai, és ez egy erősen szubjektív méltatás. De mondjatok még egy lemezt a hetvenes évekből, amiben ennyi mai divatműfaj gyökerezik! A doom, a gothic, a stoner és egyéb metálzsánerek is a Sabbath kezdeti korszakát tekintik iránymutatónak. A Paranoid tetten érhető tájékozódási pont olyan zenekarok esetében, mint a Maiden, a Metallica, a Guns N' Roses, a Slayer, a Korn, a Mayhem, a Venom, a Judas Priest, az Alice in Chains, az Anthrax, a Disturbed, az Opeth, a Pantera, a Megadeth, a Smashing Pumpkins,a Sklipknot, a Foo Fighters, a Fear Factory, a Candlemass, a Godsmack, a Paradise Lost, a Celtic Frost, a Cannibal Corpse, a Sepultura, Savatage, a Queensryche, a Fugazi, a Rollins band és vele az egész hardcore-szcéna, és persze a Kyuss, a Fu Manchu, a Queens of the Stone Age, vagy a Stoned Jesus, hogy újat mondjak.
És lehetne folytatni a sort nagyon hosszan, vagy betenni inkább az albumot, és néhányszor végighallgatni, ahogy Ozzy panaszos intonációja ráül Iommi súlyos riffjeire (Heatfield nevezte riffkirálynak Tony Iommit), míg mellette (nem alatta, mellette!) ott lüktet Ward izgatott és dinamikus-finom dobjátéka, s mindezt keretbe foglalja a preckóherceg, Geezer Butler, a gyomrot-szívet masszírozó basszusszólamaival. Hadd szóljon, yeah!
