Ismeretlenül is köszönöm Ujváry Gábor igen alapos és részletes válaszát korábbi cikkemre. Örülök, hogy állami történészként való aposztrofálását nem tekinti sértésnek - az epitheton ornans egyébként nem tőlem származik, az a hetilap bevezetőjének része volt (erre utalt a szerző neve fölötti elhelyezés). Helyreigazítását is köszönöm: Buday Goldberger Leó nem a Főrendiház, hanem a Felsőház tagja volt.

Ujváry Gáborral ellentétben úgy vélem, történeti vitákhoz nem csak a személyes ismeretség jogán lehet hozzászólni – illetve azokat nem lehet hatalmi szóval lezártnak nyilvánítani. A Hóman Bálint politikusi öröksége körüli vita valóban 2015-2016-ban, a történész politikus székesfehérvári szobrának tervezett, de nemzetközi és hazai tiltakozásokat követően meghiúsult felállítása körül zajlott.

Középpontjában Hóman 1946-os népbírósági perének megítélése és a történész akadémikusként való rehabilitálásának kérdése állt. Az általam közölt 1933-as dokumentum azonban Hóman miniszterségének a vitában kevéssé tárgyalt, kezdeti szakaszára esik. Ezért alkalmasnak látszott arra, hogy segítsen a Hómanról és koráról Ujváry által a vita során többször szorgalmazott, a tényeket tiszteletben tartó, árnyaltabb kép megrajzolásában. Ujváry Gábor érzésem szerint aránytalanul heves reakciójában megismétli a Kovács M. Máriával folytatott polémiájában már több helyen közölt érveket, mondatokat, bekezdéseket. Álláspontja rendíthetetlen: e szerint Hóman antiszemitizmusa elsősorban 1938 után, s akkor is csak erős külső nyomás hatására manifesztálódott politikai tevékenységében.

Állításaival azért is nehéz vitába szállni, mert ezek helyenként egymásnak is ellentmondanak: így például a numerus clausust egyfelől “az állampolgári jogegyenlőséget valóban sértő” rendelkezésként említi, majd másfél bekezdéssel lejjebb úgy, mint ami “szemben [áll] a későbbi, az állampolgári jogegyenlőséget alapjaiban sértő ún. zsidótörvényekkel.” Ujváry némelyik definíciója hasonlóan problematikus: Mint írja, a numerus clausus bevezetését szükségessé tevő egyik tényező “az elszakított országrészekből a magyar anyanyelvű értelmiség nagy részének Magyarországra menekülése” volt – figyelmen kívül hagyva azt a dokumentumokkal igazolható tényt, hogy a „magyar anyanyelvű” menekültek között zsidó származásúak is szép számmal voltak.

Az Ujváry által felsorolt számos, Hóman 1938 és 1942 közötti tevékenységét részletesen taglaló részletből a laikus olvasó számára is világosan kitűnik, hogy kettőnk közül melyikünk Hóman politikai tevékenységének alaposabb ismerője. Én nem is ezekkel a részletekkel kívánok vitába szállni, annál is inkább, mert ezt a nálam jóval illetékesebb, a korszakot és Hóman tevékenységének dokumentumait kimerítően ismerő történész, Kovács M. Mária már megtette. Fontosabbnak tartom, hogy rávilágítsak a két világháború közötti antiszemitizmus megítélésében kettőnk között tátongó szakadékra.  Ujváry ugyanis Hóman védelmében messze túlmegy a történész felmentésétől a – tudtommal senki által nem felrótt – numerus clausus bevezetésében való részvétel vádja alól. Magát a numerus clausus-t legitimálja, mint “szükséges,” bár – mint írja – “szerencsétlen” intézkedést, mégpedig a kortárs apologéták által hangoztatott érvek alapján. Túl azon, hogy az általa idézett korabeli magyarázatokat egy sor történész, köztük Kovács M. Mária, Hajdú Tibor, Karády Viktor, és Ungváry Krisztián meggyőzően megcáfolta, én, mint sokan mások, Ujváryval szemben úgy vélem, hogy a jogfosztó, az állampolgári jogegyenlőség megszüntetését törvénybe iktató rendelkezés sem akkor, sem utólag nem igazolható. Készségesen elismerem, hogy ez nem pusztán történészek szakmai ítéletére váró vagy netán érzelmi, hanem morális kérdés is.

Ujváry trivializálja a numerus clausust, összemosva konkrét, az 1920-as jogfosztó magyar törvényhez fűződő jelentését általános, szótári jelentésével (mint ami „ilyen értelemben Magyarországon – és a világon sokfele – mindmáig működik,” Rubicon, 2016/2, 52-56), majd pálcát tör jogosultsága mellett (“1920-ban Magyarországon több szempontból is szükséges volt a bevezetése,”), végül, mintegy mentségként, megkérdőjelezi eredményességét. Mint írja, a felsőoktatásban résztvevő egyetemi hallgatók aránya egészen 1937/38-ig meghaladta a zsidók törvény által megszabott, 6%-os országos arányszámát. Nem csak a zsidók egyetemi felvételét korlátozta, ismétli a törvény korabeli hívei által hangoztatott fikciót, említés nélkül hagyva, hogy a zsidókon kívül egyetlen társadalmi csoportot sem érintett negatívan a rendelkezés. Végül azzal érvel, hogy még sikeres végrehajtása is csupán néhány ezer fiatal jövőjét befolyásolta. Hiszen, teszi hozzá, “semmilyen más területen nem szabályozták a zsidók elhelyezkedését, így a gazdasági életben és az értelmiségi szakmákban betöltött szerepük változatlanul igen erős maradt.” (Hasonló gondolatmenet vezérli, amikor dicséri Hóman intézkedését, melyben 1939-ben, a középiskolai numerus clausus bevezetése után – amelynek tervére egyébként már az 1933-as dokumentum is utal – “engedélyezte” a gimnáziumból kitiltott zsidó fiataloknak “ipari szakmákra való átképzését, új fiú ipari középiskolai tagozat, illetve női ipari középiskola alapítását.”  https://mno.hu/hetvegimagazin/homan-es-antiszemitizmus-1305438) 

Hómannak az 1933-as egyetemi zsidóverésekre és „eltanácsolásokra” a dokumentumban leírt reakciója arra mutat, hogy miniszterként már jóval az Ujváry által korszakhatárként kezelt 1938 előtt is radikális zsidóellenes álláspontot képviselt. Ujváry Gábor olvasata homlokegyenesen különböző: szerinte Hóman 1933 decemberi találkozója a két nappal előbbi atrocitásokért (Ujvárynak a korabeli értéksemleges kifejezést átvevő szóhasználatával: tüntetésekért) felelős diákszervezetek vezetőivel épp ellenkezőleg, azt bizonyítja, a miniszter a diákok akcióját “határozottan elítélte.”

Ez az interpretáció illusztrálni látszik Ujváry intelmét, miszerint “a történészszakma és a színvonalas publicisztika alapkövetelményeihez szervesen hozzátartozna, hogy a történelmi eseményeket saját koruk viszonyai – ne pedig mai elvárásaink és eszméink – alapján ítélje meg.” Talán éppen ez, a két világháború közötti szemlélet és közbeszéd internalizálása vezeti abban, hogy összegzésében elítélje az 1938 után virulenssé vált zsidóellenességet – “annál is inkább,” „mivel [azt] már akkor is számos keresztény bírálta.” Ezzel is nyomatékosítva, hogy nézete szerint nemcsak a numerus clausus, de az 1920-as és 1930-as évek általa is elismerten rendszeres egyetemi “zsidóellenes atrocitásai” sem merítik ki a virulens antiszemitizmus fogalmát. 

Az általam közölt, önmagában valóban nem döntő jelentőségű dokumentumra adott vehemens válasz jelzi, nem szaktörténészek között megvitatandó részletkérdés, még csak nem is módszertani, interpretációs véleménykülönbség a vita tárgya – ennél nagyobb a tét. Hóman politikai szerepének és antiszemitizmusának megítélése elválaszthatatlan a Horthy-kor egészének, ezen belül antiszemita rendelkezéseinek és a magyar politikai vezetés Holocaust-ért viselt felelősségének megítélésétől. A numerus clausus legitimizálása, az egész korszakra kiterjedő társadalmi romboló hatásának bagatellizálása, Hóman tevőleges antiszemitizmusának 1938 utánra datálása, a német politikai nyomás egyoldalú hangsúlyozása mind ugyanazt a célt, a két világháború közötti magyarországi antiszemita politikai és gazdasági rendelkezések folytonosságának tagadását, a magyar állami szerveknek a Holocaust-ban való felelősség alóli felmentését, és a kor politikai örökségének rehabilitálását szolgálja.