szerző:
Ujváry Gábor

A Veritas Intézet munkatársának reaglása a hvg.hu-n megjelent írásra.

Kedves Szapor Judit! 

Nem ismerjük egymást, így nehéz eldöntenem, miért most reagál egy 2015–2016-ban lefolyt vitára, és miért teszi ezt rám nézve megbélyegzően. Cikke elején „állami történésznek” nevez, ami nyilván sértőnek szánt, ám inkább elgondolkodtató állítás. Magyarországon ugyanis szinte valamennyi, a szakmájából élő historikus rászolgál az „állami” jelzőre, hiszen olyan felsőoktatási intézményben vagy akadémiai kutatóintézetben dolgozik, amely éppúgy magyar állami támogatással működik, mint munkahelyem, a VERITAS Történetkutató Intézet. A különböző negatív minősítésekhez persze könnyen hozzászokik az ember, írásában ezt furcsállom a legkevésbé.

Sokkal inkább zavar, hogy sok olyan állítást ad a számba, amit én sohasem mondtam. Ön szerint tagadtam, „hogy Hómannak miniszterként bármilyen szerepe lett volna a numerus clausus alkalmazásában és fenntartásában”. Ezt már amiatt se tettem volna, mivel a modern kor minisztereinek kötelessége a fennálló törvények betartatása – még akkor is, ha azokkal nem mindenben értenek egyet. Hóman esetében amúgy nem ez volt a helyzet: ő olyannyira egyetértett a numerus claususszal, hogy a lakosságszám növekedése ellenére minisztersége kezdetétől az 1930-as évek végéig állandóan csökkent a magyar egyetemisták száma, ezen belül pedig a zsidóság aránya.

2016 elején megjelent cikkemben (Ujváry Gábor: Történettudomány vagy törvényszék? Még egyszer a Hóman-perről. Rubicon, 2016/2. 52–65. o.) minderre így emlékeztem:

„A numerus clausus (zárt szám) a felsőoktatási intézményekbe fölvehető hallgatók számának korlátozását jelenti, ilyen értelemben Magyarországon – és a világon sokfele – mindmáig működik. 1920-ban Magyarországon több szempontból is szükséges volt a bevezetése. A vesztes világháborút követő gazdasági összeomlás, a háború után az egyetemekre és a főiskolákra tóduló fiatalok tömege, a Kolozsvárról és Pozsonyból Budapestre, majd 1921-ben Szegedre, 1923-ban Pécsre menekült tudományegyetemek – és más Magyarországra költözött felsőoktatási intézmények –, az elszakított országrészekből a magyar anyanyelvű értelmiség nagy részének Magyarországra menekülése sürgették annak meghozatalát. Magyarország ugyanis képtelen lett volna akkora értelmiséget eltartani, melynek kiképzésére a jelzett okok miatt hirtelen igény mutatkozott. Még békeidőben is, nemhogy egy súlyos, a megmaradt állam fennmaradását veszélyeztető gazdasági helyzetben.

A numerus clausus első, parlament elé terjesztett javaslatában még szó se volt a zsidóság arányának visszaszorításáról, ám az utca – elsősorban a tanácsköztársaság következtében radikálizálódó ifjúság, a revánsszellemben, újonnan alakult egyetemi egyesületek – és számos parlamenti képviselő nyomásának engedve a hosszú huzavona után, 1920 szeptemberében elfogadott törvénycikk (1920: XXV. tc., módosítva: 1928: XIV. tc.) mégis elsősorban (de nem csak) a zsidók egyetemi felvételének lehetőségét korlátozta. Még akkor is, ha a zsidó vagy az izraelita kifejezés nem is szerepelt benne, s a törvény csak a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra, illetve a jogakadémiákra vonatkozott. Az 1910-es évek elején a zsidók aránya még több mint 25%, 1920-tól kezdődően már csak 10% körüli volt a teljes egyetemi és főiskolai hallgatóságban (országos arányszámuk 6%-ra rúgott, a numerus clausus ennek betartását írta volna elő). A törvény 1928-as módosítása következtében ugyan némileg növekedett a számuk (1928/29: 8,8%; 1932/33: 12,5%), 1932/33-tól azonban folyamatosan csökkent (1933/34: 11,6%; 1934/35: 9,7%; 1935/36: 8,3; 1936/37: 7,4%; 1937/38: 6,2%; 1938/39: 3,9%; 1939/40: 3,2°; 1940/41: 3,1%; 1941/42: 2,9%; 1942/43: 2,7%). Hómannak a numerus clausus megszületéséhez egyáltalán nem, a zsidóság 1930-as évekbeli arányának fokozatos csökkentéséhez viszont tényleg volt köze.

Az elsődleges felelősség mégsem az övé volt. A numerus clausust ugyanis több tényező következményeként szigorították. Ebben a fő szerepet az értelmiségi munkanélküliség – elsősorban gazdasági világválság miatti – növekedése, az egyetemi bajtársi egyesületek ez irányú nyomásgyakorlása, illetve az antiszemitizmus Közép-Kelet-, de egész Európában is megfigyelhető erősödése volt. Fontos azt is leszögezni, hogy az állampolgári jogegyenlőséget valóban sértő numerus clausus ellenére a felsőoktatásban résztvevő zsidó hallgatók aránya 1937/38-ig meghaladta az országos arányszámukat. Utóbbi ráadásul fokozatosan csökkent: 1930-ra 5,1%-ra, 1941-re […] 4,9–5%-ra. Sokkal drasztikusabb volt azonban a csökkenés a zsidó gyermekek és fiatalok – így az egyetemisták – körében. 1920-ban a 6 éven aluliak közt még 4,1%, 1930-ban már csak 2,9%-nyi volt a zsidók aránya. Az elemi mindennapi iskolák tanulói között 1920/21-ben 4,4%, 1935/36-ban azonban már csak 2,5% volt az izraelita.”

Több más írásomban is kiemeltem, hogy a numerus clausus – legalábbis annak zsidóellenes éle – szerencsétlen és Magyarországra nézve is káros reakció volt arra a folyamatra, amelyet a zsidóság felsőoktatáson belüli rendkívüli felülreprezentáltsága, illetve a tanácsköztársaság vezetőinek túlnyomórészt zsidó származása miatti ellenszenv váltott ki 1919 őszétől a magyar lakosság többségében az egész zsidósággal szemben. Nem számított, hogy a zsidóság sajátos társadalomfejlődése miatt volt annyira magas körükben az egyetemisták aránya, mint ahogy az sem, hogy a kommün népbiztosai és más vezetői nagyrészt zsidónak születtek ugyan, de szinte kivétel nélkül ateistává váltak, így megtagadták őseik vallását. Ezekre az egyébként akkor is ismert tényekre kevéssé figyeltek. A zsidóságot általában és összességében tették felelőssé a történtekért.

A numerus clausus azonban még így is csak néhány ezer fiatal jövőjét befolyásolta, hiszen az egyetemi és főiskolai hallgatók száma az 1920-as évek közepétől 15 000 fő körül mozgott, az 1930-as években még alacsonyabb lett, napjaink felsőoktatási hallgatóságának arányszámával ezért nehezen hasonlítható. Ezen kívül – szemben a későbbi, az állampolgári jogegyenlőséget alapjaiban sértő ún. zsidótörvényekkel – semmilyen más területen nem szabályozták a zsidók elhelyezkedését, így a gazdasági életben és az értelmiségi szakmákban betöltött szerepük változatlanul igen erős maradt. […]

Többször is részletesen cáfoltam, hogy – miként cikkében kijelenti – Hóman „kulcsszerepet játszott az 1938-as zsidótörvény megalkotásában”, illetve „vezető szerepet vállalt a 30-as évek végén bevezetett zsidótörvények megfogalmazásában”. […] Pontosan tudjuk, hogy az első zsidótörvényt (1938. évi XV. tc.) Imrédy Béla miniszterelnök, Mikecz Ödön igazságügyminiszter, illetve Kovács Alajos statisztikus fogalmazta. Ugyanakkor az is kézenfekvő – bár erre vonatkozó akták nem maradtak fönn –, hogy Hóman szerepet játszott a zsidótörvény előkészítésében. Miniszterként nem is tehetett volna másként, ám semmiképpen sem „játszott kulcsszerepet”. Többek állításával ellentétben a zsidótörvény parlamenti előadója sem ő, hanem vitéz Balogh Gábor volt, szokatlanul hosszú parlamenti vitájához hozzá se szólt. Ha annyira aktív támogatója lett volna, bizonyára nem így történik… […]

A második zsidótörvény (1939. évi IV. tc.) kidolgozásakor Hóman már nem volt miniszter. Az Antal István igazságügy-minisztériumi államtitkár szövegezte újabb zsidótörvény-javaslat bevezetőjét és indokolását Teleki Pál kultuszminiszter írta, parlamenti előadója Makkai János volt. […] Hóman – 1939 februárjától már újra tárcavezetőként – a második zsidótörvény parlamenti vitájakor sem nyilvánított véleményt.

Mindezek alapján meglehetősen merész az az állítás, hogy Hóman buzgón közreműködött a két zsidótörvény létrehozásában. Ön szerint „könnyen ellenőrizhető dokumentumokkal is szembefordulva tagadtam” Hóman ez irányú szerepét, amit soha nem firtattam, ellenben egyáltalán nem tartok döntőnek. Felettébb kíváncsivá tett viszont, hogy hol olvasta a Hómannak a zsidótörvények meghozatalában megnyilvánuló, szokatlan aktivitására vonatkozó és „könnyen ellenőrizhető dokumentumokat”, mivel ezek – legjobb tudomásom szerint – nem állnak rendelkezésünkre. […]

Hóman eredendő antiszemitizmusára a legfőbb érvként egy 1933-as levelet hoz, amelyből „kiderül, Hóman kultuszminiszterségének kezdeti szakaszán is aktívan támogatta az egyetemi antiszemitizmust”. […] A levelet úgy interpretálja, mint amely „több vonatkozásban is új, illetve a szakirodalomban is kevéssé tárgyalt adalékkal szolgál”. Valójában már régóta tudjuk, hogy a zsidóellenes atrocitások állandó kísérőjelenségei voltak az 1920-as és az 1930-as évek egyetemi életének. […]

Friedmann Gyula (az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület főtitkára) Buday-Goldberger Leónak – aki az Ön állításával szemben nem az 1918-ban megszűnt Főrendiház, hanem a Felsőház tagja volt – írt soraiban amúgy sincs egy szó sem Hóman antiszemitizmusáról. […] Friedmann nem Hóman antiszemitizmusát, sokkal inkább az ifjúsági követelésekre adott kényszerű reakcióját kárhoztatta. Egyébként a diákszervezetek és a Hóman közötti megbeszélésről az MTI és néhány lap Friedmannál lényegesen bővebben tudósított, tehát – az Ön soraival szemben – viszonylag pontosan ismerjük a történtek hátterét. Ezekben a híradásokban többnyire az is szerepelt, […] hogy Hóman csak részben méltányolta a diákok kéréseit, tüntetéseiket viszont – nemcsak ekkor, hanem a későbbiekben is – határozottan elítélte. […]

Hómannak ugyanakkor – ha nem is 1933-ban és az első két zsidótörvény 1938–1939-es elfogadásakor, de – 1939-től 1942-ig valóban komoly szerepe volt három zsidóellenes intézkedés: 1. az 1939/1940-es tanévtől bevezetett középiskolai numerus clausus; 2. a sportszövetségek szervezetét szabályozó 1942. évi 239.000 sz. rendelet – amely az zsidónak tekintendő személyeket a harmadik zsidótörvényre hivatkozva kizárta a sportegyesületekből –; végül 3. az 1942. évi VII. tc. meghozatalában. Utóbbi törvény hatályon kívül helyezte az 1895: XLII. törvénycikket, ezzel az izraelita felekezet elveszítette intézményeinek és iskoláinak állami vagy községi támogatását. Ezekben az esetekben tehát egyértelműen megállapítható Hóman felelőssége, még akkor is, ha erős politikai nyomásra kezdeményezte e rendelkezéseket, és igyekezett mérsékelni azok szomorú következményeiket.

Összegzésként: Hóman elsősorban 1938-tól megnyilatkozó antiszemitizmusát magam is elítélem, annál is inkább, mivel már akkor is számos keresztény értelmiségi bírálta a virulenssé vált zsidóellenességet. Ám egész munkásságát figyelembe véve Hómannál ez mégsem jelentette, hogy a zsidókat alacsonyabb rendűeknek tekintette – hiszen nagyon sokszor dicsérte tulajdonságaikat –, és különösen nem, hogy a kiirtásukra törekedett. Annál inkább sem, mivel jó néhányszor nyilvánosan szembeszállt a fajelmélettel, a nemzetiszocialista berendezkedést pedig megvalósíthatatlannak tartotta Magyarországon. Sok társához hasonlóan viszont csakugyan szerette volna, ha a zsidók felülreprezentáltsága csökkenne a gazdasági és a kulturális életben. Hóman gazdag irathagyatékában egyébként alig esik szó a »zsidókérdésről«, az sohasem állt politikája tengelyében. Történettudósként pedig végképpen nem foglalkozott e témával. 1944-ben a politikusok közül egyedül ő ítélte el a német megszállást, majd számos zsidó tudós és művész mentesítését érte el. Egyértelmű, hogy óriásit hibázott, amikor a magyar országgyűlés tagja maradt, még akkor is, ha az esztelen törekvéseket igyekezett fékezni. Felelősségét 1946-os népbírósági perében – ahol több zsidó mentőtanú is kiállt mellette – maga is beismerte.

Úgy vélem, Hóman Bálint végzetesnek bizonyuló politikai baklövéseit nem elsősorban szakminiszterként, hanem nagypolitikai megnyilatkozásaiban, 1938 és 1942 között követte el, ami egész pályáját és kiváló történészi teljesítményét is beárnyékolja. De az ő esetében is – mint ahogy ezt Nagy Imre vagy Lukács György értékelésekor jogosan tesszük – a teljes életutat kell figyelembe vennünk. Annak pedig számos pozitív vonása is volt, amelyet a mindig mindent fekete-fehérben szemlélők, Hóman megrögzött bírálói szinte soha nem emlegetnek.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
A tájfun idején a hajléktalanokat nem engedték be a tokiói óvóhelyekre

A tájfun idején a hajléktalanokat nem engedték be a tokiói óvóhelyekre

Szijjártó: Magyar érdek, hogy Törökország telepítse vissza a bevándorlókat Szíriába

Szijjártó: Magyar érdek, hogy Törökország telepítse vissza a bevándorlókat Szíriába

Hiába leszbikus a kormányfő, Szerbiában akadályozzák a melegek szülővé válását

Hiába leszbikus a kormányfő, Szerbiában akadályozzák a melegek szülővé válását

Kiakadtak az akadémiai dolgozók, amiért Maróth Bakuba utazott Orbánnal

Kiakadtak az akadémiai dolgozók, amiért Maróth Bakuba utazott Orbánnal

Joker a Szezám utcába költözött – videó

Joker a Szezám utcába költözött – videó

Meghalt a beosztottjuk, segítségnyújtás elmulasztásával vádolnak két férfit

Meghalt a beosztottjuk, segítségnyújtás elmulasztásával vádolnak két férfit