Alig több mint két éve, 2015 végén dőlt el: mégsem állítanak szobrot Székesfehérváron Hóman Bálintnak, a várost 1932-től 1945-ig képviselő történésznek és politikusnak.

Hóman 1932 és 1942 között volt rövid megszakításokkal kultuszminiszter, antiszemita meggyőződését nyíltan hangoztatta, és kulcsszerepet játszott az 1938-as első zsidótörvény megalkotásában. Képviselői posztján a Szálasi-kormány alatt is kitartott.

A szobor körüli nyilvános vitából úgy tűnt, hogy az ügy lezárult. Hóman nem kapott szobrot, a városnak vissza kellett adnia az emlékműre az Igazságügyminisztérium által odaítélt milliókat – és a történész akadémiai tagságának helyreállítását sem tűzte napirendre az MTA.

A Horthy-kor vezető antiszemita politikusainak 2010 óta tartó újra-, illetve felértékelése azonban rendületlenül folytatódik. Ennek példája Tormay Cecile rehabilitálása, akinek Bújdosó könyve, az ellenforradalom és a Horthy-korszak antiszemita mítoszát megalapozó, uszító hangnemű propagandamű 1989 óta számos kiadást élt meg.

Legutóbbi, 2015-ös, az 1920-as eredetit – a Stürmer stílusát megelőlegező tartalommal és illusztrációkkal – változatlanul követő kiadását a Libri úgy hirdeti honlapján, mint ami „lírai szépségekben gazdag és drámai erejű képe egy kálváriás kornak”.

Ujváry Gábor, a VERITAS Történetkutató Intézet főmunkatársa 2015-ben Hóman védelmében fellépve tagadta, hogy a történésznek miniszterként bármilyen szerepe lett volna a numerus clausus alkalmazásában és fenntartásában. Politikusként számos pozitív intézkedése mellett Hóman csak pályája végén került tévútra – írta Ujváry.

Ezzel saját korábbi álláspontjával és a korabeli, könnyen ellenőrizhető dokumentumokkal is szembefordulva tagadta – a Kovács M. Máriával folytatott vitájában – a nyilvánvaló tényeket: hogy Hóman vezető szerepet vállalt a 30-as évek végén bevezetett zsidótörvények megfogalmazásában, s azoknak az oktatásban való alkalmazásában.

Míg a két történész vitája főként az 1938 utáni időszakra szorítkozott (az első zsidótörvényt 1938-ben fogadta el a parlament – a szerk.), egy dokumentumból kiderül, Hóman kultuszminiszterségének kezdeti szakaszán is aktívan támogatta az egyetemi antiszemitizmust.

A Nemzeti Levéltárban fellelhető az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) főtitkára, Friedmann Gyula által Buday Goldberger Leónak, a Főrendiház tagjának és a budapesti zsidó egyesületi élet egyik tekintélyes vezetőjének írott levél, ami az 1933. decemberi egyetemi, zsidóellenes atrocitásokat kommentálta.

A levél több vontakozásban is új, illetve a szakirodalomban is kevéssé tárgyalt adalékkal szolgál. Például a zsidó egyetemistákkal szembeni erőszakos cselekményekről, a Gömbös-kormány és annak kultuszminisztere, Hóman Bálint zsidókkal kapcsolatos nézeteiről és a numerus clausus gyakorlatáról abban az időszakban, amikor az – 1928-as módosítását követően – hivatalosan nem volt érvényben.

Az 1933. november-decemberben az ország egyetemein zajló zsidóverések közvetlen előzményeit a szakirodalom még nem tisztázta kielégítően. A levél azonban érzékelteti az egyetemi antiszemitizmus társadalmilag elfogadott voltát és a zsidó diákokkal szemben alkalmazott erőszak enyhébb formáit is.

Az ún. „ghetto-pad”, vagyis a zsidó hallgatóknak a tanterem utolsó padjaiba kényszerítése lengyelországi példákból ismert a történeti irodalomban. Magyarországi használata ellenkezett az egyetemek belső szabályzatával, de a levél szóhasználata arra utal, hogy gyakorlata nem volt kivételes. Az „eltanácsolások”, a kor jellegzetes, az antiszemitizmus áldozatai által is átvett eufemizmusa a zsidó diákok előadásokról való fizikai erőszakkal való kitiltását fedte.

A budapesti Műegyetemen lezajlott atrocitások után két nappal, 1933. december 9-én, a miniszter és a keresztény diákszervezetek képviselői közti találkozón elhangzottak forrására nézve természetesen csak találgatni tudunk.

A Hómannak tulajdonított kijelentések tartalmát – és nyelvezetét – azonban számos korabeli forrás is megerősíti. Hómannak a levélíró által idézett ígérete, miszerint minisztériuma „mindent elkövet”, hogy „a megfelelő szelekció már az érettséginél megtörténjék”, egybevág a korabeli zsidó sajtó, elsősorban az Egyenlőség tudósításaival, melyekben a zsidó diákok rendszeresen felpanaszolták érettségijegyeik igazságtalan lerontását.

De Hóman parlamenti felszólalásaiban – mint azt Ladányi Andor és Kovács M. Mária tanulmányaiból tudjuk – már a 30-as évek elején sem rejtette véka alá eltökélt célját, hogy elérje, a zsidó egyetemi hallgatók aránya ne lépje túl a zsidóság országos arányszámát.

A numerus clausus 1928-as módosítása kizárólag a külföldnek szólt, befelé sem a megkülönböztető rendelkezés követelőit, sem áldozatait nem tévesztette meg. A törvény betűjének módosítása ellenére a numerus clausus a gyakorlatban töretlenül folytatódott, egészen a harmincas évek végének immár nyíltan jogfosztó zsidóellenes törvénykezése és az 1944-es végkifejlet felé.

A dokumentum lelőhelye: Nemzeti Levéltár – MOL, Z 675 Buday Goldberger Leó iratai – C) Levelezés izraelita hitbuzgalmi és érdekvédelmi egyesületekkel, intézményekkel, szövetségekkel. Közzétette: Harsányi László, omike.hu

A szerző a montréali McGill egyetem történész professzora, e félévben a bécsi Simon Wiesenthal Intézetben senior ösztöndíjas.