Ki mondta, hogy a nyárnak a gagyi blockbusterekről kell szólnia? Egy igazi kemény, komor akciófilm kifejezetten üdítő tud lenni a felszínes limonádék között – a Sicario 2. – A zsoldos pedig éppen ezt ígéri. Akinek egy kicsit is megdobban a szíve a dögös katonai cuccoktól, és nem zavarja, hogy itt szemérmetlenül kizárólag a macsókultúra csúcsragadozóira koncentrálnak, az már az előzetest látva boldogan vált jegyet rá. És tény, ha önálló filmként nézzük, nincsenek olyan nagy bajok vele. Aki viszont az első rész rajongójaként ül be a moziba, az sajnos könnyen csalódhat, mert alaposan elszúrták a jól működő, eredeti koncepciót.
Freemanfilm
Ezért imádtuk az első Sicario-filmet
A Sicario 2015-ben teljesen átírta, mit gondoljunk egy realisztikus akcióthrillerről. Denis Villeneuve filmje tömény tablója volt az amerikai-mexikói határ erőszakos játszmáinak a kartellek és az Egyesült Államok kormánya által felbérelt zsoldosok között. Kétkomponensű töltettel robbant:
Egy kvázi főszereplőnek választott FBI-ügynök szemszögén keresztül szembesültünk azzal, hogy a két társa pontosan olyan immorális figura, mint azok a kartelltagok, akik ellen harcolnak. Csak az különbözteti meg őket tőlük, hogy a mi oldalunkon állnak – bárki is legyen az a “mi”. A film végigvezetett a folyamaton, ahogy Blunt figurája felismeri, hogy ez bizony nem az ő ligája: hiába jó ügynök, sem a képességei, sem a gátlástalansága nincs meg ahhoz, hogy partnerré váljon a nagy játszmában. A nem tudja és nem akarja különös keverékének frusztráló tehetetlenségével küzd, hogy felszínen maradjon, és túlélje az akciót.
Ezek mellé az első filmnek brutálisan erős stílusa volt, ami úgy tudta minden ízében szolgálni a cselekményt, hogy közben önmagában is lenyűgöző volt. A 2018 februárjában elhunyt Jóhann Jóhannsson zenéje szinte legyalulta az agyunkat. Roger Deakins operatőr beállításai a víz után epekedő félsivatagos határterületek vagy a bandák uralta zsúfolt város totálképeivel fullasztóan feszültek egymásnak. Ebben a sűrű atmoszférájú szettingben pedig kiváló színészek mozogtak: Emily Blunt, Josh Brolin, Benicio Del Toro.
A Sicario kitartott feszültsége, extrém erőszakossága sokakat ledobott. És mivel a sztori mellőzte a “megkapja a küldetést, aztán legyakja az ellent” célirányosságát, a cselekmény kacskaringósságára is panaszkodtak. Mi, többiek viszont imádtuk, és óvatos lelkesedéssel fogadtuk a folytatás bejelentésének hírét.
Imposztor jó szerkóban
Hiába bízták a második filmet a nápolyi maffiáról szóló Gomorrát és a római ingatlanpanamát bemutató Suburrát rendező Stefano Sollimára, a fenntartásaink helytállónak bizonyultak. A Sicario 2. ugyanis leginkább arra hasonlít, mint amikor egy sportos imposztor veszi fel a SEAL gyakorlóruháját: jól néz ki, de amint megmozdul, lebukik.
Megtartották a stílust: a Johannssonéhoz nagyon hasonló hanghatásokat; nem olyan átütően, de jók a beállítások; Josh Brolinból és Benicio Del Toróból pedig akkor is árad a nyers karizma, amikor éppen hátat fordítanak a kamerának.
Csak éppen azt a koncepciót döfték szíven orvul, hátulról, amire az egész első filmet felépítették: ennek a közegnek a hátborzongató könyörtelenségét, ami Brolin és Del Toro figurájában mutatja meg magát.
A két férfi feladata most az, hogy egymásnak ugrassza a kartelleket, és ehhez első lépésnek elrabolják az egyik fejes lányát. És ezen a ponton a két szuperkatona, a kíméletlenség archetípusai, a vérprofi bérgyilkos és a vérprofi zsoldos elkezd empátiát gyakorolni.
Ismétlem: empátiát.
Freemanfilm
Így csúszunk le Rambóba
És ez nem az a film, amiben egy ilyen pálfordulásnak helye van, pláne nem így. Nemcsak mert meghazudtolja az addig látott kiábrándító, de meggyőző realitást, hanem mert minden előkészítés nélkül, egy szappanopera lélektani hitelességével támad.
Ha nagyon erőltetem, a lemészárolt családját megbosszuló Del Toro figurájába még csak-csak belefér, bár erősen gyengíti a karaktert – és a filmet is. De Brolin? Hát nála ez teljes mellényúlás. Ráadásul nem jó az a film, ahol nagyon kell dolgozni azon, hogy le tudjunk nyelni egy-több fordulatot.
Például a befejezést. Mivel a gyártók már a harmadik filmre gyúrnak, a Sicario 2. a klasszikus középső film szindrómától szenved, azaz egy ponton szétcsúszik a dramaturgiája, és fura kielégületlenséggel enged utunkra a moziból.
Vagy Del Toro átalakulását: ő úgy zárja a filmet, mint Rambo Vietnamban. Nagyon kemény, csak most már nem tartom reálisnak.
Amit viszont igen, és ez kifejezetten erénye a filmnek, hogy az elrabolt lány teljesen hitelesen asszisztálja végig az eseményeket. Azaz, bár az iskolában kis verekedős, az igazi veszélyben sokkot kap, ledermed, és a film készítői nem követik el azt a klasszikus hibát, hogy elkezdene keménykedni, meg helyzetet megoldani.
Mindent összevetve ez a Sicario nem az a Sicario. Ez elég hamar kiderül, de akkor egy darabig még mindig el lehet nézni, mint egy jobb húzású akciófilmet. Aztán annyi sem marad.
