A visszafogott úriember, aki terroristának állt

Jeremy Irons a brit film, tévé és színház egyik legkarakteresebb színésze, belülről sugárzó eleganciája, méltósága némi sötét karakterrel párosul, ez teszi őt képessé, hogy hitelesen alakítson szuperhőst segítő inast (Batman Superman ellen), botrányos reneszánsz pápát (Borgiák) vagy lírai pedofilt (Lolita). Dolgozott David Cronenberggel (Két test, egy lélek; Pillangó úrfi), Bernardo Bertoluccival (Lopott szépség), Steven Soderbergh-gel (Kafka) és olyan filmsztárok voltak a partnerei, mint Mery Streep, Robert De Niro, Liam Neeson, Bruce Willis, Samuel L. Jackson, John Malkovich, Glenn Close...

A kilencvenes évek elején felfutott a karrierje, de a lendület fokozatosan elapadt – Irons viszont nem tűnt el, folyamatosan dolgozik, szerepelt például Márai A gyertyák csonkig égnek című művének londoni színházi feldolgozásában. Látható színészi alakításai mellett pedig a hangjával is játszik, szinkronizál és hangoskönyveket olvas fel.

A ma hetvenéves színészt öt emlékezetes filmjével köszöntjük:

A misszió (1986)

A dél-amerikai spanyol gyarmatokon egy rettegett rabszolgavadász, Mendoza kapitány szörnyű gyilkosságot követ el, és vezeklésül csatlakozik egy jezsuita misszióhoz a dzsungelben. Ha Robert De Niro indulatos, bűnbánó figurája a film szíve, a film lelkévé az Irons alakította Gabriel atya válik. A jezsuita Gabriel atya kivégzett társát követve keresi fel az őslakosokat, és a zene erejével talál utat a közösségükbe. Templomot és iskolát épít, és kilincsel a spanyol vezetőknél, hogy ne adják át őket a portugáloknak, ami a biztos pusztulásukat okozná. Irons alakításában Gabriel atya szigorú és puritán, ugyanakkor jó szívű, mélyen érzékeny ember. Irons a megformálása során tisztán a világos tartományban jár, Gabriel atyánál szelídebb karaktere talán nincs is. A film elhozta Cannes-ból az Arany Pálmát, lenyűgöző képei pedig a legjobb operatőrnek járó Oscart, zenéjét Ennio Morricone szerezte, mellékszerepben pedig feltűnik a pályája kezdetén álló Liam Neeson is.

Két test, egy lélek (1988)

Hálás dolog ikreket alakítani, pláne, ha ez egyben dupla főszerepet is jelent, hiszen igazi jutalomjáték kidomborítani a kisebb-nagyobb jellembeli különbségeket. A testhorrorjairól elhíresült David Cronenberg pszichológiai drámája/thrillerje részben valós esetet dolgoz fel. Egy ikerpár különös szimbiózisa messze túlterjed a genetikán: mindketten nőgyógyászok, közösen kutatnak, és a nőket is megosztják egymással. Hol egyik, hol másik randizik az éppen aktuálissal. Az addig jól működő rendszer akkor borul, mikor egy szeretőjük rájön a titkukra, és az aljas játszmán felháborodva faképnél hagyja őket. Az érzéketlenebb testvér hamar túltenné magát az ügyön, a másik viszont beleszeretett a nőbe, és fokozatosan összeomlik: drogos delíriumba süllyed és – ez egy Cronenberg-film, ugyebár – mutáns nők számára tervez és készít bizarr nőgyógyászati eszközöket, amelyeket ki is próbál egy egészséges páciensén.

Irons egy interjúban elmesélte, hogy eredetileg külön öltözőt kapott a két karakter számára, de csak az egyiket használta, és szívesen keverte a ruháikat, hogy fokozatosan összezavarja a nézőt, éppen melyik testvért is látja.

A film természetesen ellentmondásos kritikákat kapott, volt kritikus, aki Cronenberg mesterművének tartotta, és sokan dicsérték Irons egyszerre nagyon hideg, mégis személyes alakítását, mások aberrált rémálomnak titulálták, amelyben a női karakter dilemmái sokkal érdekesebbek, mint a címszereplőké.

Oroszlánkirály (1994)

Ahogy már volt róla szó, Irons szinkronszínészként is remekel, rendszeresen szólaltat meg rajzfilmfigurákat. Ezek közül a legikonikusabb pedig minden bizonnyal az Oroszlánkirály rosszfiúja. A trónbitorló Zordon igazi shakespeare-i gonosztevő, alakjában III. Richárd nagyravágyása és elvetemültsége köszön vissza. Bár a magyar szinkron is csodálatos volt, mégis érdemes belehallgatni az Irons féle, eredeti verzióba – hátborzongatóan jó.

Die Hard – Az élet mindig drága (1995)

Simon mondja...

– hangzik el a bűvös felvezető, és John McClane szorgalmasan követi az utasításokat New York utcáin. A Die Hard-sorozat harmadik darabjában Simon Gruber, azaz Jeremy Irons válik Bruce Willis ellenfelévé. A terrorista zsoldos, Gruber az első film főgonoszának testvére (akit a szintén brit, Alan Rickman alakított), akinek a személyes bosszú kapóra jön, hogy mintegy mellékesen rommá is keresse magát a zsarolásaival.

Bár szőkére hidrogénezett haja talán egy kicsit sok, Irons magabiztosan hozza a mainstream közönségfilm követelményeinek megfelelő figurát. Kegyetlen, célratörő, határozott, kellemesen kisportolt és szikár – a jelenlétében pedig van valami finoman pszichopata tónus, ami minden túlzás nélkül, egyszerűen emeli méltó ellenféllé.

Lopott szépség (1996)

Varázslatos vakáció egy romantikus toszkán villában. Művészek és életművészek között keresi az amerikai Lucy (Liv Tyler) vér szerinti apját. Az apát a film végére megtalálja, a szüzességét pedig elveszíti – a Lopott szépség kultikus coming of age film az olasz Bernardo Bertoluccitól, éppen súrolva a giccs határát. Liv Tyler életteli bája áll szemben az amolyan atyai jóbaráttá fogadott, haldokló író karakterével, akit Irons alakít. Sok tekintetben ellenpontjaik egymásnak: az egyik belép az életbe, a másik búcsúzik tőle, férfi és nő, angol és amerikai, Irons karaktere egyszerre támogatja és árulja el a lányt. Jeremy Irons markáns, barázdált arca, égő, sötét tekintete, vékony testalkata itt a halál árnyékában járó, elsorvadó ember megformálását segíti. Felejthetetlen film, felejthetetlen alakításokkal.