„Megható, hogy ennyire örülnek, hogy még látnak engem. Én is örülök, hogy még látok – ennyi okos embert együtt.” Ezzel köszönte meg az Illés és a Fonográf együttes egykori zenész-szövegírója azt a dübörgő tapsot, amellyel a közönség az első számot, a Miért hagytuk, hogy így legyen címűt ünnepelte. No és annak előadóját, az önmagát nyugger státusúnak tekintő Bródy Jánost. Aki minden egyes gesztusával, kedvesen elismételt régi poénjával, minden egyes verssorával azt éreztette: összetartozunk.

Nagyjából erről szólt az egész koncert, amelyet az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata elfogadásának 70. évfordulójára időzített, és amelyben ezért nem szerepelt sem a Földvár felé, félúton, sem a Filléres emlékeim, sem a Hajnali lány újraírt változata. Viszont a Micimackót nem lehetett megúszni, bár annak egy új, dramatizált, NER-re hangolt változatát kapta ajándékba a nagyérdemű. A kétharmados többség önfeledten zikzikelt.

Bródy minden egyes verssorával arra figyelmeztet, ne fogadja el a jogfosztás semmilyen formáját. S bár a koncert címe az 1971-es Illés-oratóriumra utalt, arról csupán egyetlen szám hangzott el, a Virágok tengere. Benne ez: „A hatalom szeretete nem a szeretet hatalma”.

Tyukodi László

Mármint élőben. Mert a szünetben levetítettek egy kissé kopottas fekete-fehér filmet, a teljes Human Rights-opust, amelyet annak idején norvég televíziósok rögzítettek. Amikor Bródy felkonferálta, azt gondoltuk, vicc. De tényleg. Van rá tárgyi bizonyíték.

Bródy mestere a szavaknak. A közönségével való játéknak is. Ha ebbe a diskurzusba netán becsöppen egy idegen, nem is érti, mi folyik itt. Vagy ott. Nézőpont kérdése. Nem érti a nevetéseket, tapsokat, felszisszenéseket. Ebben meg mi volt a vicc? – kérdeznék a beavatatlanok, de ők úgy döntöttek, nem Bródyval ünneplik az emberi jogokat. Inkább sehogy.

Tyukodi László

Bolondok háza, sorszámozott viccek, önfeledt derű.

Bródy nosztalgikus volt, ironikus, rezignált, nagyon polgári. Mint újabban oly sokszor, egy cseppnyi önsajnálattal vegyítve jelezte, talán utoljára vagyunk együtt, ő és mi. Mert már kifelé tartunk saját történetünkből. Talán az életünkből is. Amit nem jó hallani, főleg koncertpódiumról, vagy ha mégis, legfeljebb ezen a melankolikus hangon, amelyben mindig felvillan valamennyi derű, olykor ragyogás. ”Reggel még nem hittem, hogy este kollektív érfelvágás lesz”, súgták a fülembe, de ez a rítus elmaradt.

A dalokat szépen feliratozták a kivetítőkön, magyarról magyarra fordítva, gonoszkodhatnánk, talán azért, mert Bródy alapvetően az utóbbi években megjelent, és a közmédiából szisztematikus alapossággal kihagyott lemezeiről játszott. Vagy azért, nehogy bármit is félreértsünk. Nem is. Így még a legártatlanabb verssorok is más, súlyosabb jelentést kaptak. Hát még a nem is annyira ártatlanok. Néhány szemelvény, azoknak ajánlva, akik nem vettek részt „a kollektív művészeti tevékenység gyakorlásában”: Hova tűnt az az édes életünk, Hát letettük együtt a fegyvert, beláttuk, hogy nem nyerhetünk, Bár jól be van kerítve, nekünk virágzik itt a rét.

A mezítlábas gitáros és hangszerelő és zenei szerkesztő és mindenes Kirschner Péter Bródy mellé kiváló zenészeket hozott a színpadra, akik csak a Ha én rózsa volnék idejére hagyták el azt. Gyertyaként égtek a mobilok, mint rendesen. „Ilyenkor soha nem érzem, hogy egyedül vagyok”, reagált Bródy.

Bródy és Kirschner

Tyukodi László

Akik tudták, hogy mi fán teremnek a Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyjevről (1892–1938) elnevezett ciklusok, pontosan értették, hogy „ezek” miért „ugyanazok”. Mentőkörülmény, hogy feltehetőleg azok is értették, akik sem Bródy András, sem a szovjet-orosz közgazdász nézeteiről nem hallottak.

„Aki a hazáját nagyon szerette, s akit a hazája nem szeretett”, énekelte azt a dalt, amelyről még nem készült lemez – bármit jelentsen is ez a szó –, s amelyet a YouTube-on eddig 270 ezren néztek meg. Nem önéletrajz, kommentálta, minden másként gondolkodó sorsa benne van. A nyuggerről megtudtuk, hogy voltaképpen punnyadt alkesz, és angolul Dzseggert jelent. A Ráadás című albumról a Magyarok közt európai című dallal felidézte József Attilát és Thomas Mannt, a Lesz még egyszer köztársaság híres sorára – álljunk fel hát érte – mindenki felpattant, tapsolt, mintha csak ezen múlna.

Tyukodi László

Ilyen egyszerű ez. Ilyen volt korábban is, most is. Bródyval fogalmazva „még jó, hogy van néhány közös dalunk”. Ahogy múlik az idő, egyre több. Ám félő, hogy egyre kevesebbeknek.