Végre újra lehet színházba és koncertre menni. Úgyhogy egy csomó művész kitalálta: mi lenne, ha nem is kéne elmenni sehová, hanem a színház, a koncert meg a kiállítás a nyakunkba ugrana az utcán?
Mint egy antiutópia, vagy épp mint egy utópia.
Borzasztó jövőkép egy korról, amikor a művészeknek is a kirakatban állva kell eladniuk magukat a mosószerek, a legújabb ruhakollekciók és az elektronikai cikkek mellett. Így is lehetne látni, meg úgy is, hogy a mosószerek, ruhák és kütyük sivársága mellett egy csodavilágban elég megdöbbentő módon felbukkan valami emberi is a kirakatokban, a lélektelen tárgyak helyét átveszik a nézelődőket megszólító, élő és lélegző művek. Hogy az utcákat keretező üvegablakok, amikről évtizedek óta megszoktuk, hogy csak pénzen megvásárolható holmikat lehet látni mögöttük, hirtelen ingyen adnak valamit mindenkinek, aki csak pár percre is megáll előttük.
És persze van prózaibb értelmezése is a kirakART nevű kezdeményezésnek: a saccperkábé ezer éve bezárni kényszerült színházak és más alkotóműhelyek most, amikor végre újra lehet, ott mutatják meg magukat, ahol mindenki úgyis ott van. Az utcán, ahol nem kell jegyet venni, ahol nem kell védettségi igazolvány, ahol még időt sem kell rászánni, hogy kapjunk egy kis művészetet, legfeljebb csak annyit, amíg A-ból B-be tartva vagy a villamosra várva megállunk egy kicsit.
Úgyhogy összefogott egy csomó színház, kerestek több tucat elhagyatott kirakatot – köztük több olyat, amely mögött nem is olyan régen még működő vállalkozás üzemelt, amelynek tulajdonosai a járvány hatásai miatt kényszerültek elhagyni a székhelyüket –, felújították, kitisztították és díszletekkel látták el mindet, majd felkerestek rengeteg alkotót, hogy lenne-e kedvük valamit, valahogyan előadni mögöttük. Ebből lett a kirakART, pénteken kezdődött, szombaton és vasárnap még tart, némelyik társulat folyamatosan ott van a kirakatok mögött, némelyik meg bizonyos időpontokban.
Mint a Színházak Éjszaka, csak éjszaka nélkül, és ingyen.
Az egyik kirakatban – a 17-es villamos megállójában, a Margit híd budai hídfőjénél – például mindennap délután 2-től 4-ig a ZéróPlusz TáncMűvek tagjai táncolnak az üveg mögött, hol humorral, hol egész komolyan, hol a kettőt vegyítve: az egyik pár perces etűdben egy táncosnő menyasszonyi ruhában örül a sorsának a világ egyik legnépszerűbb esküvői zenéjére, Pachelbel D-dúr kánonjára, hogy aztán egy mozdulattal átöltözzön Wonder Woman-jelmezbe, onnan meg még tovább, végül elővesz egy újságkivágásokból és egy tükörből készített, tanulságos táblát arról, mi mindennek is kell feltétlenül lennie egy nőnek, mindenki legnagyobb megelégedésére – legfeljebb a sajátjára nem.
A villamosmegálló pedig jó helyszín, mindenkinek van pár perce megnézni, mi zajlik itt, építőmunkások sörrel a kezükben fotózzák a kirakatot, gyerekek hajolnak ki az épp megállt villamos ajtaján. Épp úgy, ahogy később is, amikor a fiatal színészekből és rendezőkből összeállt Narratíva kollektívája mutatja meg, milyen szerepeik maradtak el az elmúlt másfél évben, a szerepeket a Sirály Nyinájától a Zöldruhás nő utolsó mellékszerepéig pizzás dobozok belsejére írva, egy ponton még egy netpincéres kiszállító dobozt is elővéve, ezzel utalva arra, mivel is keresték a pénzüket az elmúlt időszakban a színház helyett.
De sok kirakatban minikiállítások vannak, például az Átriummal szemben az amúgy is a lehető legfantáziadúsabb jelmezeiről ismert Nagy Fruzsina – aki maga is több előadást felépített ezekre a fantasztikusan fantáziadús, hol sárga csekkekből, hol étkészletekből, hol fekete himlőből készített ruhakreációkra – mutat meg három jelmezt három próbababán, megcsavarva az egészet az elmúlt év legfontosabb tapasztalatával: hogy úgyis csak az a rész fontos a ruhánkból, ami látszik a monitoron az online meetingek közben. Így a ruhák előtt egy monitornyi keret van, ott vannak a nagyszabású részek, a többi meg mamusz, melegítőnadrág, vagy még az sem, csak bugyi.
Kicsit odébb improvizációs jazzt játszanak egy járvány miatt csődbement virágboltban, újra feltöltve a kiürült üzletet növényekkel, miközben folyamatosan növekednek a kirakat belsején a rajzok, megint máshol előadások dalait játsszák el, de lesz még részlet gyerekelőadásból, lesz bábszínház, rendhagyó irodalomóra, de készült tizenkét perces előadás direkt erre az alkalomra is, ráadásul rögtön a miniszterelnöki sajtószemléről az az utáni napról, hogy a zsidók eltűntek a Földről.
Szóval inkább utópia ez a három nap most a fővárosban, amikor egy év élőszínház-megvonás után akkor és ott is színházba ütközünk, amikor és ahol a legkevésbé számítottunk rá. Az ötletet a járvány szülte, de azóta minden szervező rájött, hogy nem kell ahhoz külön indok, hogy művészettel töltsék fel az utcákat, így várhatóan jövőre is megismétlik a programot. Ha jobban belegondolok, ennél tulajdonképpen kizárólag rosszabb felhasználásait tudom elképzelni a kirakatoknak.
A szombati és vasárnapi programok ide kattintva érhetőek el.
Borítókép: Atelier 21220 társulat La pomme de vie című performansza. Fotó: Drucker Dávid
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Mintha személyes történetében mondaná fel a kormánypolitika kritikáját, olyanok Füle Zsigmond első tapasztalatai a munka világában. Ő az a 18 éves, bácsborsódi fiatal, aki keresztkérdéseket tett fel Lázár Jánosnak bajai fórumán, és panaszára, miszerint keveset keres, a miniszter úgy válaszolt: rossz helyen dolgozik.
Ismeretlen tettes ellen folytatnak nyomozást.
