„Jobbnak gondoltam ezt az országot, mint amilyen arcát most mutatja” – Pál Utcai Fiúk dalpremier és interjú
Idén 40 éves a Pál Utcai Fiúk. Ez alkalomból beszélgettünk a zenekar frontemberével, Leskovics Gáborral, Lecsóval. Milyen volt, amikor valaha Orbán Viktor nyitott meg egy PUF-koncertet? Miért cenzúrázták a zenekart? Milyen érzés fiatalnak maradni a színpadon? Miért jó még 40 év után is úton lenni? Ráadásul van itt egy vadonatúj dal is, amelyet először, itt a hvg.hu-n lehet meghallgatni a digitális megjelenés előtt.
hvg.hu: A Pál Utcai Fiúk 1983-ben alakult és eleinte lelkes amatőr zenekarként működött. Miután bevonult sorkatonai szolgálatra – mint nyilatkozta –, sok mindenben megváltozott a gondolkodása, dühösebb lett, és ez a zenéléssel kapcsolatos attitűdjére, a dalszerzésére is hatott. Most megint jönnek ki az új PUF-dalok. Megint dühös?
Leskovics Gábor: Nem annyira düh van bennem, inkább szomorúság, fájdalom. Amiatt, hogy jobbnak gondoltam ezt az országot, mint amilyen arcát most mutatja. Az előző rendszerben, mint sokan mások, én is meg voltam győződve arról, hogy itt csak egyetlen egy baj van, hogy az oroszok a nyakunkon vannak. Amikor bekövetkezett a rendszerváltás, akkor azt hittem, na, most majd megmutatjuk, mire képes ez a nép. Nem jó végig nézni, hogy a több mint 30 év után milyen lett ez az ország. Sok dolgot említhetnék, de most a szolidaritás teljes hiányát emelném ki.
Nem gondoltam volna, hogy a legtöbben csak a saját dolgaik mellett képesek kiállni.
Nagyon fájó, hogy egyre több ismerősöm, barátom vándorol ki nyugatra. A legfájóbb az, hogy a saját lányom fejében már meg sem fordult, hogy ő itthon éljen. Nagyon zavarja, hogy itt mindenki bele van feszülve az életbe. Nem egy jó hangulatú hely most Magyarország. Tény, hogy a katonaság alatt tudatosult bennem nemcsak az, hogy elvettek egy másfél évet a fiatalkoromból, hanem hogy mekkora hazugságban élünk, hogy egész más a valóság, mint, mondjuk az, amiről a kocsmákban beszélgettek az emberek.
Ezek valahogy nyilván benne voltak a leszerelés után született dalaimban. De nem közvetlen módon, inkább a közérzetemen keresztül, a belső világomat írom meg általában.
hvg.hu: Ez most is így van?
L. G.: Igen. Én nem tudok tudatosan dalt írni. Vagy jön valami magától, vagy nem. Beugranak sorok, amelyek összeállnak valamivé, vagy nem. Nem az van, hogy most nagyon bánt a rendszer, és akkor erről írok egy dalt. Vagy hogy megrendel valaki egy konkrét témában tőlem valamit, én meg szállítom. Volt pár ilyen próbálkozásom, de mind nagyon rosszul sült el. Még Fidesz-indulót is írtam.
hvg.hu: Mikor? És mi lett ezzel?
L. G.: Ez a 90-es évek elején történt. Az volt a feladat, hogy írjak egy dalt Magyar narancs címmel, és valahogy erről szóljon a dal. Meg is írtam, elküldtem. Másnapra rájöttem, hogy pocsék lett, telefonáltam, hogy hagyjuk ezt, visszavonom. Ha valamiről tudatosan írok, akkor abból mindig közhelyparádé lesz.
hvg.hu: Bár a PUF nem volt soha politikus zenekar, de azért a rendszerváltás utáni években, amikor talán a legnagyobb népszerűségnek örvendett, még az is előfordult, hogy a Fidesz vezetői nyitottak meg a Sportcsarnokban egy koncertet.
L. G.: Persze. Én is a Magyar Narancsot olvastam, a Fidesszel szimpatizáltam, nekem is tetszett az antikommunista hozzáállásuk, tetszett a „csuhások térdre!”-beszólásuk, és egy csomó minden. Úgy éreztem, ezek olyanok, mint én. Ha volt bármilyen akciójuk, szívesen mentünk játszani is. Ekkor kértek fel a Fidesz-induló megírására is. A zenekar tízéves évfordulóján, 1993-ban az akkori menedzsmentünk úgy látta jónak, hogy már olyan népszerűek vagyunk, hogy csináljunk egy Budapest Sportcsarnok-koncertet. Jó kapcsolataik voltak a Fidesszel, a párt végül támogatta is a bulit. Konkrétan Orbán Viktor, Fodor Gábor és Deutsch Tamás nyitotta meg.
Sajnos, csak egy olyan felvétel került elő erről, ami ott kezdődik, hogy ez a három ember már megy lefelé a lépcsőn, a beszédük nincs rajta. Pedig milyen jól jött volna pályázatoknál egy ilyen bizonyíték, hogy Orbánék is szeretik a PUF-ot… De a plakátokon is ott volt, hogy a Fidesz támogatásával rendezzük a koncertet, sőt a végén én még Fidesz-pólót is felvettem az utolsó számokra. Soha nem léptem be, de akkor valahogy természetes volt, hogy szimpatizálunk velük. Azóta elég sok minden megváltozott, maradjunk ennyiben.
hvg.hu: Ez volt az egyetlen alkalom, hogy ilyen egyértelműen pártpolitizált a PUF?
L. G.: Ilyen több nem volt. Volt egy-két konkrét ügy, ami mellé beálltunk, mert fontosnak tartottuk, de alapvetően nem, mi nem akartunk semmilyen párt mellett kiállni soha többet. Ha valaki úgy érzi, ilyen módon is meg akar nyilvánulni, azzal sincs baj, tegye. Mi nem akartunk.
hvg.hu: Viszont sokkal később lett egy feketelistás dala a zenekarnak. Mi volt a baja a Petőfi Rádiónak 2011-ben a Balatonszepezd című számmal?
L. G.: Úgy kezdődik a szöveg, hogy „Az ősz rárabolt a nyárra, / Kicsi szívem, meg ne fázz ma! / Öltözz fel meleg ruhába! / Felhők jönnek Magyarországra.” A rádió akkori intendánsa, Koltay Gergely úgy vélte, hogy ez egy negatív politikai utalás, olyat nem lehet leadni a rádióba, hogy felhők jönnek Magyarországra. Na mindegy, először jót röhögtem az egészen, de utána dühös lettem. Azt hittem, hogy a rendszerváltással az ilyen dolgoknak vége.
hvg.hu: Ez pont olyan, mint hogy nem lehetett bemondani egykor az időjárásjelentést, ha az május elsejére esőt jósol…
L. G.: Igen, de ez inkább arról szólt, mint amit már, mondjuk Móricz Zsigmond is megírt, hogy van egy túlbuzgó hivatalnok, akinek a kutya nem mondta, hogy ilyet csináljon, de ő magától is túllihegi a feladatait. Itt is volt egy 2010 után kinevezett intendáns, aki nagyon meg akart felelni valakinek.
hvg.hu: Térjünk vissza a Sportcsarnokra! 1993-94-ben volt csúcson a PUF, több albuma is megjelent már, szakmai díjakat kapott, mindenütt teltházas koncerteket adott, országos turnékon volt túl, gyakorlatilag áttörte az alter-mainstream falat. De ekkor látványosan befékeztek. Miért?
L. G.: Tényleg nyílegyenesen tartottunk felfelé eddig, a garázsrock zenekarból lassan aréna zenekarrá kezdtünk válni. A menedzsment legalábbis ezt akarta, de a zenekar egyik fele is. A másik fele, köztük én viszont nem akartuk ezt a státuszt. Ez törést okozott a zenekarban, hamarosan el is mentek többen. Igazából én továbbra is alternatív zenekart akartam, klubokban szerettem és szeretek azóta is játszani. Nem fent a színpadon, kordonok mögött, hanem közel az emberekhez, ahol látom az arcukat, koncert után meg együtt fröccsözünk.
Nem akartam tévéműsorokban, magazinok címlapján szerepelni. A rajongók életét sem akartam megoldani. Akkoriban egy csomó levelet kaptam, egy darabig igyekeztem mindre válaszolni. Köztük olyan is, hogy „milyen sokat jelent nekem a zenétek, ez vigasztal mindig, amikor esténként apám megerőszakol”, vagy hogy rákos valaki, segítsünk neki. Próbáltam valamit írni ezekre is, de én nem akartam egy ilyen szerepet felvállalni. Én azt akartam, hogy lemegyek a próbára, bedugom a gitárt, feltekerem a hangerőt, és nyomom a rock and rollt, meg kiabálok. Szakítottam a menedzsmenttel, és a koncerteket is én kezdtem szervezni.
Kevesebb pénzért, kevesebb dicsőségért játszottunk, de soha nem bántam meg. Visszaküzdöttük magunkat alterbe.
hvg.hu: Utána a PUF-nak volt egy elég hosszú korszaka, amikor koncerteket adott, de lemezek nem készültek.
L. G.: Miközben koncerteztünk, írtunk dalokat, de ezek nem mentek át a szűrőmön. Ez akkor változott meg, amikor 1997-ben jött Molnár Balázs, aki már csak gitárosként is nagyon illett a képbe, de mint kiderült, kiváló zeneszerző, és gyönyörű szövegeket is ír. Hozta a saját dalait, amik nagyon klasszak voltak. Elkezdtünk együtt számokat írni, beleírtunk egymás dalaiba, volt, hogy egyikünk írt egy versszakot, másikunk egy refrént. Mindig olvastam a Beatlesről, hogy Lennon és McCartney együtt írta a dalokat, és elképzeltem, milyen jó lehet ez – és akkor végre nálunk is ez történt.
Lejártunk Balatonszepezdre, bezárkóztunk a Balázsék hétvégi házába, megittunk egy üveg bort, és dobáltuk egymásnak az ötleteket. Nagyon jó érzés volt, és ez a mai napig működik. Na, de akkor egy fél év alatt lett hirtelen 20 dal, de valami még mindig hiányzott, zenekarral még mindig nem működtek. Ekkor jött a dobos, Farkas Zoli. Ez 1999-ben volt, ő a ColorStarban játszott, mi pedig szerettünk volna egy kicsit modernebb dobolást. Onnantól kezdve azok a dalok, amikkel szenvedtünk, hirtelen megszólaltak, aztán két hónap alatt kész is lett a lemez. Utána még egy tagcsere volt, Turjánszki Gyuri helyett jött Varga Laca.
hvg.hu: Az, hogy hosszú ideje több zenekarban is játszik egyszerre, nem vesz el kreatív energiákat az anyazenekartól?
L. G.: Dehogynem. Balázs nagyon mérges is volt ezért, teljesen joggal. Korábban, a 90-es években, amikor visszamentünk klubzenekar szintre, sokat játszottunk, de kicsit ilyen utánjátszó zenekar lettünk, ami játssza a régi számait. Jó volt a zenekar, de nem működtek a kreatív energiák. Még a 80-as években kitaláltam egy olyan szabályt, hogy három dolog közül egy kell ahhoz, hogy valakivel együtt zenéljek: vagy legyen a haverom, vagy legyen rohadt jó zenész, vagy legyen jó az ízlése. Aztán a 90-es évek végére jöttem rá, hogy ezek külön-külön nem elegendőek, mind a háromnak teljesülnie kell. Csak úgy működhet. Ebben az időszakban tehát rengeteg kreatív energiám maradt.
Az első, akivel játszottam az a Spions-alapító Peter Ogi volt. Megkeresett – korábban nem ismertem őt –, adott egy kazettát, amit meghallgatva azt mondtam, hogy hát én ehhez mit tehetnék hozzá. Olyan volt, mint David Bowie. De ő csak győzködött, aztán lett három év, amikor együtt dolgoztunk. 1997-ben jött a Kispál és a Borz fővárosi nagycirkuszos unplugged koncertje, ahova Dióssy D. Ákossal együtt elhívtak kisegíteni – engem azért, mert Kispi sosem szeretett igazán akusztikus gitáron játszani. Ez nagyon jól sikerült, szerveztek rá egy országos turnét is. Jött aztán az Üllői Úti Fuck is, ott is játszottam vendégként, közben a Kispálba bekerültem, mint kvázi-állandó vendég. Akkor azért már kicsit túltoltam ezt, a PUF-ra semmi energia nem maradt. Volt, hogy fesztiválidőszakban 12 nap alatt 14 koncertem volt. Utána aztán ezek a dolgok helyre rázódtak.
hvg.hu: A Kiscsillagban viszont teljes jogú tag már lassan húsz éve.
L. G.: A Kispál utolsó pár évében – amikor már minden próbán ott voltam, sőt az utolsó lemezen már dalt is énekeltem és írtam is – alakult meg a Kiscsillag, ami Lovasi és az ős-Kispál-tag, Ózdi Rezső találkozásáról szólt, meg arról, hogy Lovasinak egyik éjjel volt egy álma, amiben egy színpadon állt és gitározott. Ózdihoz és Lovasihoz csatlakozott Ricsi (Brautigäm Gábor), én meg egy héten 4-5 napot lent voltam Pécsen, hívtak, hogy gitározzak bele én is valamit. Hobbizenekarnak indult, nem is volt vele különösebb cél egészen odáig, amíg nem jutottunk arra, hogy kellene egy lemezt csinálni.
Mindig felmerül, ha az embert dalt ír, azt hova viszi. Én általában leviszem mind a két zenekarba. A Hú, de sötétet először a PUF-ba vittem, de ott nem igazán akart összeállni, aztán megmutattam a Kiscsillag-próbán, ott meg egyből elkezdett gurulni a szám, aztán lementünk a kocsmába sörözni, és megszületett a szöveg is. A saját dalaimat azért főleg a PUF-nak írom. Mindkét zenekarral szoktunk alkotótáborokat csinálni, amikor összeülünk több napra számokat írni. Most megyek majd Orfűre, csinálunk Kiscsillag-tábort, lemegyünk, ott leszünk négy napig és dalokat írunk.
hvg.hu: Szokott ez a fajta alkotómunka működni?
L. G.: Igen. Van, hogy a PUF-val próbálunk, jön egy jó ötlet, ami már kezd egész jól megszólalni, majd eltelik egy hét, és akkor szinte mindent elölről kell kezdeni. Ennél sokkal jobb, amikor pár napig minden nap zenélünk nyolc órát, este meg, miközben borozunk, zenéket mutatunk egymásnak, ami szintén inspiráló. Ez egy ilyen felpörgetett állapot, és ezek helyzetek jól működnek.
hvg.hu: Ha már a felpörgetett állapot. Az a lelkiállapot vagy beállítottság, ami miatt fiatalként zenész lett, megvan még? Látja még mindig magát a tükörben?
L. G.: Igen. Régen egy fiatal hülyének láttam magam, aki ugrál a színpadon és gitározik, most meg egy öregebb hülyének. Két oldalról is tudom ezt nézni. Balázs nagy Neil Young-rajongó, ő mutatta nekem közelebbről az életművet. Amikor nézem, ahogy ő hetvenvalahány évesen áll rövidnadrágban a színpadon és páros lábbal ugrál, közben rettenetesen jó hangzással gitározik, akkor azt mondom, hogy vannak még lehetőségek. Ugyanez volt a 2016-os Cure-koncerten is, ahova nem akartam elmenni, mert féltem, hogy csalódni fogok, aztán ehhez képest életem legjobb döntése volt, hogy elmentem. Vagy éppen Paul McCartney.
És van a másik megközelítés. Magam sem hittem volna, hogy a színpadon levés nekem ennyire fontos. Ez a Covid alatt derült ki. Előtte már zenéltem 35 éve, azt hittem, már mindent tudok magamról, hogy miért csinálom ezt az egészet. Az első hónapban még azt gondoltam, milyen jó, hogy nincsenek koncertek, elővehetem a régi ötleteket. Aztán eltelt a második harmadik, negyedik hónap, és rendesen depressziós lettem. Nem csak azért, mert nem lehetett a közönséggel találkozni, hanem mert nem lehetett a többiekkel, a zenekar tagjaival sem találkozni. Ültem otthon, néztem a gitárt, hogy kellene dalokat írni, de mi a francnak, ha nincs semmi értelme az egésznek. Amikor ennek vége lett, és már lehetett játszani, az csodálatos volt. És sem gondoltam volna, hogy ez nekem ennyire fontos. Rájöttem, hogy az előadás ugyanolyan fontos, mint az alkotás, sőt, talán fontosabb. És
nem csak azt a másfél órát szeretem, amit a színpadon vagyok, mindent szeretek, ami ezzel jár,
az utazást, a dumálást, a zenehallgatást útközben, a bepakolást, a beállást, a hazafelé utazást. Még a hazafelé vezetést is: szól valami zene, hátul három ember alszik, én meg azt érzem, hogy iszonyú boldog vagyok.
hvg.hu: Sokszor mondja, hogy amikor valamelyik ikonikus, régi PUF-dalt játssza akkor megfiatalodik.
L. G.: Amikor, mondjuk A bált játszom,
nem azt érzem, hogy egy 57 éves hülye vagyok, aki azt a dalt játssza, ami 17 évesen írt, hanem akkor én 17 éves vagyok.
És nem hiszem, hogy ez változni fog – biztos, hogy fogok zenélni valahogy, nem bírnám ki enélkül, majd legfeljebb játszom egy kocsmában.
hvg.hu: Térjünk vissza az új dalokra! Nemrég jött ki egy, és ebbe az interjúba beágyazva van a premierje a másodiknak. Az előző, a Spleen egy nagyon nem tipikus Pál Utcai Fiúk-dal.
L. G.: Mindkét dal zenéjét és szövegét én írtam. Nagyon fontos volt, hogy a 40. születésnapra kijöjjünk pár új dallal. Lehessen látni, hogy a zenekar dolgozik. Amúgy arra is nagyon büszke vagyok, hogy a zenekar utolsó három lemeze minden tekintetben olyan, amit elképzeltem, minden dalra nagyon büszke vagyok, az pedig még jobb érzés, hogy milyen hamar beépültek a koncertműsorba, és milyen hamar elkezdték kérni ezeket a számokat. Én már nagyon lassan engedek át új dalokat szűrőmön, mert addig, amíg nem hallom, hogy azt sugározza a dal, amit szeretnék, nem adom ki őket a kezemből.
Ami az új lemezt illeti, Balázsnak nagyjából három albumra való anyag van a tarsolyában, ezeken is dolgozunk, biztos, hogy előbb-utóbb valami kerek egység belőle. Ezen a két dalon régóta dolgozom, és azt szerettem volna, hogy kicsit másképp szólaljanak meg. Ezért is kerestem meg Tövisházi Ambrust, akivel korábban dolgoztam már a Kiscsillagban. Ismerem a kreativitását és munkastílusát, amit nagyon szeretem. A korábbival, a Spleennel kapcsolatban meg az volt az instrukcióm Ambrusnak, hogy engedje el bátran a fantáziáját. A most újonnan hallható szám egy hagyományosabb PUF-dal, Köszi a halakat a címe, Douglas Adams nyomán. Egy fiú és egy lány egy napfényes délután ül egy háztetőn, repülőket dobálnak, jó idő van, szerelmesek, elönti őket az érzés, hogy milyen jó élni és ezt érdemes néha meg is köszönni. Nem búcsúzó szám ez, egyszerűen csak arról szól, hogy ne felejtsük el megköszönni azokat a dolgokat, amiket sokszor természetesnek veszünk. Szentimentális vén hülye lettem.
A Spleen:
hvg.hu: Akkor ebbe nem köthet bele semelyik rádió.
L. G.: Dehogynem. Benne van, hogy köszi a Talmudot. Mondjuk az is, hogy köszi a Bibliát.
És akkor itt az új Pál Utcai Fiúk-dal, a Köszi a halakat:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
40 éve tart a bál – újragondolta legnagyobb slágerét a Pál Utcai Fiúk
Az idén negyvenéves Pál Utcai Fiúk nemcsak A bál című dalt rögzítette most újra, hanem az azonos című lemez borítóját is reprodukálta.
