Megvan Quentin Tarantino? Mondjuk a Ponyvaregény. És Guy Ritchie? Mondjuk a Blöff. Persze, hogy megvan, minden filmrajongónak megvannak.
Kábé ezek a filmek szerepelnek a szótárban a cool szó illusztrációjaként.
Mert a jeleneteik erőlködés nélkül lazák, pontosabban az alkotóik úgy tudtak tenni, mintha nem erőlködtek volna, amikor lazára és menőre írták a párbeszédeiket és ilyenre koreografálták a jeleneteiket. Ez az erőlködés nélküliség, ez a természetesség, ez olyan, mint az élőlényben az élet: a kezedben lehet egy lény minden darabja, doktor Frankensteinként összeilleszthetsz minden részt, de ha életet nem tudsz lehelni belé, akkor hiába az egész.
Titkon vagy nem titkon, de ezt tanulja az összes filmkészítő, aki laza filmet szeretne készíteni. És a legtöbbeknek nem sikerül.
Hogy Darren Aronofskynak – aki a Rekviem egy álomért, a Fekete hattyú vagy épp A bálna után úgy döntött, csinál egy Tarantinóba oltott Guy Ritchie-filmet – nem sikerült belelehelnie a teremtményébe az életet, az elég hamar kiderül. Egészen pontosan Austin Butler és Zoë Kravitz szexjeleneténél.
Austin Butler és Zoë Kravitz
Facebook / Caught Stealing Movie
A nő és a férfi folyamatosan húzzák egymást, úgy tesznek, mintha nem is akarnák, miközben egyértelmű, hogy akarják, szexin fenyegetik egymást, például azon versengenek, ki lenne a gyorsabb éles helyzetben, amit aztán szándékosan félreértve a vetkőzési sebességüket mérik össze, aztán a nő a térdelő férfi ölébe mászik, kiveszi a férfi cigijét a szájából és beledobja a sörébe, a férfi megmarkolja az apró nőt, és mindeközben folyamatosan nagyon vad dolgokat mondanak egymásnak.
És az egész olyan mesterkélt, hogy beszakad a vászon.
Pont olyan, mintha valaki véletlenszerű sorrendben egymás után rakná egy Guy Ritchie-film mozzanatait, és nem értené, miért nem működik. Pedig Aronofsky nem épp egy nyeretlen kezdő; de úgy tűnik, nem abban van tehetsége, hogy más stílusában készítsen filmeket. Bár a végére majdnem összejön neki: az utolsó fél-háromnegyed óra már tényleg egy okés Tarantino/Ritchie-utánérzés, amely mondatban az okés azt jelenti, hogy bár nem kiugró vagy pláne tehetséges, de legalább sokszor vicces, párszor meglepő, akadnak benne jól megírt és váratlan dialógusok, és szokatlanabb megoldásokat használ az átlagnál. De még ez sem elég a felhőtlen örömhöz, mivel így olyan, mintha a Rajtakapva két film lenne: az első fele teljesen komolyan veszi magát, érezhetően Rendkívül Mélyre akar menni, és közben teljesen sablonos, majd Aronofsky egyszer csak észbe kap, és rájön, hogy ja, hát ő nem is ezt akarta.
A Rajtakapva sztorija szerint a napjait leginkább piálással és bulizással töltő, de ártalmatlan és kedves Hank (Austin Butler) balhés szomszédja hirtelen elutazik meglátogatni a sztrókot kapott apját, és Hankre bízza a macskáját. Másnap a szomszéd ajtaja előtt megjelenik az orosz maffia pár meglehetősen tapintatlan tagja, aztán másféle maffiák egyre kevésbé tapintatos tagjai is, és szerencsétlenségére megtalálják Hanket is, aki így teljesen véletlenül, ártatlanul és tudatlanul egy súlyos drogháború közepébe keveredik, és nagyon nem áll jól a szénája. Meg a veréstől leszakadt veséje sem.
Facebook / Caught Stealing Movie
A film első, hosszabbik – és pláne hosszabbnak tűnő – fele teljesen sablonos akciófilm: a szimpatikus, szegény főhősnek menekülnie kell a maffia elől, de egyre nagyobb bajba sodródik és egyre több a halott. Ráadásul szembe kellene néznie a múltja démonaival, na nem azért, mert akkor jobban elmenekül a szadista oroszok elől, hanem mert kell valami Komoly Dolog is a filmbe. Sőt két Komoly Dolog is kell: szembe kell néznie a barátnőjével is, hogy kiderüljön, akkor ez most Komoly Párkapcsolat-e. (Ez a látszat ellenére még mindig csak két Komoly Dolog, és nem kell félni, harmadik már nem lesz.)
Sem a nagyszerű Darren Aronofskytól, sem senki mástól nem különösebben izgalmas egy ilyen, a kereskedelmi tévék késő éjjeli műsorsávjába való akciófilm még akkor sem, ha a főhős hóna alatt általában ott van egy macska sporttáskában.
Megrögzött macskabarátként nagyon szeretném azt mondani, hogy „de azért egy macskával mégiscsak jobb még ez az egyszerű alaphelyzet is”, de nem mondanék igazat. A macska nemigen ad hozzá semmit az egészhez. Egy bizonyos funkciója van viszonylag a film elején, amit nem fogok elárulni, és aztán már csak ott marad sajnálatos dramaturgiai koloncként az alkotók nyakán, meg Austin Butler sporttáskájában.
A második rész, ahol legalább valami egyéniséget kap a film, akkor indul, amikor a szomszéd – tudják, a macska gazdája – hazaér, és nem is csak azért, mert Matt Smith (Sárkányok háza, A korona) bármit kiválóan el tud játszani, ami egy kicsit őrült, így például egy tökhülye, balhés, tarajos hajú punkot is. Hanem azért, mert
ekkor legalább elkezd igazi, jó értelemben vett, dicséretes hülyeséggé válni a film.
A sztori egy részéről is kiderül, hogy a színtiszta hülyeség alakította így, a szereplők közül is jobban megismerünk pár jópofa hülyét, és történik pár igazi, jóféle hülyeség is, például amikor az ortodox zsidók, akik hétköznap kegyetlen, szadista bűnözők, sábeszkor betérnek az anyukájukhoz és népes családjukhoz, mert hát azért mégiscsak a mamácska az első, megölni a főgonoszt ráérnek utána is.
Facebook / Caught Stealing Movie
Itt, bő másfél órával az eleje után és sajnos már csak olyan negyed órával a vége előtt kezdjük el azt érezni, hogy na ennek végre van valami értelme. Mármint nem a direkt kissé értelmetlen jeleneteknek, mint amikor a hülye punk nem képes lőni a gépfegyverrel, aztán autós üldözés zajlik egy fagyiskocsi társaságában, hanem annak van értelme, hogy épp ezt a filmet nézzük. Mert nem pont ugyanolyan, mint bármelyik másik akciófilm (kivéve bármelyik másik Tarantinót vagy Ritchie-t, bár azokhoz képest sem pont ugyanolyan, hiszen kicsit gyengébb), mert van egy kis egyénisége (még ha kissé lopott is), lesz humora és képes lesz párszor meglepni. Mondjuk nem akkor, amikor kiderül a Fő Kérdésre a válasz, mert az teljesen egyértelmű, és inkább kínos, hogy a néző már rég tudja, mi jön, amikor még nagyon nem kéne.
Csak egy egész kicsit kellett volna átvariálni a Rajtakapvát, hogy már majdnem jó film legyen belőle. Amennyiben a „csak egy egész kicsit” még illik arra, hogy kidobni az első hetven percet, és teljes egészében újraforgatni. Hát, lehet, hogy nem illik rá.
Ja, és persze komolyabb szerepet kellett volna adni a macskának.
