Amerika brutális és mocskos háborút folytat a saját polgárai ellen.
Ebben a háborúban semmi se szent, és az állam ezerszeres túlerőben van. Ha saját fasiszta céljainak megvalósítása és hatalmának megszilárdítása a tét, akkor nem riad vissza semmilyen módszertől, legyen szó akár csalásról, hazugságról, árulásról, zsarolásról, a legerkölcstelenebb fenyegetésről, ártatlanok meghurcolásáról vagy bármiféle, a maffiák által is használt módszerektől.
Ebben a háborúban az egyik oldalon az amerikai kormány áll, a szövetségesei azok az elszabadult, fél- vagy egészen náci szervezetek, amelyek tevékenysége fölött szemet hunynak a hatóságok, a másik oldalán pedig a bevándorlók vannak. És nem, nem a bevándorlók Amerika ellenségei, hanem (a bevándorlók által létrehozott) Amerika a bevándorlók ellensége.
Leonardo DiCaprio
Warner Bros.
Erről szól a rendezőlegenda Paul Thomas Anderson (Magnólia, Vérző olaj, The Master) új filmje, a máris Oscar-esélyesnek kikiáltott Egyik csata a másik után.
Ez a film egy dühös, felháborodott, ökölbe szorított vádirat Donald Trump kormánya ellen.
Az volt már akkor is, amikor elkezdték forgatni, és elképesztő, hogy mennyire igazolta az idő Anderson próféciáját: mire bemutatták a filmet, fél Amerika lázong vagy akár lángokban áll, mert a Trump által magánhadseregként használt ICE (Bevándorlási és Vámügyi Hivatal) sokak szerint szinte csak bőrszín alapján, katonai eszközökkel ejt rabul és toloncol ki ártatlan, békés embereket is az országból, ok nélküli razziák során, hajtóvadászat-szerűen.
Ez egy forradalom, éljen a lázadás!
– üvöltik a film főszereplői, a mindezek ellen küzdő „etikus terroristák”, de úgy hangzik, mintha Paul Thomas Anderson is ezt üvöltötte volna, miközben a forgatókönyvet írta. Ez a film hadüzenet, ez a film fel akar rázni, ez a film azt akarja megmutatni, hogy valójában hol vannak a frontvonalak. Mert nem, nem az állam és a kisemberek között, még csak nem is a fehér felsőbbrendűséget hirdetők és a másmilyen bőrszínűek között. Ez a film azt mondja: a háború azok között dúl, akikben van emberség, és akikben nincs. Ilyen egyszerű oldalt választani, ilyen könnyű meghatározni, ki van velünk, és ki ellenünk.
Teyana Taylor és Sean Penn
Warner Bros.
Nagy szavak ezek, és igazi Nagy Film az Egyik csata a másik után, de paradox módon egy cseppet sem próbál az lenni. Ebben a filmben nincsenek hősök,
ebben a filmben kizárólag balfaszok vannak,
de épp ettől tud működni: nézzen körül a saját környezetében a kedves olvasó, gondoljon bele, hogy beüt a gebasz, berobbantja a ház ajtaját pár taktikai ruhás kommandós, és menekülni kell. Hány emberről tudja elképzelni a környezetében, hogy Igazi Hősként fog viselkedni, és hányról, hogy balfasz lesz? Na ugye.
Ebben a filmben a profin megszervezett, háztetőkön át zajló szöktetés közben leesik a tetőről, akit megpróbálnak megszöktetni, mert hát nem tud akkorákat ugrani, mint az egész életükben ezzel foglalkozó kísérői. Ebben a filmben olyan autókkal zajlik az autós üldözés, amelyek mindjárt szétesnek, és az istennek se lehet velük utolérni senkit. Ebben a filmben az, aki életében először lő távoli célpontra távcsöves puskával, természetesen nem találja el a célját. Ebben a filmben, ha tizenhat év piálás és füvezés után kell bemondani a lázadó csoport alvó ügynökének a hosszú és bonyolult jelszót, naná, hogy nem fog eszébe jutni az egész. Ebben a filmben a másik lázadó ügynök annyira nevetségesen komolyan veszi magát, hogy ha nincs meg a jelszó, nem is segít a hívónak.
Leonardo DiCaprio
Warner Bros.
És igen, ez rengeteg humorral is jár, olyan humorral, ami a legfeszültebb pillanatokban érkezik, és még csak nem is oldja a feszültséget, csak hozzáad egy második réteget. Az Egyik csata a másik utánban rengeteg a poén, és talán ez vele a legnagyobb baj: halálosan komoly történetszálai vannak – apák próbálják megmenteni ártatlan kislányukat attól, hogy értelmetlenül meggyilkolják őket, mocskos katonák szorítanak sarokba forradalmárokat a legvérlázítóbb módszerekkel –, de néha lehetetlen komolyan venni az egészet, mert annyira röhejes az egész. Annyira röhejes Sean Penn egyébként zseniálisan megalkotott főgonosza, undorító, cuppogó szájmozdulataival, nevetséges frizurájával, bekakálást idéző járásával – de hát muszáj komolyan venni, mert mégiscsak ő katalizálja az összes borzalmat a filmben. Ez az egy, amit nem talál el tökéletesen Paul Thomas Anderson: hogy meddig szolgálja a humor a történetet, és honnantól ássa alá a feszültséget. Mert itt korántsem olyan kisstílű játszmákról van szó, mint amiket Guy Ritchie tesz röhejessé hasonló humorral; itt tényleg azt érezni, hogy a lét a tét, gyerekek megölése, az igazság, a harmadik világháború.
Minden másban nagyszerű az író-rendező és a színészek munkája. Csodás a dramaturgia, hogy legalább egy órán keresztül megy egy tökéletesen feszült film a forradalomról és egy atipikus családról – ahol a feleség a legjobban a robbantásokra és a fegyverekre izgul fel, mármint, igen, szexuálisan –, hogy aztán egy szempillantás alatt kiderüljön, ez csak bevezető volt, és a film majd egészen másról fog szólni. De csodás a balfaszságok miatt is: hogy soha nem az történik, amit Hollywood miatt biztosra vennénk: hogy győz a jó, hogy végül pont sikerül megmenekülni, hogy az utolsó pillanatban megoldódik, aminek meg kell, és így tovább. Nem: Paul Thomas Anderson nem állítja, hogy egy tizenhat éves gyerek simán meg tud lógni a teljes amerikai hadsereg elől, sem azt, hogy egy kisvárosi karateedző egymaga elintézi a teljes karhatalmat. Más filmekben megszoktuk, hogy ez így lesz, de az életben nem így lenne – úgyhogy nincs így most sem. (Az például zseniális és többrétegű poén, ahogy a karateedzőt játszó Benicio Del Toro mindössze annyira próbálja rávenni a még ettől is rettegő Leonardo DiCapriót, hogy ugorjon ki a mozgó kocsiból, és közli: legyen olyan, mint Tom Cruise. A rendező ezzel azt is mondja: minden, ami totálisan életszerűtlen a Mission: Impossible-filmekben, annak ő az ellentétét, akár a paródiáját akarja megcsinálni.)
Benicio Del Toro
Warner Bros.
Nagyszerűek az akciójelenetek és nagyszerűek a színészek is. Sean Penn átlényegülése valami emberfelettien gusztustalanná olyan, hogy azt tanítani kell minden színészakadémián, Penn ráadásul képes egyszerre szánalmas és félelmetes lenni. És ezzel végrehajtja a film egyik legnagyobb vállalását: épp azt mutatja meg, hogy
nevezhetjük szánalmasnak Donald Trump óvodás gyerekeket idéző retorikáját, nárcizmusát, attól még rohadtul félelmetes, hiszen jelenleg ő irányítja a nyugati világot.
Nem mennék odáig, hogy Anderson magát Trumpot írta bele a film csakis önös érdekből cselekvő, perverz, képmutató, istenkomplexusos, fasiszta főgonoszába, de ha valaki erről írna elemzést, nem lennék meglepve.
Leonardo DiCaprio talán most játssza az eddigi pályájától leginkább eltérő szerepet: ha kisstílű nyomorult is volt A Wall Street farkasában is, akkor is megmaradt a karakterben valami a nagyságból, a szépfiú-szerepekről nem is beszélve. De ebben a filmben képes lemenni a gödörbe, alkoholista, drogos, beszari, falumelléki idiótát játszva – zseniálisan. Mert pontosan azt játssza, amiről Anderson hadüzenete is szól: hogy ha van benned emberség, ha kiállsz az igazságért, ha nem hagyod az elnyomást, akkor tök mindegy, hogy egy kopott, koszos flanelköntösben futkározó, borostás junkie vagy, mert a méltóságod a tied, és mert jó oldalon állsz a világban. Így DiCaprio egy pillanatig sem szánalmas akkor sem, ha néha legszívesebben felpofoznánk. Mert elfüstölhetett mindent az agyából, de az a része megmaradt, ahol az igazán fontos dolgok vannak.
Teyana Taylor
Warner Bros.
Paul Thomas Anderson ugyanakkor nem akar teljesen kiábrándítani a világból – nem mintha ne lenne rá oka –: kínál némi reményt. Reményt arra, hogy a farkasok végül egymást falják majd fel, és a bárányok megmenekülhetnek. Mert a farkasok túl hülyék ahhoz, hogy uralkodjanak – hiszen ők is csak emberek. És aki a gyűlöletre építi fel a világát, az bármikor a puskacső rosszabbik végén találhatja magát, mert a gyűlölet már csak olyan, hogy nem lehet biztos kézzel kontrollálni. Hiszen a gyűlölet nem tárgy, amit kézben lehet tartani, hanem mérges gáz. Ha lehet is azt mondani, hogy a bevándorlók kontra Trump-világ, amit a film ábrázol, innen nézve talán túlzottan amerikai, hát ehhez a történetszálhoz sokkal távolabbról is lehet kapcsolódni; minden országból, amelynek a vezetése a gyűlöletet használja hatalmi technikául.
Megint csak azt mondom, nézzen körül a saját környezetében a kedves olvasó, és mondja csak: lát valahol ilyet a környéken?
