Mihez kezdjünk az apánkkal, aki egész életünkben nem vett részt, most mégis megjelenik az ajtónk előtt, és – a maga módján – kapcsolódni próbál?
Hogyan lehetséges, hogy azonos gyerekkorral a hátunk mögött a testvérünknek összejött az élet, mi pedig elcseszettek lettünk?
Tudunk-e tanulni a felmenőink hibáiból vagy öntudatlanul is ugyanazokat a köröket futjuk?
Azoknak, akik szintén gondolkodtak már a fenti kérdések valamelyikén, látniuk kell Joachim Trier új filmjét, a cannes-i nagydíjas Érzelmi értéket.
A dán-norvég rendező saját elmondása szerint a korábbi, nagy sikerű közös filmjük után csak két dolgot tudott biztosan: hogy ismét a lenyűgöző Renate Reinsve-vel akart dolgozni, és egy érettebb szerepet képzelt el neki, mint ami A világ legrosszabb emberében volt. „Egy idősebb testvérként láttam magam előtt a karaktert, akinek sok felelősség nyomja a vállát, aki nagyon jó a szakmájában mint színész, de képtelen magának megteremteni az otthon érzését” – írta le új filmje női főszereplőjét Trier.
https://hvg.hu/kultura/20220113_Ha_lenne_vilag_legjobb_filmje_akar_A_vilag_legrosszabb_embere_is_lehetne_az
Egy lélegzetelállítóan feszült nyitányban ismerjük meg a modern drámai hősnő archetípusát már a nevében is megidéző Norát (Renate Reinsve). Az egész színház egy emberként várja a művésznő színpadra lépését, aki azonban képtelen elhagyni az öltözőjét: üresnek érzi magát és megfullad a rajta lévő jelmez szoros fűzőjében. Először csókot, majd annak híján egy pofont kér kollégájától – valamit éreznie kell, hogy ki tudjon állni az emberek elé. Az előadás zajos sikert arat, mindenki a női főszereplő alakítását méltatja, miközben fogalmuk sincs az instabil Nora színfalak mögötti összeomlásáról.
Egy tragikus esemény, édesanyjuk halála hozza közelebb Norát a tőle kissé eltávolodott testvéréhez. Húga, Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas) teljesen más utat kezdett el járni: ő a saját családjában próbálja meg helyrehozni szülei hibáit, és biztonságos otthont teremteni a gyerekeinek. A művészcsaládi háttér ellenére belőle kutató lett, történész, aki egy nap felkeresi az állami levéltárat, hogy kikérje a nagyszüleire vonatkozó aktákat: az iratokat olvasva megérti, hogyan váltak a nagyszüleit ért történelmi sorscsapások saját belső, családi traumáikká, amelyek még generációkkal később is ott lappanganak, és személyes nehézségekként, elakadásokként térnek vissza. Agnes, aki maga is szülő, talán ezért is viszonyul apjához sokkal elnézőbben: a híd szerepét tölti be a közeledni próbáló Gustav és a makacsul távolságtartó Nora között.
Nora (Renate Reinsve) és Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas)
ADS Service
Az apa, Gustav Borg személyiségét remekül jellemzi az a gondolata, miszerint az árnyékok a legszebb dolgok a világon. A magánélet versus művészet dilemmánál számára soha nem volt kérdéses, hogy melyik élvez elsőbbséget. Kislányát addig fürösztötte csak figyelemben, amíg gyerekszínészként fel tudta használni őt élete fő művéhez, majd kivonult a család életéből. Karaktere dilemmáit a következőképpen magyarázta az őt lehengerlő természetességgel alakító Stellan Skarsgård:
Művésznek lenni, akár festőnek, írónak, zeneszerzőnek vagy bármilyen más művészeti ágnak szentelni az életedet olyan erős szenvedélyt igényel, hogy néha nehéz összeegyeztetni a magánélettel. De ha feladod, akkor már nem te vagy, hanem valaki más.
A hetven feletti Borg sok évvel később, volt felesége temetésére visszatér régi otthonukba, és elérkezettnek látja az időt arra, hogy rendezze kapcsolatát lányaival.
A gyerekeivel kommunikálni képtelen apa azonban csak a művészethez, mint közös nyelvhez tud folyamodni: mivel a lányával nem tud három percnél tovább fenntartani egy beszélgetést, ezért inkább ír neki egy szerepet következő, nagy visszatérésnek szánt filmjében.
Egy olyan szerepet, amiben és ahogyan ő látja a lányát. Abban bízik, ha Nora elolvassa (és eljátssza) a nagyanyjáról mintázott karakter szerepét, azzal neki is segít tisztábban látnia önmagát és levonni bizonyos következtetéseket.
Nora azonban a csak neki írt szereppel együtt apja közeledését is visszautasítja – tudja, hogy képtelen lenne együttműködni vele egy filmforgatáson, amikor még a small talk sem megy nekik. Így kerül a képbe egy amerikai filmcsillag: Rachel Kemp (Elle Fanning) egy filmfesztivál retrospektív vetítésén látja Borg egyik filmjét, ami annyira megérinti, hogy rögtön felajánlkozik Gustav filmtervének gazdátlanul maradt főszerepére. A próbák során már-már apa-lánya dinamika alakul ki köztük: az amerikai sztár a nagy európai művészt, a legendás rendezőt látja benne, és őszintén lelkesedik a lehetőségért, hogy új filmjében szerepelhet; a lánya által visszautasított Gustavnak pedig vigaszként szolgál, hogy van valaki, aki végre érdeklődik iránta, és felnéz rá.
Gustav (Stellan Skarsgård) és Rachel (Elle Fanning)
ADS Service
Apa és lányai zaklatott triumvirátusa mellett a történet egyenrangú szereplője régi, patinás családi házuk, amelyet nemcsak térben, de időben is bejárhatunk: a változó épülettel együtt megismerjük Gustav felmenőinek, apjának és anyjának, húgának történetét is. Azonban hiába festik át minden generációváltás vagy családi tragédia alkalmával, a falban futó repedések mélyen a ház alapzatában erednek. Nora gyerekként egy iskolai fogalmazását is a megszemélyesített házukról írta – a benne lévő szobák és tárgyak felkavaró emlékek őrei. Ugyanakkor a film legszebb jelenetei is ehhez a házhoz kapcsolódnak, amelyekben Trier Tarkovszkij előtt tiszteleg: a régi otthon és az elveszett gyermekkor emléke utoljára a Tükörben volt ilyen illékony szépségű és megrázóan igazi.
Merthogy Joachim Trier láthatóan a cinefileknek rendezett filmet úgy, hogy közben mindenkihez is szól.
A filmes utalások keresztbe-kasul átszövik az Érzelmi értéket: van, hogy a nagy elődök nyomában járva költői érzékenységgel ragadnak meg hangulatokat, máskor a ki nem mondott dolgokat hipnotikus erejű képekkel teszik világossá (apa és lányai Personát idéző, egymásba tűnő arcai), vagy éppen a groteszk humor forrásául szolgálnak (Gustav lehetetlen születésnapi ajándéka kisiskolás korú unokájának egy Gaspar Noé- és egy Michael Haneke-film, ráadásul DVD-n!).
Magára a filmkészítésre is reflektál, újra és újra szembeállítva azt a színházcsinálással, a két művészeti ág és médium közötti különbségeket hangsúlyozva. Nora dacból lett színházi színész lett, mivel filmfanatikus apja ki nem állhatta a teátrumot, ezért soha nem is nézte meg lányát. Trier filmjének tekintélyes hányada maga is egy filmforgatást mutat be, az előkészületektől kezdve az utolsó snittig bezárólag. Különösen nagy nyomatékkal bírnak a film a filmben jelenetek, Gustav régi alkotásai: a direktor rajongói számára katartikus műélménnyel járnak, míg legközelebbi hozzátartozóiban fájó sebeket tépnek fel.
https://www.youtube.com/watch?v=62ieTkz12KY
Ironikus módon ugyanis a múlt traumatikus élményei a személyes boldogtalanság mellett a kreatív alkotófolyamatok forrásává is váltak: azok az emlékek, amiktől még évtizedek múlva is összeszorul az ember szíve, a művésznek munkaeszközei – Gustav Borgnak gyerekkora tragikus eseményeit mozgóképpé transzformálva sikerült feldolgoznia, miközben maradandó műveket hozott létre. Ettől persze még nem lett jobb apa, ahogy azzal lányai szembesítik is…
Egyszerű és briliáns színészi alakításokkal teli, megnyugtató tempójú, művészi képi világú, európai léptékű filmet rendezett Joachim Trier, amely, akárcsak az élet, nem szolgál kész megfejtésekkel – de nem is az a lényeg, hanem az odáig vezető út a kérdésekkel. Az új év hagyományosan az eddigiekkel való számvetés, és az újratervezés ideje: a múltunk és a családunk történetének megismerésével talán kijavíthatók a jelenünk hibái – jó, hogy erre emlékeztet minket a január elsejétől a mozikban látható Érzelmi érték.
https://hvg.hu/kultura/20250208_Szeretheto-filmkritika
