Ma temettük el Kenedi Jánost, akiről megírták vagy most megírják, hogy a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzék és egyben egy nagyszerű Magyarország lehetőségét hordozó baráti kör – közöttük Bence György, Erdélyi Ágnes, Fekete Éva, Halda Alíz, Ludassy Mária, Kardos Anna, Kis János, Kőszeg Ferenc, Krassó György, Magyar Bálint Pap Mária, Petri György – egyik meghatározó és szeretett embere volt, a Bibó Emlékkönyv kezdeményezője, a csehszlovák Charta melletti kiállás, a két ellenzéki tábort pillanatra összehozó monori találkozó szervezője, később az állambiztonsági iratok feltárója, az '56-os Intézet, a Nyilvánosság klub egyik létrehozója, Bibó kiadója (is) volt.
Tiszta fejű gondolkodó. Ő hozta haza, vissza a magyar szellemi életbe Szabó Zoltán hagyatékát. Mindent elborító, hatalmas, varázslatos, cigarettafüstös könyvtára, e nagy mű – vagyis (szó szerint örökké nyitott ajtajú) tetőtéri lakása, amelyből mostanában már keveset mozdult ki – a legnagyszerűbbek és a legkülönlegesebbek egyike lett, amelyet valaha Európa e vidékén létrehoztak.
De mindennél fontosabb, bár mindettől el nem válón, hogy egészen hihetetlen módon egyesítette magában a vagány bátorságot, a végtelen tisztességet és a jóságot, melegséget. Sokkal többet tudott Magyarországról, korunkról és kortársainkról, mint ami könnyen – vagy egyáltalán épségben – elviselhető. Derűjéhez régtől időnkénti depresszió, alig feloldódó szorongás azonban mégis csak az utolsó időkben csatlakozott.
Aki ismerte, jobb ember lett, bár a szeretet hozzá hasonló bőkezűségével mérve mi, alighanem valamennyien, fukarnak bizonyultunk. Barátsága régóta a legnagyobb magyar kitüntetések egyike volt. Talán mindennél többet jelentettek számára és barátai számára a beszélgetések.
„Békebíró”, mondta magáról. Egykor Medvetánc folyóiratunk életében is fontos emberré lett – a mi életünkben is. Az Atlantisz Könyvkiadó munkáját is szívén viselte.
Mostantól magunkat kérdezhetjük, kell kérdeznünk: mit szólna hozzá? Mérték marad. Bár maradt volna ő maga...
