A Ludwig Múzeum első emeletén szeptember első feléig látható kiállítás némileg rejtélyes címét – Végül nem lesz vége – az egyik kiállító, Kristián Németh szlovákiai magyar képzőművész 2017-es kiállítási projektjéből kölcsönözték a kurátorok. Maga a kiállítás a pozsonyi Art Fond Collection több mint egy évtizedes, kritikai szemléletű művészeti gyakorlatokra fókusztáló gyűjtési koncepciójának eredményeként létrejött gyűjteményből mutat be egy karakteres válogatást. Az elsősorban a szlovák és kelet-közép-európai kortárs művészetben meghatározó szerepet játszó, nem egy esetben világhírű képzőművészek 1990-től napjainkig született alkotásai jellemzően a hibásan működő hatalmi struktúrákat kérdőjelezik meg, valamint az emberi és művészi szabadság, a sérülékenység és támadhatóság kérdéskörei körül forognak.
Fotó: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
És hogy minek nem lesz vége? Egyik lehetséges válasz lehet a neoavanatgardnak a kortárs művészeti gyakorlatban máig jelenlévő vagy újjáéledő ellenállása. A neoavantgárd különböző generációkhoz tartozó alkotói sokféle médiumban és formában máig jelzik véleményüket az olyan továbbélő, átalakuló vagy új formákban megjelenő elnyomó struktúrákkal szemben, mint az ideológiai nyomás, kulturális cenzúra és/vagy az intézményi autonómia kiüresedése.
A kiállításnak főleg az installációs, tárgyi-szobrászati anyaga erős; jellemző az intellektuális, bújtatott vagy direkt irónia, a játékosság és formai változatosság, és a mindvégig jelenlévő kritikai attitűd. Német Ilona IKEA termékcsaládokra emlékeztető nevekkel ellátott és szabványosított megjelenésű szószéke és térdeplője (MALM-In, 2008; METOD, 2015), Otis Laubert talált és kidobott tárgyakból varázsolt meglepő assamblázsai (Újgazdag, 2015; Mértékletes, 2015) Ivana Šáteková erős feminista kritikát megfogalmazó, szellemes hímzései az átfogalmazott konyhai textileken (A lét elviselhetetlen súlya, 2022; Sütögetés, 2022; Nem fogsz elvetélni, 2022), az autodidakta Peter Kalmus sarokba állított és meglepő megjelenésű Konceptualista nagybőgő-je (2019) vagy Roman Ondak árva kilincse a falon (Hagyd az ajtót nyitva!, 1999) mindenképpen a kiállítás kiemelkedő pontjai.
Fotó: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
Emília Rigová alias Bari Raklorinak a cigány holokausztot megidéző munkája a befogadó többféle érzékszervére egyszerre hatva (avart vagy száraz füvet idéző, súrlódó szőnyegpadló egy elsötétített térrészben, erdőt és lebegő meztelen testet idéző, szimbolikus megjelenésű projekció a hátsó falon, illetve egy padlóra vetett tarka mintás selyem textil), és a kiállítás sötétebb és érzékenyebb vonalát erősíti. Más médiummal, de hasonló módon jelzi az identitás és az emberi kapcsolatok törékenységét Kristián Német padlóra helyezett kristálycsillárral.
A világ egyik legelismertebb nőművészének számító Mária Bartuszová Bartuszová (2022-ben a londoni Tate Modern retrospektív kiállítást rendezett munkásságából) a fehér gipszet nemes anyagként használó és sajátos eljárások után létrejövő fluid formái minden bizonnyal emlékezetesek maradnak.
Fotó: ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
A kiállítást végigjárva az is érzékelhető, hogy a világos álláspontot képviselő művészet nem múlik el. Alkalmazkodik, túlél és nem fog eltűnni, mert a művészi szabadság iránti igénynek soha nincs és nem is lehet vége.
Ezt a cikket nem a hvg.hu szerkesztősége készítette. Bővebben a PR cikkről itt olvashat: (link)
