Az európai közeg valamiért mindig heves ellenérzéssel fogadja, ha az amerikai sportokból próbálnak meg – egyébként jól bevált – szabályokat átemelni. Túlzottan is ragaszkodunk a tradíciókhoz, és minden, ami új, az ijesztőnek tűnik. Hogy messzebb ne menjünk, a fociban bevezetett videóbírói rendszert a mai napig sem sikerült elfogadtatni a szurkolókkal, sőt sok sportoló és szakvezető is kemény kritikával illeti. Azt a vitát most nem nyitnánk ki, hogy jogosan teszik-e, de a sportág egy másik, egyre makacsabb problémája arra késztetheti a hagyományokhoz hű futballtársadalmat, hogy kivételesen félretegye előítéleteit, és fontolóra vegyen egy tipikusan amerikai megoldást, az időkérést.
A kamusérülés, mint taktikai eszköz
A mostani vitás helyzetet a Premier League szombati botránya robbantotta ki. Daniel Farke, a Leeds United menedzsere kis híján idegösszeroppanást kapott, miután a Manchester City elleni meccsen a hazaiak kapusa, Gianluigi Donnarumma a második félidő közepén a földre rogyott, és orvosi ellátást kért. A német edző szerint a City kapusa csak színlelte a sérülést, hogy Pep Guardiola egy gyors pályaszéli eligazítást tarthasson a játékosainak.
Daniel Farke majd' felrobban
AFP / Oli Scraff
Való igaz, Donnarumma sérülése „éppen jókor jött”. A manchesteri csapat ugyan már 2–0-ra is vezetett félidőben, és úgy tűnt, semmi nem állíthatja meg abban, hogy egy újabb győzelmet zsebeljen be, ám a vendégek a 68. percben kiegyenlítettek, és pokolian nehézzé tették a bajnoki címért küzdő kékeknek a meccs végét. Donnarumma ekkor maradt lent a földön, a City összes mezőnyjátékosa pedig Pep Guardiolához rohant, és egy papírdarab fölé hajolva hallgatta az utasításait. A problémákat ugyan nem tudták azonnal orvosolni ennek ellenére sem, de sikerült elfojtani az ellenfél lendületét, és végül egy 91. percben szerzett góllal a győzelem is meglett.
Farke dühöngött a mérkőzés után, mondván, „nyilvánvaló”, miért esett össze Donnarumma. „Megkérdeztem a negyedik játékvezetőt, nem akarnak-e tenni valamit” – mesélte a német, amire azt a választ kapta, hogy nem, mert a bírók keze meg van kötve, tehetetlenek az ilyen esetekben. „El kellene gondolkodnunk azon, hogyan kezeljük ezeket a szituációkat” – tette hozzá a Leeds mestere.
Guardiola kitért a válaszadás elől, amikor arról kérdezték, mennyire volt spontán az a bizonyos gyors eligazítás, annyit azonban jegyezzünk meg az olasz kapus védelmében, hogy poszttársai közül nem ő az egyetlen, akit azzal vádolnak, hogy kijátssza a rendszert.
Más sportágaknál már szigorítottak
A szimulálás persze réges-régi jelenség a fociban, de a kapusok különösen hatékonyan tudnak előnyt kovácsolni ebből a csapatuk számára. A mezőnyjátékosokkal ellentétben ugyanis őket nem küldik le a bírók a pályáról, ha megsérülnek, mert akkor üresen maradna a kapujuk. A csapatok pedig kezdik felismerni, milyen értékes időt nyerhetnek ezzel a kis kényszerszünettel: kivehetik az ellenfél játékából a ritmust, vagy átbeszélhetik, milyen taktikával vágjanak neki a meccs hátralévő részének.
Ennek a cselnek a nagymestere Ralph Hasenhüttl volt, southamptoni időszakában ugyanis szinte mindig akadt valaki, aki a földön maradt a 60. és a 70. perc között. Hasenhüttl stábja felismerte, hogy a csapat teljesítménye gyakran visszaesik a második félidőben, és ez a rövid szünet lehetőséget adott az osztrák edzőnek, hogy rendezze a sorokat.
A Southampton menedzsere, Ralph Hasenhuttl a földön maradt csatár, Danny Ings mellett az Aston Villa és a Southampton meccsén
AFP / POOL / Gareth Copley
De nem csak a labdarúgás küzd ezzel a problémával. Teniszben például az ATP, a férfi teniszt irányító szervezet megváltoztatta a vécészünetekre vonatkozó szabályokat, miután nyilvánvalóvá vált, hogy azokat stratégiai pillanatokban – gyakran egy kulcsfontosságú adogatójáték előtt – vették igénybe a játékosok. Mostantól mindenkinek csak egyszer van lehetősége arra, hogy elintézze ügyes-bajos dolgait, és azt is csak a szettek végén. A Grand Slameken kicsit megengedőbbek a meccsek hossza miatt, ott kétszer is lehetősége van elmenni a játékosoknak a mosdóba.
Krikettben az ütőjátékosok gyakran kérnek ápolást, vagy cserélnek eszközt a mérkőzések végén, hogy ezzel is egy kis időt nyerjenek, és kizökkentsék ellenfelüket. Az egyetemi amerikai futballban annyira elharapózott ez a fajta időhúzás, hogy szabályt módosítottak: ha egy játékos a földön marad azután, hogy a bírók lehelyezték a labdát a következő playhez, akkor a csapata automatikusan elveszít egy időkérést, ha pedig már mindet elhasználta, akkor öt yard büntetést kap a játék késleltetéséért.
A futballban azonban nehéz lenne hasonló szankciókat bevezetni. Oda lehetne ítélni egy szögletrúgást az ellenfélnek, ha a kapus a földön marad, de ha valóban komoly sérülésről van szó, abból óriási vita kerekedne. A héten a Katarban zajló arab nemzetek kupáján egy új szabályt tesztelnek, amellyel a kamu sérüléseket szeretnék kiszűrni. Ha egy játékos lent marad a földön és ápolásra szorul, akkor két percre mindenképp el kell hagynia a pályát – kivéve, ha az ellenfél szabálytalankodott vele szemben, amiért sárga vagy piros lapot kapott. Ez azonban a kapusok esetleges szimulálását nem oldaná meg.
De akkor mi segíthet?
Lássuk be, nem lenne túl szerencsés helyzet, ha a játékvezetőnek kéne eldöntenie, hogy egy játékos színlel, vagy valóban megsérült. Abban is biztosak lehetünk, hogy azok az edzők, akik váltani akarnak néhány szót a játékosaikkal meccs közben, találnának rá más módot, hogy ezt megtegyék.
AFP / NurPhoto / Kristian Tuxen Ladegaard Berg
A FIFA októberi ülésén már felmerült, hogy valamit kezdeni kéne az ilyen helyzetekkel, de az az elképzelés, hogy a kapus helyett egy mezőnyjátékost fél percre le kell küldeni a pályáról, továbbra sem tűnik megnyugtató megoldásnak. Egyrészt ugyanúgy hosszú percekig nem lenne játékban a labda, másrészt félpercnyi emberhátrány nem lenne akkora visszatartó erő, ha az edző meccs közben is instruálni akarja a játékosait. Egy másik javaslat szerint a játékosoknak megtiltanák, hogy a játékmegszakítások alatt a kispadokhoz menjenek, ezzel viszont az edzők szerepén ejtenének csorbát.
Ha a szankciókat szinte lehetetlen hatékonyan alkalmazni, és a csapatok így is, úgy is kiharcolják maguknak a „taktikai időkéréseket”, akkor talán tényleg az a megoldás, ha hivatalossá tesszük őket.
Miért ne lehetne csapatonként egy 60 másodperces időkérés, ami még mindig rövidebb, mint amennyit a mostani, trükközéssel elért megszakítások elvesznek. Az órát sem kellene megállítani hozzá, a bírók mindig plusz egy percet ráhúznának a meccs végén. Annak érdekében, hogy ne ácsorogjon mind a 11 játékos 60 másodpercnél tovább, a játék folytatódhatna, amint megszólal az időkérés végét jelző sípszó. És ahogyan a játékvezetőkkel való kommunikáció szabályai is módosultak, akár azt is elő lehetne írni, hogy a rövid eligazítás alatt csak a csapatkapitány beszélhet az edzővel.
Bármilyen változtatás a futball szabályaiban csak úgy lehet indokolt, ha növeli a játék szórakoztató értékét, anélkül, hogy sértené a sport alapvető jellegét. Egy taktikai időkérés fokozná a drámaiságot a stadionban és a tévéképernyők előtt egyaránt, emellett erősítené az edzők befolyását a játékra, és a csapatkapitány szerepét is stratégiai jelentőségűvé tenné a jelenlegi inkább ceremoniális szerep helyett.
Nem mindenki ért ezzel egyet. Guardiola határozottan ellenzi az időkérések ötletét, szerinte ugyanis „lassítanák a játékot”, és ebben van igazság. Egy olyan sportban, ahol már most is 15 perces szünetek vannak a félidők között, a VAR végtelenszer megszakíthatja a játékot, a játékvezetőknek pedig még azt is meg kell indokolniuk, ha felülbírálják a döntésüket, nem lenne túl népszerű ötlet, hogy további egy-egy perccel húzzák a nézők idejét.
A másik lehetőség azonban az, hogy hagyjuk a csapatokat tovább trükközni, ezzel csökkentve a tényleges játékidőt, amikor valódi futballt láthatunk. Így az aggályok ellenére talán mégis csak indokolt lenne bezárni ezt a kiskaput, az amerikai példa pedig rendelkezésre áll ehhez.
Nyitókép: AFP / Oli Scarff
