A demokrácia komoly erőpróbája lesz április 9-én az esztergomiak demonstrációja a fővárosban. Az eladósított, működésében csaknem ellehetetlenített Esztergom polgárai önkormányzati választást követelő petícióval vonulnak a Parlament elé, s a kormányzattól remélik a városvezetésben kialakult patthelyzet megoldását.
Sokan írják, mondják, hogy az ország már megint az „álamfőn” (sic) röhög. Valójában sokkal nagyobb blamázs mindaz, ami Schmitt Pál személyével, múltjával kapcsolatban már eddig napvilágot látott.
A Fidesz frakcióvezetője megúszta a politikusi karrierjét fenyegető botrányt. A lemondását követelő ellenfelei egy szélsőjobbos weblap médiahekkjének köszönhetően nevetség tárgyává váltak, s visszakozásra kényszerültek. Ám ettől függetlenül a Lázár-ügy továbbra is létezik, sőt olyan részletekre is rávilágított, amelyek az ország további sorsára is kihatással lesznek.
Gyöngyöspatára fókuszál az ország figyelme, de az itt tapasztalható „rendetlenség” nagyon sok faluban, városban, régióban tapasztalható. A kormányváltás után az illetékesek gyors rendrakást ígértek, de ennek egyelőre kevés nyoma van. Sőt a helyzet „fokozódik”.
Március idusán, a forradalomra emlékezve mi sem jellemezhette volna jobban a magyar társadalom, s ezen belül a baloldal állapotát, mint a gyöngyöspatai események kapcsán kirobbant Szanyi-ügy, s az arra adott válaszok, illetve hallgatások.
A magyar politikai elit jelentős része – a pártvezetőktől a miniszterekig, a helyi kiskirályoktól a képviselőkig, pártállástól függetlenül (tisztelet a kivételnek) – komolyan azt gondolja, hogy bárhol, bármikor nyugodtan feltörölheti a padlót a magyar sajtóval és annak munkatársaival.
Nem lehet kétséges, ilyen nép, mint amilyen mi magyarok vagyunk, nincs még egy a világon. Ezt az elmúlt 24 órában ismételten bizonyítottuk, s a Besenyő család Pista bácsijának szép szavával kérdezhetjük: normálisak vagyunk?
Tarlós István főpolgármester sajtótájékoztatón jelentette be, hogy közteret neveznek el Budapesten Elvis Presley-ről, valamint az 1956-os magyarországi forradalom eseményeinek amerikai népszerűsítésében vállalt kiemelkedő szerepéért post mortem Budapest díszpolgárává avatják.
Talicskák, csontvázak, hűtlen kezelés, hivatali visszaélés, halállista, sorozatos szabálytalanságok, vádaskodások, hazudozások, perek – az esztergomi polgármesteri hivatalban és környékén az őszi választás óta „zajlik az élet”, ám a helyzet feltehetőleg most tovább „fokozódik”. Az Állami Számvevőszék a napokban nyilvánosságra hozta a korábbi városvezetés pénzügyi tevékenységét vizsgáló jelentését. Tétényi Éva polgármesterrel az ÁSZ-jelentés közzététele utáni új helyzetről beszélgettünk.
Egy szebb napokat látott szocialista képviselő, az MSZP új platformjának alapítója, multimilliomos nagyvállalkozó múlt hét pénteken másfél órás beszédet tartott egy luxusszálló különtermében VIP vendégek előtt. Bár kétségtelenül karizmatikus egyéniség, sem a választók körében, sem a politikai erőtérben nem hoz annyi hasznot pártjának, lehetséges szövetségeseinek, mint amennyi kárt okoz folyamatos jelenlétével, aktivitásával, küldetéstudatával.
Clint Eastwood háborús filmeposzát az amerikaiak pontosan 66 évvel ezelőtt történt Iwo Jima-i partraszállásáról két részben kínálta az egyik filmcsatorna. A szombaton levetített első rész (A dicsőség zászlaja) amerikai, a második rész (Levelek Iwo Jimából) japán szemszögből mutatja a második világháború egyik legemlékezetesebb és legvéresebb csatáját. A filmek bemutatják az amerikai történelem legszimbolikusabb fotójának történelmi hátterét.
Az Országgyűlés tavaszi ülésszakának nyitónapján ismét a szokásos, indulatoktól fűtött politikai handabandázás folyt a parlamentben, holott tíz hónapi kormányzás után, s az egyre súlyosbodó pénzügyi-gazdasági-szociális válság közepette a miniszterelnöktől és az ellenzékétől is okkal vártunk volna konkrétumokat, fontos bejelentéseket, cselekvési programot, illetve javaslatokat.
Két napja Settenkedőn köszörüli a nyelvét a média alvilága. Szóvicceket gyártanak a nevéből, gyalázzák, sértegetik, gúnyolódnak rajta, s közben természetesen köcsögöznek, buziznak, libsiznek, ahogy mostanában szokás. Bakács pedig védekezik, magyarázkodik: éhes volt, megkívánta a szalámit, nem volt pénze, s olyan hülye volt, hogy még a vonalkódra sem ügyelt.
Esztergom polgárai október óta folyamatosan elvonási tünetekkel küzdenek, s csak mostanában ébredeznek az önkormányzati választások utáni másnaposságukból. A politikai macskajaj eddig is sok fejfájást okozott nekik, de az igazi sokkot a város eladósodásának adatai illetve a 2011-es városi költségvetés nyilvánosságra került számai okozták.
Az, hogy Bayer Zsolt megkaphatta az idei Madách-díjat, hogy ez megtörténhetett, mindannyiunk szégyene. Az ország tragédiája.
Ki kapjon, és ki kapja a legtöbbet? – a jelenlegi elosztó-kirovó rendszerben hosszú évek óta visszatérő kérdése ez a politikai gazdasági, kulturális döntéshozóknak, grémiumoknak. Az is köztudott, hogy ilyenkor gyakran pártérdekek, ismeretségi körök, egyéni szimpátiák alapján hozzák meg a döntéseket. Általában a „mi kutyánk kölykei” jutnak zsírosabb falatokhoz a közkondérokból (mások szerint a vályúból).
Az uniós elnökséggel kapcsolatos események, illetve a médiatörvény körüli nemzetközi botrány fejleményei mellett úgyszólván visszhang nélkül maradt az a hír, miszerint egy nemzetközileg elismert londoni csoport Magyarországot a szégyenpadra ültette.
Tegnap kivételes élményben lehetett része az újságot olvasó, internetező, közélet iránt érdeklődő embernek. Egyszerre olvashatta az egymással ádáz harcban álló bal és jobboldali pártelit két vezető publicistájának újévi „beköszöntőjét”. Veretes olvasmányok voltak. Kordokumentumok.
Szörényi Levente és a Budapest Sportaréna közönsége is mást, jobbat érdemelt volna annál, mint amit a színpadtól visszavonuló Mester koncertje nyújtott. A nagyon várt fellépés a rajongók körében nem aratott egyértelmű sikert, az érdemi kritika pedig vagy hallgat erről a fontos eseményről, vagy udvariasan méltatja – az „életművet”.
Tettünk-e, teszünk-e valamit azért, hogy a világ élhetőbb, emberségesebb, szebb és jobb legyen? Megvan-e bennünk az a részvét és szeretet, amiről oly sokat fecsegünk, és mostanában oly keveset gyakoroljuk? Kormos István faggatta nem sokkal a halála előtt költőtársát, Nagy Lászlót: mit üzen a XXI. században élőknek, amire ő azt felelte: „Ha még lesz emberarcuk, csókoltatom őket”. Vajon Nagy László ma csókoltatna bennünket?