A Bayer-Gréczy tengely – Tényleg bűzlik valami Magyarországon!
Tegnap kivételes élményben lehetett része az újságot olvasó, internetező, közélet iránt érdeklődő embernek. Egyszerre olvashatta az egymással ádáz harcban álló bal és jobboldali pártelit két vezető publicistájának újévi „beköszöntőjét”. Veretes olvasmányok voltak. Kordokumentumok.
Bayer Zsolt a médiatörvénnyel kapcsolatos külföldi reakciókra válaszolt a Magyar Hírlapban: „Magyarországból „bűz árad” – írja valami Cohen névre hallgató, bűzlő végtermék valahonnét Angliából. Cohen, meg Cohn-Bendit meg Schiff. A Népszava pedig a nagy kalapácsos ember vörös figurájával jelentkezik, és sajtószabadságot követel. A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, s hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben…”
Gréczy Zsolt szintén a külföldi visszhangokkal kapcsolatosan, de Magyarország uniós elnökségének apropóján fejtette ki a véleményét a stop.hu-n: „Tehetségtelen, kártékony, felfuvalkodott hólyag irányítja ma a hazánkat. Amihez nyúl, azonnal ürülékké válik. Legyen szó költségvetésről, adórendszerről, nyugdíjról, oktatásról, diplomáciáról, környezetvédelemről.”
A stílus maga az ember, mondhatnánk, de akkor mit kezdjünk az írásokra szép számmal érkező reflexiókkal (745 illetve 779), amelyeknek a hangneme semmivel sem maradt el a szerzők hangütésétől? Ízelítő a moderált (!) hozzászólásokból.
A Bayer-írás „tábori” visszhangja: „A cikk jó, csak egy tényt képmutató módon kikerül és elhallgat: az említett egyének vallási és fajta-hovatartozását. Egytől egyig tetűhintás zsidóbűnöző volt valamennyi. Jó lett volna az eredeti nevüket is megemlíteni a jöttment galiciai disznóknak: Kohn Béla, Kohnstätter Zsigmond, Krausz Náthán, stb.”
„Ezeknek Pinochet kellene, aki elsőként a baloldali ellenzéket zúzta szét. Chilében 5000 embert öltek meg, 130.000 embert tartóztattak le. Hazánkban sem ártana a baloldali tisztogatás! Utána aztán lehetnénk erősek, meg türelmesek.”
Ugyanez a visszhang Gréczy cikkére a baloldali „rajongók” tálalásában: „Sajnálattal láthatja minden erre tévedő magyar ember hová sülyedt (sic!) a valahai fidesz (sic!) , mivé züllött a magyar ifjuság (sic!) egy része, hogyan darálta be a Kubatov-féle ideológiai daráló a sertésólak hugyos ürülékévé tudatukat, kifejezésmódjukat-egyéniségüket.”
„Szeretem ezt az új médiatörvényt,...ahogy szétnézek a fórumokon egyre több helyen kimondva hülyének minősítik a felcsúti pojácát! Még a szövetséges RTL is leugatta tegnap. Köszönjük bolond Vítya,...elhoztad a mi időnket!!!!!”
Két, elismert, hangadó, véleményformáló, befolyásos újságíró és az ő olvasótáboruk. Akik valamennyien úgy vélik, hogy ezzel a gondolatisággal, mocskolódással, kirekesztő hangütéssel ők, és csakis ők szolgálják jól a hazájukat. Sajnos, ezek a megszólalások az utóbbi időben egyre durvábbak, egyre harcosabbak, egyre elfogultabbak. Mintha a szerzők írásaikkal jelképesen véres kardot hordanának szét az országban, mert mint az idézetekből is látható, most megint bajban van a haza, rontására törnek - idegenek, végtermékek, beteg, tehetségtelen, kártékony emberek stb.
E kijelentések mögött azonban csak üres frázisok vannak, komolyan vehető érvelés nincs, annál több indulat, agresszió, egyfajta vudu-szómágia. A másik oldal lejáratásának, kiszorításának, megsemmisítésének vágya viszi előre a mondatokat, s ez a hang, ez a stílus – a kommentekből kiolvasható – immár a közgondolkodást, a közbeszédet is átitatja. S nem kell nagy tehetség annak megjósolásához sem, hogy a szociális feszültségek növekedésével az efféle mondatok tovább korbácsolják az indulatokat, s további célpontokat találnak majd maguknak.
Mindez persze szorosan összefügg azzal, hogy ez az agresszivitás, intoleráns hangnem az elmúlt félévben a felsőbb szinteken, a parlamentben, képviselői körökben is tetten érhető volt. „Szarháziak vagytok!” „Lógjon!”, „Menjetek a picsába!”– eféle beszólások a Tisztelt Házban is elhangzottak (számos képviselő esetében a T. Házon kívül is!) . A magyar politika szereplői 2010 végére meg is szokták, hogy lényegében következmények nélkül használhatják ezt a hangot, áshatják a lövészárkokat, s olykor már nyíltan törhetnek a másként gondolkodók, más nézeteket vallók nemcsak verbális, de fizikai inzultálására is. Sajnos, ez a durva, minősíthetetlen hangnem a pártpolitika legfelsőbb szintjein is előbukkan.
Bőven lehetne sorolni fideszes, jobbikos megszólalásokat, beszólásokat, legutóbb pedig Török Zsolt, az MSZP szóvivője is „tolvaj, kapzsi és felelőtlen Fidesz-KDNP bűnszövetségről” írt újévi közleményében – a publicisztikus hangulatkeltés eszközeivel élve. Ami még figyelemreméltó, hogy mindenki a maga szintjén valami homályos, de megfellebbezhetetlen, csalhatatlan Igazság nevében nyilatkozik, s csakis a saját álláspontját tekinti legitimnek.
Természetesen ilyen (v)iszonyok közepette a másik meghallgatásáról, érvekről, vitáról szó sem lehet. Hidegháborús helyzet van, amikor az önálló vélemény, az elhajlás, a kritika a saját táboron belül is az árulás stigmáját vonja maga után. Velünk vagy ellenünk? – csak így tehető fel a kérdés, s aki nincs velünk, az értelemszerűen ellenünk van. Középútnak helye nincs. Se a pártok között, se a pártokon belül. Aki nem igazodik, azt megbélyegzik, kutyák elé vetik, lehetetlenné teszik, kirúgják.
Ebből a harcból a pártokhoz „bekötött” értelmiség, és a médiaelit is bőven kiveszi a részét. Van, aki párttagkönyvet lobogtatva, van, aki kapott (s nem szerzett!) címeket hangsúlyozva hirdeti az igét, s meggyőződésből, szervilizmusból, hűségből, küldetéstudatból vagy csupán jó pénzért szolgál egy vezért, egy pártot, egy eszmét.
A rendszerváltás kudarcának beismerése mellett nyilvánvalóvá vált, hogy az országot politikai hazugságokkal, elhallgatásokkal, ígérgetésekkel, irreális gazdaságpolitikával ismételten történelmi zsákutcába manőverezte az egymással torzsalkodó politikai-gazdasági-pénzügyi elit. Magyarország mára csaknem felélte vagyonát, kimerültek a tartalékai, leamortizálódott az infrastruktúrája, állami, önkormányzati, lakossági szinten is végletekig eladósodott.
Az Orbán-kormánynak az elmúlt hónapokban csak aládúcolnia sikerült az országot, de az épület bármikor a lakókra omolhat. A kétharmados választási siker és az ehhez rendelt népakarat önmagában nem képes a csodákra, mert a „forradalmi” rendszer csak diktatórikus eszközök alkalmazásával és folyamatos kiigazításokkal képes a működőképességet fenntartani. Az elmúlt húsz év „közös bűneit” nem lehet hétvégi törvénytervezetekkel, rapid aláírásokkal, politikusi kinyilatkoztatásokkal felszámolni.
S ha valaki másként vélekedne, annak ajánlanám az egykori Bibó-kollégisták által is elfelejtett és mellőzött Bibó István gondolatait: „Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben ’realisták’ lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásában merül ki.”
Amint a kormány ezzel a gondolkodásmóddal, hangnemmel kilép a nemzetközi porondra, hatalmas pofonokat kap a civilizált Európától. A kinti ellenreakciók sokkal keményebbek a hazai tiltakozásoknál: gondoljunk csak a leminősítésekre, a forint-bedőlésekre, a gazdasági visszajelzésekre, a nyugat-európai kormányok és szervezetek reakcióira, az amerikai visszhangokra, s nem utolsósorban a médiatörvény ügyében kibontakozott szellemi blokádra.
A kormányzati részről adott válaszok – érthetetlen módon – továbbra is ugyanolyan pökhendiek, mint a belpolitikai ellenfeleket lesöprő nyegle, elutasító reakciók. Az uniós elnökség egyelőre némi védőernyőt borít a kormány fölé, s ennek köszönhetően fél éve maradt arra, hogy visszataláljon az európai útra. Nekünk is végre meg kellene próbálni közös dolgaink rendezését. Ha nem sikerül, akkor egymással acsarkodva folytathatjuk zsákutcás történelmünket, Európa perifériáján vegetálva.
Ezért mi más lehetne az én újévi kívánságom: Da Pacem, Domine! Adj békét uram! S persze egy csöppnyi józanész sem ártana.