A Kínával folytatott tárgyalásokat a kormányzat képviselői ígéretesnek tartották, mértékadó szakértők óvatos derűlátással fogadták a megállapodásokat. Csak Orbán Viktor kritikusai vélik úgy, hogy amit a miniszterelnök megnyert a réven, azt elvesztette a vámon.
Egy alföldi faluban hetek óta az idős háziorvos életben maradásáért imádkoznak a hívők a templomban. Ha ugyanis „doki bácsi” meghal, orvos nélkül marad a falu, s kevés esély van rá, hogy újat kapjon.
Sok baj van mostanában az „udvari művészekkel”. Intrikálnak, hisztiznek, elégedetlenkednek, megsértődnek, kérik a jussukat. Üdítő kivétel Koltay Gábor, aki mint hajdan a pártállamban, most Orbán Viktor rendszerében is megbízhatóan teszi a dolgát, hozza a tőle megszokott formát.
Kísértet járja be az országot, Horthy Miklós kísértete. Szobrot állítanának neki, teret, utcát, hidat neveznének el róla, megnyitották az egykori bunkerét, menye kerületi díszpolgárságot kapott, s a közszolgálati televízió is szükségét érezte, hogy két egymást követő napon műsorára tűzte Koltay Gábor egyoldalú, a kormányzó iránt elfogult Horthy-filmjét. Sebők János írása.
Kollégáiról „csiripelt” a Twitter közösségi oldalon a minap Deutsch Tamás, vagyis „dajcstomi”, amikor a Lázár-botrány kapcsán azt írta, hogy „legjobb Fideszes barátaim körében is tombol a járványos meghülyülés”. Ez egyszer fején találta a szöget.
Egy ország élén nem állhat olyan ember, aki környezetével együtt mást mond délelőtt, s mást délután. Az is rossz, ha törvényjavaslatok és előkészítetlen tervezetek kapcsán kormányon és frakción belül úgy vitatkoznak, alkudoznak, szavaznak – véleményüket akár óránként változtatva – társadalmi csoportok, gazdasági ágazatok, régiók sorsáról, mintha azok egy össznépi társasjáték leüthető, kicserélhető bábui volnának. Ez a politika és politikusi magatartás most a csőd szélére juttatott minket, s itt az ideje a konzekvenciák levonásának. Voltak már miniszterelnökök ebben az országban, akik ilyen helyzetben tudták, mit kell cselekedni.
Nincs könnyű helyzetben a miniszterelnök. Mostantól folyamatosan nyugtatnia kell az idegeskedő külpiaci szereplőket, ugyanakkor Orbán Viktornak sürgősen le kellene cserélnie a magyar politika kudarcot kudarcra halmozó mekkmestereit. Minisztereket, államtitkárokat, tanácsadókat. A „jobbkezeket” és a „balfékeket”, ami persze rossz üzenet volna a világnak. Ám, ha minden marad a régiben, akkor nem ők, hanem az ország megy a süllyesztőbe.
Jobb- és baloldalon egyaránt érezhető a zavarodottság és tanácstalanság a gyöngyöspatai választás után. Kevesen számítottak jobbikos győzelemre, arra pedig végképp nem gondolt senki, hogy a választók csaknem fele a szélsőjobbra voksol.
Ha csak egyetlen egy parlamenti képviselő lett volna, aki feláll, s azt mondja, hogy elég, s ezt a mocskot nem hallgatja tovább! De nem volt! Ami nemcsak a magyar parlament, de mindannyiunk szégyene. Dr. Lenhardt Balázs, jobbikos képviselő ugyanis június 6-án szót kért a parlamentben és zsidózott egy jó nagyot.
Optimista helyzetértékelésben, megújulásba vetett hitben, sikerpropagandában ezúttal sem volt hiány. A hétköznapi magyar valóság azonban meg sem érintette az MSZP hétvégi kongresszusát.
Egy dakota közmondás szerint magas lóról nagyot lehet esni. Márpedig Orbán Viktor most magas lóra szállt fel, amikor a bécsi Neue Kronen Zeitungnak kijelentette, hogy a soron következő kétharmados gazdasági törvényekkel meg akarja kötni a következő tíz kormány kezét.
Még a kormányközeli hírportálokon is értetlenség és meglepően indulatos ellenszenv fogadta Réthelyi Miklós miniszter levelét, amelyben jelezte, hogy szeretné, ha az iskolákba még az évzárók előtt eljutna a Himnusz és a Szózat könnyebben énekelhető változata.
A Horthy-mítoszt leleplező írásomra számos reflexió érkezett, rengeteg gyalázkodó komment, kevés ellenérv. Ez utóbbiak leginkább azt hangsúlyozták, hogy ő volt az, aki leállította a deportálásokat, illetve megmentette a budapesti zsidóságot. Ezekkel az állításokkal illenék óvatosabban bánni, mert ezek is részei a Horthy-mítosznak.
Bajnai Gordon visszatérését sokan úgy várták a baloldalon, mint Németh Miklósét 2000-ben. Az ország, de legalábbis a szocialisták megmentésére predesztinált, modern Csaba királyfi azonban gyorsan lehűtötte a kedélyeket.
Kár szépíteni a dolgot: csúnyán leszerepeltünk. Nem szavaztak ránk, nem tetszett a magyar előadó, nem aratott sikert a magyar dal. Ezen még az sem vátoztat, hogy a felvidéki magyarok Wolf Katira leadott szavazatait a szlovákiai szolgáltató egyszerűen nem továbbította. Jóllehet az énekesnő fellépőruhája kifejezetten előnytelen volt az alakjához, a táncosok ugri-bugri koreográfiáján néha röhögni kellett, a dinamikus dalhoz statikus előadásmód párosult, a kudarcért a legkevésbé a magyar produkció tehető felelőssé.
Orbán Viktor aligha kaphatott volna jobb hírt az előző hetekben, mint hogy Gyurcsány Ferenc folytatja a politikai túlélőshowját, s a jobboldallal vívott szócsaták után a saját pártján belül is nyitott egy második frontot.
A politikai elit ma még beláthatatlan helyzetbe navigálhatja az országot, mert ha nem a tárgyalás, a megegyezés, a demokratikus gyakorlat felé mozdulunk, akkor marad az erőpolitika. A nyers erő. Fent is, lent is. Ezt ugye nem akarhatja egyetlen józanul gondolkodó politikus sem.
A világhálón olvastam, hogy egy beteg, idős asszony, miután már nem tudja kifizetni a felemelt árú, életmentő gyógyszereit, végrendelkezett, s a holttestét felajánlotta egy klinikának, mert eladósodott gyerekeinek az eltemettetésére se lenne pénzük.
Az ország most Hajdúhadházára figyel, nehogy a cigánysoron kés villanjon, lövés dördüljön. Eközben Orbán Viktort balos értelmiségiek kilövéssel fenyegetik, Gyurcsány Ferencet pedig jobbosok lőnék a Dunába.
A szakszervezetek szombati demonstrációja a külső szemlélőnek csupán egy meglehetősen nagy létszámú, látványos bulinak tűnt. Meglehet, ennél többről volt szó: a rendszerváltás utáni magyar demokrácia útelágazáshoz érkezett, ahonnan az érintett szereplők több irányba is elindulhatnak.