A miértre a válasz egyértelmű, Szörényi Levente hattyúdala azt bizonyította, hogy az illusztris szerző-előadó az utóbbi években már meglehetősen eltávolodott a közönségtől, s nem érzékelve a rajongók körében végbement hangulatváltozást, elvárásokat, érthetetlen módon továbbra is a politika labirintusában bolyong, s nem tud, de a jelek szerint nem is akar kijönni ebből az útvesztőből.

Szörényi Levente

Horváth Szabolcs

Más oldalról közelítve: a Budapest Sportarénában rendezett három részes koncerten (a kritikai hangok szerint „nemzeti-politikai nagygyűlésen”) a kínálat és a kereslet nem mindig találkozott, s ez olykor olyan látványos demonstrációkban is megmutatkozott, mint amikor a második részben, az „operaáriák alatt” a közönség százával hagyta el a helyét, s vonult ki a büfébe vagy a folyosóra.

Nem akarom hosszan futni az ilyenkor szokásos tiszteletköröket. Szörényiről a hatvanas évek óta tudjuk, hogy kiválasztott ember, istenáldotta tehetség, a magyar zene-, kultúr- és művelődéstörténet elmúlt ötven évének egyik fontos kulcsszereplője, akit beszavaztak a múlt század legnagyobb magyar alakjai közé. Fotója nemrégen egy XX. századi Magyarországról szóló mű címlapján is szerepelt. Okkal mondják tehát rá, hogy élő klasszikus, számos szerzeménye a magyar dalköltészet kivételes darabjai közé sorolható, az István, a király című rockoperájáról pedig bizton állítható, hogy korszakos mű.

MTI - Kollányi Péter

Szörényi Levente életművével tehát nincs baj, gazdagsága, sokrétűsége, „töménysége” okán több háromórás koncert is kitelne az emlékezetes dalokból. Na, de akkor mégis miért ez a fanyalgás, a tartózkodó óvatoskodás vagy egyes esetekben a meglepő elutasítás? Alighanem a szerző személye, a koncerten elhangzott dalok kiválasztása, s nem utolsósorban a zenékhez hozzárendelt politikai körítés miatt, amely nemcsak zavarón volt jelen szóban és képben a koncerten, de olykor az utóbbi az előbbi rovására kapott teret – teljesen fölöslegesen.

Szörényi pályafutása első harmadában, a hatvanas-hetvenes években az Illés, majd a Fonográf vezéregyéniségeként még elsősorban egy nemzedék bálványa, az ifjúsági lázadás egyik vezéralakja volt. A nyolcvanas évektől aztán – az István, a király sikerét követően – nemzeti ikon vált belőle, akit a királydombi bemutató után már tisztelt, körülrajongott az ország apraja-nagyja. A mű és alkotója is legendássá vált, s az új generációkkal kibővülő rajongótábor feltétel nélkül elfogadta és követte a kiválasztottját. Márpedig Szörényi hosszú pályafutása során gyakorta járatlan utakon járt.

Ahogy a mostani koncerten is nyomon követhettük: a hatvanas években az Illéssel még „Budapest utcáin” kószált, s nem akart állni, amikor futottak a percek. Azután, a hetvenes években, a régi-új zenésztársakkal már komoly utazásokra indult, majd a nyolcvanas évek elején, a határon túli kalandozásokból hazatérve, elérkezett egy újabb útelágazáshoz. S miközben egy ideig még folytatta a zenekarosdit (Country and Eastern), szólóban egy általa fontosnak tartott, sajátos magyar úton (a népzenei-bartóki örökséget ötvözte a modern pop-rock zenei világával) indult tovább, s előbb folkos ihletésű szólólemezzel, majd a már említett nemzeti rockoperával vívta ki a tömegek össznépi szimpátiáját.

Kockázatos, nagy kaland volt ez az újrakezdés, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a művek alkotója a „könnyűzene” illusztris és páratlanul népszerű képviselőjeként a nyolcvanas évek közepétől ne csak a zenei-kulturális, de a történelmi-társadalmi-politikai folyamatokba is „beleártsa” magát, s így próbálja befolyásolni az ország további sorsának alakulását. Ez sikerült is, hiszen az István, a király a különböző bemutatók révén a nyolcvanas években példátlan sikert ért el, s „előhangja” lett a későbbi rendszerváltásnak. Így aztán törvényszerű volt, hogy a művet létrehozó és politikai ambíciókat is tápláló szerzőpáros („Mondd, te kit választanál?”) 1988-89-ben belekeveredett a politikába. Szörényi az MDF, Bródy az SZDSZ mellé állt, s nem az övék volt az egyetlen kapcsolat, amit a nézetkülönbségek gyorsan kikezdtek, s a szerzőtársak a későbbiekben egymás ellen fordultak.

A rendszerváltást követő események, s az akkori helyezkedések azonban nemcsak a „magyar Lennon-McCartney párost” távolították el egymástól, de Szörényit is letérítették az addig követett útról. Mint annyi más értelmiségi, művész a kilencvenes évek elejétől, ő is az aktuálpolitika, s az ahhoz kapcsolódó jobboldali mérsékelten polgári ideológia bűvkörébe került (nevéhez kapcsolódik az MDF logója is), és népszerűségét, művészi törekvéseit, szerzői ambícióit is az általa üdvözítőnek gondolt pártpolitika szolgálatába állította. A zenészvilággal meglazult a kapcsolata, a régi társak helyett egyre többet mutatkozott jobboldali politikusok társaságában, velük kötött eszmei, sőt alkotói barátságokat, s az új barátai, illetve az ebből a körből kikerülő nyaloncok, udvaroncok hamarosan korunk új Erkel Ferenceként kezdték el „tisztelni”, ünnepelni.

Ezek a dicshimnuszok Szörényit fő erőssége, a dalforma elhagyására, illetve, további „nagy lélegzetű dalművek” megírására inspirálták. Ugyanakkor aktívan belevetette magát a napi politizálásba, s csak utóbb – megkésve, s megcsalatva – vette észre, hogy néhány év alatt az elmocsarasodó közeg őt is lehúzza, emberileg, művészileg fel- és elhasználja. A pártpolitikusok Szörényi népszerűségét, hiteles, karizmatikus személyiségét, s nem utolsósorban zenekarainak százezres rajongótáborát elsősorban saját céljaik érdekében próbálták meg felhasználni, „hasznosítani”.

Mindemellett a kilencvenes évek első felében a jobboldalon – az okosan táplált Illés-mítosszal párhuzamosan – kialakult egy Szörényi-kultusz is, amelyet elsősorban a jobboldali média népszerűsített immár kulturkampfosan, pártosan. A régi, mainstream közegtől való elszakadást, az erős jobboldali elkötelezettséget Szörényi nyilatkozatai is táplálták, aki agresszíven és harcosan kiállt az általa támogathatónak ítélt jobboldali értékek és személyek mellett, s ezáltal végleg elszakadt a régi barátok, alkotótársak jelentős részétől.

Szörényi ezekben az években az egykori „össznépi” rajongótáborától is egyre messzebb távolodott, amely maga is erősen megosztottá vált, s a jobboldali politikától idegenkedő tagjai – továbbra is elismerve, tisztelve az alkotót – Szörényit is a másik oldalhoz sorolták. Ezt a távolodást felgyorsította, hogy ambícióitól fűtve, a környezetétől befolyásolva, felkészültségét és képességeit félreértelmezve, Szörényi, a dilettánsok bátorságával, prekoncepcióktól terhelt, ideológiailag vezérelt történelmi kutatásokba kezdett, s ezek eredményét – aktualizálva, a Múlttal a Jelennek üzenve – igyekezett újabb monumentális rockoperákba, nemzeti operákba sűríteni. Ám ezeket a teóriákat a szaktudományok képviselői erős kritikával és fenntartásokkal fogadták, ugyanakkor a elkészült műveket (Atilla, Isten kardja, majd később A kiátkozott, Veled uram !, Árpád népe) a kritika is sokszor vitriolosan fogadta, kihangsúlyozva, hogy ezek a művészi vállalkozások meghaladják Szörényi zeneszerzői, hangszerelői képességeit.

A szerzőt ennek ellenére a jobboldalon minden bemutatója, nyilvános szereplése alkalmával pajzsra emelték, tömjénezték, bemutatóit kivételes ünnepi alkalmakra szánták, ám ezek utóhatása mindinkább elmaradt a várttól. Ezt egyes kritikusok azzal magyarázták, hogy Szörényi újabb munkásságában az ideológiai és alkotói kényszeresség egyre inkább rátelepedett a születő művekre, s ez a „végeredmény” rovására ment, mások viszont úgy vélték, hogy a közönség a magas művészet eme régióiba már nem tudta, de nem is akarta követni egykori kedvencét, bálványát.

Ezt az állítást az is igazolta, hogy bár a családi vállalkozásban működtetett Zikkurat ügynökség kellő médiaháttérrel és reklámmal minden alkalommal elkészítette ezeknek a műveknek a CD- és DVD-változatát, a kései Szörényi-művek így sem váltak átütő sikerű, repertoár darabbá. S ez a kudarc Szörényit mindinkább sértetté, zárkózottá, visszahúzódóvá tette, s az állva ünneplős, politikai felhangú premierek után a nyilvánosságból eltűnő darabjainak kudarcát az ellentábor kritikusaira, illetve a politikai ármánykodásra fogta. Új politikai-üzleti közegében, untermannjai körében, reális önvizsgálatról szó sem lehetett. Annak ellenére sem, hogy az új évezredben az általa választott út zsákutcás jellege még inkább nyilvánvalóvá vált, hiszen többnyire már csak az István, a király került színre új szereposztásokkal, s a többi darab vagy háttérbe szorult, vagy a feledés homályába merült.

Tény, hogy a Mester búcsúfellépése alkalmával a Szörényi-kultuszt megteremtő közeg nem tartotta fontosnak, hogy tisztelegjen. Furcsa volt látni, hogy az eseményen a politikai-zenei élet szereplői mennyire nem, illetve mennyire „egyoldalúan” képviseltették magukat. A jobboldal prominensei és útitársai (Kövér László, Tarlós István, Makovecz Imre, Pozsgay Imre) ott ültek az első sorban, az utóbbinak Szörényi mosolyogva le is szólt a színpadról, mondván, ő jól ismeri a régi idők viszonyait, ám a baloldal Szörényi életművével összekapcsolható „arcok” hiányoztak. Az egykori „harcostárs” értelmiségiek, művészek, ellenzékiek sem jöttek el, mint ahogy számos zenésztárs, és a régi Illés-Fonográf tábor képviselői is távol maradtak az eseménytől.

Egyes hírek szerint maradtak üres helyek az arénában.A drága jegyek megvásárlását (a jobb helyek 25 000, 17 900, 14 900 forintba kerültek) sokan már nem engedhették meg maguknak. Akik viszont eljöttek, alighanem más élményre számítottak. Az első részt ugyan még húzóssá tették a szóló produkciók (elsősorban az Utazás) ismert slágerei, a második részben azonban már menthetetlenül leült a koncert (Szörényi nem is volt a színpadon) s a különböző dalművekből elhangzó részleteket ezúttal is az István, a királyból jól ismert dalok mentették meg az unalomtól, az érdektelenségtől. Szörényi azonban nemcsak ragaszkodott ezeknek az áriáknak az elhangzásához, de súlyponti szerepet is szánt nekik, mint ahogy maga válogatta ki az életművet reprezentáló dalokat (köztük a harmadik részt végre felpörgető, örömteli hangulatot varázsoló Illés-blokkot) is.

Csakhogy érthetetlen módon ezekre az örökzöldekre alig félóra jutott, s okkal háborogtak azok is, akik azt kérték számon, hogy vajon a Fonográfnak, Koncz Zsuzsának, Kovács Katinak írt dalok miért nem voltak fontosak a szerző számára?  A színpadon feltűnő vendégművészek (Sebő Ferenc, Halmos Béla, Gryllus Dániel, Feke Pál, Horváth Ádám, Kiss B. Attila, Vadkerti Imre) között miért nem láthattuk Rost Andreát, vagy Sebestyén Mártát, a Fonográf, a Kitt Egylet, az Illés még élő tagjairól nem is beszélve. Utóbbiak állítólag Illés Lajos özvegyének tiltása miatt nem léptek színpadra (az özvegy képi formában sem engedte „Lajos” szerepeltetését, vajon miért?). Na, de a szerzőtárs Bródynak talán ettől függetlenül  juthatott volna legalább egy picike gesztus a rendezvényen, amely világszínvonalú gála lehetett volna, amely a látottaknál-hallottaknál sokkal méltóbban reprezentálhatta volna egy korszakos művész életművét.

A közönség ezt a színességet, bőséget, sokoldalúságot várta ettől az estétől, a háromórás feloldódást a Múltban és a katarzist a Jelenben. A jelenlévők a régi időket felidézve, közösségként akarták jól érezni magukat, s eközben meghallgatni a Szörényi-életmű színe-javát. Ehelyett kaptak jól-rosszul kiválogatott dalokat, valamint körítésnek jobbos politikát, ideológiát. S egy eltökélt, magányos szerző-előadót a színpadon, aki más istenek társaságában régóta ülhetne békében, bölcsen a magyar kultúra Olümposzán, ám ő ehelyett átköltözött Felhőkakukkvárba, s mostanában onnan haragszik a neki nem tetsző istenekre, az értetlen, tökéletlen világra.

Bár a píár-gépezet teszi a dolgát (én azért megnéztem volna Szörényi arcát, amikor a Gyurcsány Ferenc táskahordozójává, főtanácsadójává előlépett egykori sajtósa hozsannáját olvasta), de az ismert véleményformáló fórumokon, egy-két kivételtől eltekintve, a kritikusok hallgatnak, ami alighanem annak a jele, hogy sem dicsérni, sem „bántani” nem akarják az ünnepeltet. S ez baj, hiszen nem akárki búcsúzott el a közönségtől, s ez a hallgatás nem túl jó üzenet. Azt azért jól érzékelteti, hogy ez a hattyúdal – mondjuk így – némileg disszonánsra sikeredett. Szörényi Levente öntörvényű személyisége, s az általa kiválogatott és bemutatott életműve ma ilyen megosztó, ennyire ellentmondásos.

Kár, hogy így alakult. A búcsú mindannyiunk közös nagy ünnepe lehetett volna. Mégse az lett. És mivel nem lesz folytatás, ezt a tényt is nyugodtan a rendszerváltás nagy veszteségei közé sorolhatjuk.