Egy kissé megszaladt a hvg.hu szerzőjének a tolla, amikor a vasárnap Dunakesziben tartott időközi választás eredményei alapján arra a következtetésre jutott, hogy minden mindegy. Lefutja persze azokat a kötelező köröket, melyek szerint egy alacsony részvétel mellett, egy kisebb városrészben megtartott időközi választásból nem lehet messzemenő következetéseket levonni, ám e körök lefutása után még maradt benne annyi lendület, hogy aztán mégiscsak kilométerekig szaladjon a konklúzióval, amit én speciel nem pontosan értek, de valami olyasmit mond, hogy az ellenzék béna, és szerinte inkább tojással kellene megdobálni a miniszterelnököt. (Ez utóbbi speciel nem is rossz ötlet.)

De tényleg, mit kezdjünk egy olyan időközi választás eredményével, amit a fideszes jelölt nyomasztó fölénnyel megnyer, és ahol az MSZP „a legerősebb, legszervezettebb, legfelkészültebb és legnagyobb ellenzéki párt”, az utolsó helyen végez? Természetesen a pártok országos támogatottságát minden más módszernél jobban mutatják a közvélemény-kutatások. A közvélemény-kutatók azonban nem azt mérik, amit az emberek gondolnak, hanem azt, amit erről el is mondanak nekik. Szerintem jó okunk van az feltételezni, hogy 1.: viszonylag szép számban vannak olyanok, akik egyáltalán nem vagy nem teljesen őszintén nyilatkoznak a politikai preferenciáikról, 2.: ezek között sokkal több az ellenzéki szavazó, mint a fideszes. Az minden esetre tény, hogy bő egy évtizede jellemzően a Fidesz vezeti a közvélemény-kutatásokat, miközben ez idő alatt két választást is elveszített, és 2010-ben is jelentősen felülmérték a közvélemény-kutatások. Ebből azonban nem következik, hogy az időközi választások pontosabb képet adnak a Fidesz támogatottságáról, ezek ugyanis feltehetően nagy átlagban szintén „felülmérik” a Fideszt, mivel a párt szavazói valószínűleg a többieknél nagyobb arányban vesznek részt az egyébként jellemzően szerény részvétel mellett megtartott választásokon. Emiatt lehet, hogy az elmúlt bő egy évtizedben a Fidesz a pártos jelölteket felvonultató időközi választások túlnyomó többségét megnyerte. (Emlékezetes, hogy 2006-ban a választás előtt néhány héttel kiütéssel megnyerte a szentendrei időközi polgármester-választást, majd simán elbukta az országgyűlési választást, és még Szentendrén sem vert rá sokat az akkori kormánypártokra.) Azok az időközi választások, amiket az elmúlt fél évben az MSZP megnyert – Dunaföldvár, Sopron, Szolnok – inkább a szabályt erősítő kivételek. Ehhez képest meglepő, hogy a hvg.hu vitriolos szerzői nem ezek alapján az ellenzéki győzelmeket hozó választások alapján vontak le messzemenő következtetéseket, hanem inkább megvárták ezzel a soron következő papírformaszerű fideszes győzelmet.

Kérdés ezek után, hogy van-e egyáltalán értelme bogarászni az időközi választások eredményeit? Szerintem van, de tényleg csak akkor, ha egyrészt úgy tekintünk ezekre, mint a valós életből vett kísérletekre, amelyek megmutatják, hogy a különböző tényezők hogyan befolyásolhatják a választásokat, másrészt igyekszünk ezeket a hatásokat kontrollálni más ismert tényezőkre. Például a fideszes jelölt által elért 49 százalék sok vagy kevés? Adja magát, hogy ezt az adatot a 2010-es választókerületi eredménnyel hasonlítsuk össze, ám 2010-ben indult a választókerületben egy rendkívül népszerű, feltehetően inkább a jobboldali szavazók által támogatott jelölt, így ezt az adatot nem tudjuk kontrollként használni. A hvg.hu szerzője éppen ezért nagyon helyesen a 2010-es időközi választási adatok közül a választókerület három szavazókörében a megyei közgyűlési listákra leadott szavazatokat vette alapul, igaz ezek sem jelentenek igazán jó összehasonítási lehetőséget, mert Pest megyében csak a Fideszre, a Jobbikra és az MSZP-re lehetett szavazni. Viszont a felett könnyedén elsiklik, hogy ezekhez adatokhoz képest a Fidesz és a Jobbik 2-2 százalékot veszített, az Együtt–PM-es és az MSZP-s jelölt pedig együtt 3 százalékkal többet kapott, mint korábban. Nem állítom, hogy ez egy nagy változás, de azért mégiscsak változás.

A választás igazán érdemi eredménye az volt, hogy az Együtt–PM által támogatott jelölt simán megelőzte az MSZP jelöltjét. Mivel ez a fejlemény nem illeszkedik a szerző koncepciójába, ezért ezt azzal intézi el, hogy más független jelölttel is előfordult már, hogy rávert a szocikra. Én ennyivel azért nem intézném el a dolgot, tekintettel arra, hogy – mint arról egy másik cikkben a hvg.hu is írt – mi eléggé odaraktuk magunkat a kampányban, aligha lehetett olyan szavazó, aki úgy szavazott Oláh Noémire, hogy nem tudta, mely pártok támogatják.

Noémi sikere és az MSZP rossz eredménye véleményem szerint legalább két dologra utal. Egyrészt a jelölt igenis számít. Noémi a választókerületben lakik, jól ismerik az emberek, nem csak szép, de okos és elszánt is. Nyilván a személyes tényezők egy kisebb közösségben jobban számítanak, de azért ennek az országos választáson is van jelentősége. Másrészt arra is utal az eredmény, hogy az ellenzéki szavazók keresik a Fidesz fő ellenpontját. Ez a stratégiai viselkedés alapesetben az MSZP felé viszi a szavazókat, ám Dunakeszin az ellenzéki érzelmű szavazók joggal gondolhatták, hogy az MSZP nem elég ellenzéki, hiszen ebben az önkormányzati ciklusban számos fontos és népszerűtlen ügyben együtt szavazott a Fidesszel. Úgy tűnik, a kampányban sikerült pontosan annyira elhatárolódni a helyi szocialistáktól, hogy a szavazók érezzék a különbséget a két jelölt között, de az MSZP-szimpatizánsoknak ne essen nehezére az átszavazás. A szavazók ösztönösen érzik az erőt, a kétpólusú pártrendszerekben éppen ezért mindig kijelölődik egy erősebb szereplő. A magyar választók ahhoz vannak szokva, hogy a baloldalon ez a szereplő az MSZP, és a párt minden stratégiai lépése érthető okokból arra szorítkozik, hogy ezt a helyzetet megerősítse. A szervezeti erő és a választói megszokás alapján az MSZP-nek nem kellene aggódnia, hogy kiesik ebből a szerepből. A Dunakeszi választás és számos közvélemény-kutatás azonban arra utal, hogy ha valódi tényezőként jelenik meg, akkor az MSZP-szavazók könnyen átszavazhatnak az Együtt–PM-re, míg fordított módon ez kevésbé valószínű, ráadásul az Együtt–PM-nek nagyobb esélye van a bizonytalanok közül is szavazatot gyűjteni.

És akkor végül kilyukadtunk az alapkérdéshez: van-e bármi esélye az ellenzéknek a győzelemre. A hvg.hu szerzője és sok más véleményformáló szerint ez felejtős, mert Dunakeszi azt mutatta, hogy a teljes ellenzéki tábor sem elég a győzelemhez, ráadásul az egyes pártok szavazótáborát nem lehet egyszerűen összeadni, mert lesznek lemorzsolódók, akik egységes ellenzéki jelöltekre nem szavaznának. Annyi bizonyos, hogy ellenzéki együttműködés nélkül csak akkor lehet kormányváltás, ha lesz egy párt, amelyik annyira megerősödik, hogy egyedül is képes megnyerni az egyéni körzetek nagy többségét. Ez nem tűnik valószínűnek, szóval marad az együttműködési kényszer. Bizonyára van lemorzsolódás, de a magyar és a nemzetközi tapasztalatok is teljesen egyértelműen azt mutatják, hogy ha nagy a tét, akkor az egy blokkhoz tartozó szavazók meglepő fegyelmezettséggel szavaznak át egy másik párt jelöltjére. (Emblematikus példa, amikor a 2002-es választáson a francia szélsőbalos szavazók „inkább egy korrupt disznó legyen az elnök, mint egy náci” felirattal vonultak az utcára, és közel 100 százalékos arányban szavaztak Chiracra Le Pennel szemben.)

A hasznos szavazat elve brutális mértékben működik. Éppen azért az a felvetés, amit a cikk szerzője is megemlít, miszerint az egységes ellenzéki fellépés hozza a szavazókat, korántsem egyszerű hipotézis. Az ugyanis vaskos közhely a politikatudományban, hogy a pártverseny letisztultsága és kiélezettsége rendkívüli mértékben összefügg a választók mobilizálhatóságával – különösen Magyarországon. Hol a kiélezett verseny, ha tuti, hogy a Fidesz nyer? És persze, ha van valódi verseny, akkor az a Fidesz-híveket is mozgósítja, de ez a hatás összehasoníthatatlanul erősebb lenne az ellenzéki oldalon. Egy szó, mint száz: a Fideszt felfelé kerekítő közvélemény-kutatások és az időközi választási eredmények ellenére lehet nyerni, de csak úgy, ha minden körzetben egy jelölt indul, méghozzá leginkább olyan jelölt, aki a „klasszik” baloldali pozícióhoz képest középen van, balról középre ugyanis nagyobb az átszavazás mint fordítva. És a fanyalgók kedvét sajnos el kell vennem, mert a kétharmadra is van jókora esély, mert a választási rendszer torzsága miatt – amennyire ezt ki lehet számolni – az egyszerű többség megszerzéséhez képest csupán néhány százalékkal nagyobb országos támogatottság kell ahhoz, hogy dominószerűen bedőljön a választókerületek nagy többsége.

„A Fidesz rendszerét a Fidesz által fölkínált lehetőségekkel, ideértve a Fidesz föltételei szerint megrendezett országgyűlési választást, nem lehet megváltoztatni” – írja a szerző. Én is utálom ezt a választási rendszert.  Annak idején a téli fagyban odaláncoltam magam a parlament bejáratához, hogy ne fogadják el.  És persze miközben sunyi trükkök tucatjaival nehezítik az ellenzék győzelmét, ezzel együtt is éppen ez a rendszer ad lehetőséget a rezsim megdöntésére is.  „Nincs ma erősebb erkölcsi imperatívusz a hazai politikában ennek a rezsimnek az eltávolításánál” – írta a kiváló Rauschenberger Péter tavaly év végén, ezeken az oldalakon. Szívesen veszem, ha valaki tojásdobálással megoldja ezt a feladatot. De a magam részéről biztos, ami biztos, inkább megnyerném a választást az ellenzéknek. Egy biztos: abból baj nem lehet, ha megpróbáljuk.