"A jövő előttünk romokban hever, és ha nem akarjuk, nem jön el."
(Európa Kiadó)


Bauer Tamás a szokott vehemenciájával, és (teszem hozzá gonoszul én) a szokott egyoldalúságával száll szembe azzal az - újabban már baloldali és liberális körökben is terjedő - nézettel, amely szerint a Fidesz esetleges kétharmados arányú győzelme nem csupán lehetséges, de kívánatos is. 

Bauer szerint a Fidesztől semmiféle önkorlátozás nem várható, hiszen a jobboldal kormányon mindig hajlott arra, hogy ellenőrzése alá vonja a független intézményeket, ellenzékben meg a legváltozatosabb módszerekkel - akár alkotmányosságon kívüliekkel - igyekezett a kormányzást ellehetetleníteni. Ez az okfejtés csak az ismerős reflexek előhívására jó. Megint el lehet mondani, hogy a szoclib megmondóemberek kettős mércét alkalmaznak, mert elfeledkeznek a sajátjaik hatáskör-túllépéseiről. (Egyébként mintha tényleg.) 

Ismételten ki lehet fejteni, hogy egyeseket csak a történelmi elégtétel bánt, hogy negyven év kommunizmus és húsz év szocialista vadkapitalizmusa (vagy mifene) után végre helyrebillennek ("kiegyensúlyozódnak") a dolgok. Végül megint föl lehet hívni a figyelmet arra, hogy a baloldal, ha már semmi nem jut az eszébe, végső eszközként ellenfele démonizálásához folyamodik. 

Pedig a lényeget illetően Bauer Tamásnak igaza van. 

Szavai azonban még Babarczy Eszter szunnyadó veszélyérzetét sem ébresztik föl, mégpedig azért nem, mert egészen más valóságot érzékelnek. 

Babarczy - Bauer indulatát kiváltó - cikkében és Bauernek adott válaszában azt állítja, hogy mivel a kétharmados kérdésekben a parlamenti pártok eddig képtelenek voltak egyezségre jutni, és mivel e területeken van mit tenni, és mivel amúgy is hatékony kormányzásra van szükségünk, és mivel a Fidesznek nem érdeke, hogy a mindenkori kormánynak diszfunkcionális túlhatalmat biztosítson, (tehát nem fogja a demokratikus berendezkedést teljesen fölforgatni), de legalább így majd nem lehet akadályozó tényezőkre hivatkozni, továbbá nem kell a Jobbik csendes segítségét igénybe venni, ezért a Fidesz alkotmányozó többsége kifejezetten üdvös leend. 

E megközelítéssel legalább annyira nehéz mit kezdeni, mint az "Orbán a Fasiszta Rém" kezdetű és végkicsengésű eszmefuttatásokkal, ugyanis mindkettő empirikus módon nehezen igazolható föltevéseken nyugszik. Az egyik egy gondosan ápolt rémképen, a másik meg alaptalan jóhiszeműségen, a magyar politika eddigi történéseinek figyelmen kívül hagyásán. (Illetőleg azon, hogy bizonyos ismereteket - ideértve a hatályos joganyagot - egyesek elmulasztottak elsajátítani, vagy legalább tanulmányozni, ha írnak róla, ebből következően megbecsülni sem tudják, hogy a politikai szereplők milyen eszközökkel rendelkeznek, milyen lehetőségekkel bírnak.) 

Én nem a Fidesz eredendő gonoszságából indulok ki, és nem is oda térek vissza. Azt igyekszem bizonyítani, hogy Magyarországon egyik politikai szereplő sem alkalmas arra, hogy kétharmados többséget igénylő döntéseket egymaga hozzon meg. 


Kezdjük ott, hogy Babarczy alapvetését is önellentmondástól terhesnek érzem. Remélem, idézett szavait nem tekinti összefüggésükből kiragadottnak, de egyfelől leszögezi: "[az ország] rosszul működik. Ennek orvosolása nem az, ha NINCS kétharmados akarat az Országgyűlésben a dolgok rendbetételére, hanem az, ha van", másfelől viszont nyugtatja magát: "annak, hogy a demokratikus választási rendszert valami egész másra cseréli egy kétharmad birtokában lévő kormány, minimális a valószínűsége. Mondhatnám, nulla". 

Az ország működését - főleg annak közjogi alapjait - illetően én nem látom ennyire sötéten a helyzetet, viszont a jelenlegi döntéshozatali gyakorlatot (ideértve nem csak a parlamenti és önkormányzati választást, de a választott testületek működését is) csak erős fenntartásokkal tudom demokratikusnak tartani. Mégpedig azért, mert a közjogi alapokat védő szabályok részint meghaladottá váltak, részint kiürültek, vagy szánt szándékkal kiürítették őket. 

Nehogy önellentmondásba keveredjem én is: sietek tudatni, én sem állítottam olyat, hogy az ország jól működne, csak annyit, hogy a jogi talapzat még áll, s amennyiben a működés nem kielégítő, az javarészt éppen azért van, mert a működtetésért felelősek eltávolodtak a lefektetett elvektől, a mindennapokban megkerülik azokat, rosszabb esetben a szabályokat igazították, és igazítják sajátos fölfogásukhoz. Ha ez így van, akkor ebből aligha következhet, hogy a részes felek, akik fenntartották az elaggott vagy kiürített szabályokat, illetőleg aktívan hozzájárultak a demokratikus működés biztosítékainak lebontásához, bármelyikére rá lehetne bízni államéletünk egészének megreformálását - de erről bővebben egy kicsit később. 

Persze Babarczy Eszter mondhatja, hogy a jogállamiságot, a liberális demokráciát ő is értéknek tekinti, csupán meggyőződése, hogy ehhez amúgy sem tud hozzányúlni egyetlen kormánytöbbség sem, lett légyen bármilyen erős is. Akkor viszont az ország problémáinak megoldására miért a közjogi berendezkedés átalakításának, a jogállami garanciák átszabásának lehetőségét ajánlja? Rejtély.

Bauer e ponton joggal hívja föl Babarczy figyelmét arra, hogy elmulasztotta föltenni a kérdést, miért is vannak kétharmados törvények, és miért is tartoznak ide bizonyos területek. Bauer joggal mutat rá arra is, hogy ezekre a területekre vonatkozó normák csak távoli összefüggésben állnak a kormányzás hatékonyságával. 

Azt kéne végiggondolni, hogy az egyéni és csoportérdekek érvényesítésének, a különböző elképzelések megvalósításának, inkluzíve a hatalomért való versengésnek, a hatalom gyakorlásának módját, feltételeit, korlátait megszabó rendelkezések milyen viszonyban vannak magával az érdek- és elképzelés-érvényesítéssel, a hatalomért folyó küzdelemmel, a hatalommal való rendelkezéssel? Tehát, például azzal, hogy a megszerzett hatalom birtokában ne lehessen a hatalmon kívül rekedtek lehetőségeit szűkíteni vagy teljesen elvágni. 

Ez a modern demokráciák egyik legkényesebb kérdése, mivel a küzdő felek és a küzdelem szabályait meghatározók - elvben - ugyanazok. A demokrácia tartós fennmaradására, kiegyensúlyozott működésére akkor van esély, ha a résztvevők képesek semleges, ha nem is mindenkor, de az esetek döntő többségében érvényes szabályokat alkotni; ha képesek legalább részben aktuális érdekeiktől elvonatkoztatni. 


Most szeretném fölfrissíteni mindazok memóriáját, akik egyetértenek Babarczy Eszterrel. Nem elég csupán arra emlékezni, hogy húsz év alatt pártjaink képtelenek voltak alapvető dolgokban megegyezni, hanem azt is föl kell idézni, miért nem tudtak, illetve hogy ha mégis megállapodtak - mert erre is van példa nem egy -, annak mi volt az oka. 

Nos, a kompromisszumképtelenség nem föloldhatatlan elvi ellentétek eredménye, nem is abból fakad, hogy a pártok kibékíthetetlen társadalmi szembenállások megjelenítői, hanem szimplán kicsinyességből, szűklátókörűségből, a távlati gondolkodás teljes hiányából. 

Hogy ez mennyire így van, az leginkább a mégiscsak tető alá hozott megállapodásokon mérhető le. Amikor arról volt szó, hogy a versengés korlátozása valamennyi bent lévő érdekét szolgálja, akkor nagy egyetértésben emelték a parlamenti bejutási küszöböt 4-ről 5 százalékra. Ugyanez a helyzet a mostanság ezerszer szapult ajánlószelvényekkel. 

Talán sokan nem tudják, de volt már egy kísérlet (még ha nem is a legjobb) a kopogtatócédulák fölváltására. Az 1994-es önkormányzati választáson aláírásokat kellett gyűjteni az induláshoz, ami sokkal kevesebb visszaélésre adott okot, nem zárta ki eleve a szerényebb lehetőségekkel bíró jelölteket a megmérettetésből, és érdekes módon azok nem is szaporodtak el annyira, hogy lehetetlenné váljon a szavazási procedúra lebonyolítása. 

A törvényalkotók 1997-ben a választási eljárásról szóló törvény elfogadásakor mégis az ajánlószelvény-gyűjtést tették meg mindegyik választás belépési feltételeként, nem függetlenül attól, hogy a két nagy párt addigra már megtapasztalta mind a kis- mind a nagypárti létet. Pontosan tudták ugyanis, hogy újabb versenytársak megjelenését a kopogtatócédulára épülő szisztéma hatékonyabban akadályozza meg. 

Hasonló megfontolások állnak a párt- és kampányfinanszírozás megoldatlanságának hátterében. Nem valamiféle tehetetlenség tartja fenn e kérdés - ahogy Babarczy fogalmaz - "visszásságait", hanem a közös érdek. Azt hiszem, Babarczy Eszter is látja, mi áll az egymásra mutogatás mögött, mikor fölteszi a kérdést, hogy miért nem sikerült új törvényt alkotni, majd válaszol is rá: "mert az MSZP szerint a Fidesz, a Fidesz szerint az MSZP nem volt kellően kompromisszumkész. Marad tehát az állami vállalatokon (BKV, MÁV) keresztüli pártfinanszírozás, maradnak a meghekkelt közbeszerzések, stb., stb.". Így van, csak azt nem értem, hogy logikailag ebből miként vezethető le az, hogy "egy kétharmados kormány nem kerülheti meg a felelősséget: ha akarja, megalkotja a törvényt". 

Ugyan, miért tenné? Mit jelent az, hogy nem "kerülheti meg a felelősséget"? A Transparency International megpróbálkozott azzal, hogy legalább egyértelmű álláspontot kényszerítsen ki az érintettekből. Véres fejjel pattant le a két nagy frakció képviselőiről. Mi lett ennek a következménye? Babarczy Eszter mozgalmat indított, hogy ilyen pártokra pedig ne szavazzunk? Dehogyis. Jön, és azt javasolja, hogy az egyikük kapjon kétharmadot. Akkor ennyit arról, hogy nem lehet megkerülni a felelősséget. 

Vizsgáljuk meg azt az esetet is, amikor nem a közös érdek vezetett egy kétharmados szabály megalkotásához vagy fenntartásához, hanem a szabályozatlanság már tarthatatlan volt. No, nem a belső közvélemény rosszallása, hanem a piaci nyomás és a nemzetközi elvárások miatt. Az ilyen szituációk olyan torzszülötteket hoztak a világra, mint például az 1996-os médiatörvény, amelynek megalkotásakor jóformán egyetlen lényeges szempont az volt: nehogy a másik egy picivel is nagyobb befolyáshoz jusson. 

Azt gondolom, tisztáztuk, hogy miféle motivációkkal bírnak jelenlegi politikusaink, mennyi felelősség buzog bennük a távlati szabályozások kérdését illetően, és hogy miként is tekintenek a kétharmados szabályozás lehetőségére. Akkor most nézzük, hogy mire is jó a kétharmad. 


Előrebocsátom: jogi értelemben bármire, hiába írja azt Babarczy Eszter, hogy "egy új alkotmány alkotásához azonban nem kétharmados, hanem négyötödös többségre van szükség". Hogy e sületlenség a későbbiekben ne váljék hivatkozási alappá, ne menjünk addig tovább, amíg e tájékozatlanságból fakadó félreértést nem oszlattuk el. 

Alkotmányunk 24. §-a valóban tartalmaz egy olyan bekezdést, amely szerint "az új alkotmány előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozat elfogadásához az országgyűlési képviselők négyötödének szavazata szükséges", de ha Babarczy Eszter elolvasta volna ugyanennek a paragrafusnak a harmadik bekezdését is, akkor tudhatná, hogy az Alkotmány megváltoztatásához az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazata szükséges. 

Magyarán kétharmaddal hatályon kívül helyezhető a fenti négyötödös kitétel, már ha valaki ennek szükségét érzi. Ugyanis egy vadiúj Alkotmányt is el lehet fogadni kétharmados többséggel, mindenféle országgyűlési határozat közbeiktatása nélkül, csak be kell terjeszteni egy komplett törvényjavaslatot. 

Egyébként a fenti országgyűlési határozatról szóló mondat csak egy kodifikációs malőrnek köszönhetően szerepel még az Alkotmányban. A rendelkezést beiktató 1995. évi XLIV. törvény második (és egyben utolsó) paragrafusa így hangzik: "e törvény a kihirdetését követő 3. napon lép hatályba, és az 1994-ben megválasztott Országgyűlés megbízatásának megszűnésekor hatályát veszti". 

A jogalkotói szándék elég egyértelműen kiderül, azt akarták, hogy ez a fajta konszenzusos eljárás csak arra a ciklusra vonatkozzék, de nem sikerült megtalálni a megfelelő technikát. Így egy bevett (általam aggályosnak tartott) deregulációs metódusnak megfelelően a törvény hatályon kívül került, a módosítás megmaradt, pedig igazából törölni kellett volna. Csak nincs, aki törölje, ugyanis az Alkotmánybíróság, amelyik jogosult az Alkotmányt értelmezni, nem illetékes annak szövegét megállapítani. 

Ez egyben választ ad arra a Babarczy által papírra vetett csacskaságra is, hogy - idézem - "Tegyük fel […] az alkotmányban a hatalomgyakorlásra vonatkozó összes passzust módosítani kívánja a kétharmad birtokában lévő párt. Az Alkotmánybíróságnak volna ehhez néhány szava, feltehetőleg felvonná kollektív szemöldökét". Az Alkotmánybíróság fölött valóban nem áll semmi - kivéve az Alkotmányt. 

Máskülönben tényleg nincs nagy jelentősége annak, miként lehet új alaptörvényt alkotni, mert mint Babarczy Eszter is helyesen észrevételezi: "az Alkotmány arról nem rendelkezik, hogy milyen mértékű módosítás után tekinthetünk egy alkotmányt még ugyanannak az alkotmánynak". Ez elég érdekes is volna egy olyan jogszabálytól, amelyet 1989-90-ben sorról sorra írtak át (komoly és heroikus munka volt), miközben címében még mindig az 1949. évi XX. törvény megjelölést viseli. 

Nem pertraktálom tovább Babarczy Eszter felkészületlenségét - tehát eltekintek az olyan bosszantó elírások kivesézésétől is, mint például, hogy a legfőbb ügyészt a kormány nevezi ki, miközben őt választják, és az eljárásban a kormánynak nincs szerepe -, mivel tévedéseiben képzett jogászok is hajlamosak osztozni. 

Ugyancsak a hvg.hu-n Babarczyhoz hasonló szellemben nyilatkozott a kollaboráns alkotmánybíró - aki a "nemzeti egység jegyében", valójában elvitathatatlan szolgálataiért cserébe nyártól még köztársasági elnök is lehet - amikor "megnyugtatott" bennünket, hogy "számos hatalomkorlátozó és alkotmányos garancia megmarad" akkor is, ha valaki kétharmados többséget szerez. 

Az előbbiekben talán bőségesen sikerült bizonyítani, hogy NINCS alkotmányos akadálya a teljes közjogi berendezkedés átformálásának, a hatalom tetszés szerinti fölhasználásának. (Előbb a "nincs" szót azért írtam csupa nagybetűvel, mert Babarczy Eszter is sűrűn folyamodik ehhez az eszközhöz, kipróbálom én is, hogy érveim hangsúlyosabbak lesznek-e attól, ha lenyomva felejtem a caps lock-ot.)

Bihari Mihály tehát TÉVED, de az ő tévedése valószínűleg nem véletlen műve, hanem érdekvezérelt, erről árulkodik a következő kioktató félmondat: "aki retteg a Fidesz kétharmados többségétől és diabolizálja előre a győztest, az a választók legitim döntését és józan eszét is kétségbe vonja". 

Akkor számoljunk egy kicsit. 


Az nyilvánvaló, hogy a kétharmados döntést igénylő szabályok léte annak köszönhető, hogy a jogi alapokat lefektetők szerint meghozatalukhoz szélesebb politikai, társadalmi konszenzus szükségeltessék. Ennek okait fentebb részleteztem. Kérdés, hogy ez a szélesebb konszenzus eddig meg volt-e, és hogy 2010 tavaszán létrejöhet-e. 

1989-ben senkinek nem volt választói felhatalmazása. Ezt a problémát úgy hidalták át, hogy aki a legcsekélyebb támogatással rendelkezett, az odaférhetett a tárgyalóasztal mellé. (Ha emlékszünk még a "Harmadik Tárgyalófél" fantomszervezeteire, vagy az Ellenzéki Kerekasztal néhány, azóta elsüllyedt pártjára.) A kialkudott - és a népszavazással korrigált - megállapodást Magyarország jóváhagyta; a parlamentbe csak a megállapodásban részesek kerültek be, ez a teljes választói népesség közel hetven százalékát jelentette. 
Az 1990-es alkotmánymódosítás mögött ("MDF-SZDSZ paktum") olyan pártok álltak, amelyek másfél százalék híján bírták a választók kétharmadának, az összes választásra jogosult több mint negyven százalékának támogatását. 

A fenti fejtegetéssel szembeszegezhető, hogy a leadott voks nem jelentette az alkotmányozáshoz való hozzájárulást is. Ez igaz, de akkor igaz a Fideszre is, ez pedig tényleg odavezet, amit Bihari Mihály mond, hogy "kétségbe vonjuk a választók legitim döntését". Nemigen tudunk másból kiindulni, mint abból, hogy aki kétharmados többséget szerez, az fölhatalmazást kap az alkotmányozásra, a kétharmados döntések meghozatalára is. Éppen a későbbi (természetesen csak elméleti) viták elkerülése érdekében a leghelyesebb még a voksolás előtt feltenni a kérdést a Fideszre szavazni vágyóknak: valóban az államélet titokban tartott átformálásához kívánják belegyezésüket adni? 

Főleg, hogy a Fidesznek most esélye sincs korábbi alkotmánymódosítások és sarkalatos törvények elfogadásakor meglévő támogatás megszerzésére. Az európai parlamenti választás fölényes megnyeréséhez elég volt az összes választó alig ötöde. Az országgyűlési választáson ugyan magasabb szokott lenni a részvétel, azonban nem biztos, hogy a megjelentek aránya ezúttal is jelentősen emelkedni fog. Volt már rá példa - 1998-ban -, hogy két megyében is meg kellett ismételni a voksolást, és másodszorra már 25 százalék is elég az érvényességhez. Ad absurdum a választójoggal rendelkezők 13 százalékával kétharmados többség szerezhető a magyar Országgyűlésben. 

Persze a Fidesz ennél többet fog kapni, de minden jel szerint a szavazók legfeljebb egyharmadát szólíthatja meg. Ezúttal a távolmaradásukkal tüntetni óhajtókat kell megkérdezni: valóban azt szeretnék, hogy szűk egyharmad határozza meg az ő politikai jogaik jövőbeni gyakorlásának keretét is? 

Szóval, engedtessék meg nekem, hogy érveljek a kétharmados győzelem ellen, még ha savanyúképű potentátok szerint ez nem ildomos is. 


Már csak azért is, mert az eddigi szabályozások történetének fölelevenítése és a kétharmaddal együtt járó lehetőségek áttekintése után nagyjából megjósolható a várható módosítások iránya is. 

Babarczy Eszter hosszan lamentál afölött, hogy miért érné meg a Fidesznek a mindenkori kormány hatalmát megnövelni. Természetesen nem érné meg. Csakhogy, ha valaki kétharmadot szerez, esze ágában sincs ez irányú lépéseket tenni. Hát akkor? 

Bauer Tamás is utalt rá: a legkézenfekvőbbnek tűnik, hogy megpróbálja a saját hatalmát megszilárdítani és jó hosszú időre bebetonozni. Elképzelhető, hogy ez a választási rendszerben apróbb módosításokat jelent. Mondjuk, ha a Fidesz szerez kétharmados többséget, vélhetőleg azonnal eltörli az önkormányzati kompenzációs listát, így kísérelve meg egyszínűvé tenni a képviselő-testületeket, és arra szorítani saját helyi embereit, hogy még véletlenül se foglalkozzanak mással, csak az újraválasztásukkal. 

A szisztéma gyökeres átalakítása viszont komoly veszélyekkel jár, és a kormányok és kormánytöbbségek akkor sem feltétlenül éltek vele, ha lehetőségük volt rá. (Szintén kevesen tudják, de a körzetek megyéken belüli átrajzolásához még törvényt sem kell módosítani). 

A választójogról és a választási eljárásról szóló jogszabályokba való belebuherálás helyett hatékonyabb a politikai ellenfelek működését ellehetetleníteni, vagy legalábbis erősen korlátozni. Ha már szóba került a párt- és kampányfinanszírozás, és ha már amúgy is a Fidesz adja ennek a vitának az apropóját, figyeljük meg, mi volt az egyetlen érdemi hozzáfűzni valójuk a témához ebben a ciklusban. A párt azt javasolta, hogy tiltsák be a politikai televíziós hirdetéseket. Végül is érthető, minek tévéreklám annak, aki két saját csatorna felett diszponál. A megnyilatkozás rávilágít arra, hogy miként torzítható el a politikai küzdelem. 

A politikai verseny ebből az aspektusból nem sokban különbözik a gazdasági versenytől, a tisztességes eljárás biztosítása a kicsik és a piacra belépni szándékozók (és ezen keresztül a vásárlók/választók) érdeke, a piacvezetők helyzetükből adódóan törekszenek a monopolszerepre. Ezt nem csak jogszabályokkal lehet megteremteni, sőt elsősorban nem úgy. 

A Fidesz vezetői évek kitartó munkájával, rengeteg energiával igyekeztek egy politikai szervezeten messze túlmutató konglomerátumot létrehozni, saját médiával, egyesületekkel, kézhez szoktatott értelmiséggel, miegymással. Az irányítás nem nyilvános felhatalmazáson, hanem személyes és, khm, egyéb kapcsolatokon alapul. A főnököket minden bukás utáni túlélés arról győzte meg, hogy az eredeti elképzelés helyes volt, s most, hogy ott állnak a teljes siker kapujában, miért ne gondolnák úgy, hogy ez csak a nagy mű főpróbája volt?

Kétharmados többség birtokában a modell országos szinten úgy valósítható meg, ha figyelmük nem az államszervezet, hanem egyéb társadalmi intézmények irányába fordul. Különféle korporációkat kell létrehozni, állami jogon szedett bevételt kell hozzájuk rendelni, aztán a későbbi parlamenti többségek elől az így létrehozott intézményeket, testületeket kétharmados, vagy nagyobb többséget igénylő törvényekkel elzárni. Ha valaki légből kapottnak érezné a vázolt elképzelést, az kérem, gondoljon arra, hogy a jobboldali teremtésmítoszokban pontosan így írják le a baloldal hatalomátmentését. Nem állíthatom persze, hogy biztosan ez történne, de azért nem lepődnék meg nagyon. 


Bizonyos politikai erők körüli hatalomkoncentráció már önmagában túllépett az egészséges mértéken, a különféle oligarchikus körökkel való összefonódás pedig így is Ukrajnáéhoz teszi hasonlatossá közéletünket, és nem az Európai Unióéhoz, amelynek tagja vagyunk. 

E miatt a körülmény miatt nem lehet a jelenlegi helyzetet a Horn-érához hasonlítani - leszámítva persze azt az evidens és rendre figyelmen kívül hagyott tényt, hogy akkor két párt alkotta a kétharmados többséget -, mint ahogy azt a kétharmad mellett kampányolók előszeretettel teszik. Bár szerintem az az időszak is inkább szolgál ellenpéldaként, hogy csak az önkormányzati törvény és az önkormányzati választójogi törvény dicsőséges módosítását említsem, meg a szüntelen taktikázást, az elvek folytonos szándékokhoz igazítását, ami olyan nagyszerű következményekhez vezetett, mint az áterőszakolt alkotmánymódosítás 1997-ben. 

A módosítás eredményeként változtak meg az népszavazásra vonatkozó szabályok, mert a kormány nem szerette volna, ha világszégyenére érvénytelen lesz a NATO-referendum. Több mint tíz év elteltével tapasztalhattuk meg, mit jelent, ha ilyen jellegű szabályokat pillanatnyi érdekek miatt változtatnak meg. A közszereplők tehát már akkor is elég kreatívan viszonyultak az általuk lefektetett szabályokhoz, és a helyzet azóta csak rosszabbodott. 

Most, ha jól értem, Babarczy Eszter azt javasolja: ha nem sikerült a politikusokat rávenni, hogy tartsák be az alapvető normákat, akkor hagyni kéne mindegyik normát az eddig normán kívülinek tekintett gyakorlathoz igazítani. Ez elég sajátos értelmezése annak a feladatnak, amit ő jelölt ki: "a demokrácia őrizője a sajtó és a civil szféra". Ezzel egyébként egyetértek, bár a "civil szféra" kifejezéstől lúdbőrözni kezdek. Babarczy még lelkendezve azt is hozzáteszi, hogy "a jó hír: a demokrácia ezen apostolai egyre aktívabban működnek". A rossz hír: a demokrácia ezen apostolai egyáltalán nem működnek. 

A Babarczy által magasztalt "népi kezdeményezések" pártok által keltett hullámok meglovagolásában, vagy direkte pártok által megrendelt, esetleg a háttérből pénzelt és finoman irányított akciók lebonyolításában merülnek ki. A sajtó meg legfeljebb a szembenállók által kiszivárogtatott információknak enged teret, vagy demagóg módon igyekszik megfelelni a közhangulatnak. A politikai szereplőket már jó ideje képtelen szembesíteni saját szavaikkal és cselekedeteikkel. 


Maradjunk a Fidesznél. Mint köztudott, egy csütörtöki napon Mádi László képviselő egy rendezvényen kifejtette, hogy esetleg, valamikor, hosszú távon, meg lehet fontolni az ingatlanadó bevezetését. Tehát nem mondott semmit, de ez is elég volt, hogy péntek délelőtt megérkezzen a párt helyettesszijjártója, Cser-Palkovics András gyorsreagálású hadtest és neves adószakértő, s közölje: az ingatlanadó mint olyan teljességgel elfogadhatatlan a Fidesz számára, s mivel Mádi ezzel ellentétesen nyilatkozott, törölték a képviselőjelöltek közül. 

A gond ezzel a következő: a párt - mindenki számára hozzáférhető - alapszabálya szerint az indítandó jelölt személyére a helyi szervezet közgyűlése tesz javaslatot, amit aztán megvitat a választókerületi szervezet, és állásfoglalását követően a javaslat a Választási Egyeztető Bizottság (amely testület az elnökből, az országgyűlési frakcióvezetőből, Országos Választmány elnökéből, a kampányfőnökből, továbbá az elnökség és a választmány delegáltjaiból áll) elé kerül, ahol aztán előterjesztés készül a jelölt személyét illetően, amelyet végül az Országos Választmány hagy jóvá. 

Eltérő rendelkezés hiányában a visszahívásra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a jelölésre. Ennek ismeretében akadt valaki, aki megkérdezte, hogy ezt a procedúrát miként sikerült fél nap alatt lebonyolítani? Volt, aki feltette a kérdést, hogy mit várhatunk olyan párttól, amelyik a saját maga által alkotott és csak saját magára vonatkozó rendelkezésekre is fittyet hány? Volt egy fészkes fenét. 

Mint ahogy nem volt senki, aki szóvá tegye a Hagyó-, Mesterházy-féle vazallusrendszert sem, márpedig a demokratikus döntéshozatal nemcsak az előírt eljárások betartását jelenti, hanem azt is, hogy a jogosultak szabad elhatározásukból hozzák meg döntéseiket Ez elég kétséges ott, ahol a szavazások sorsát felügyelő-bizottsági tagságok és egyéb szívességek határozzák meg.

Komolyan azt gondolja bárki, hogy ezek a pártok olyan állapotban vannak, hogy rájuk lehet bízni az alkotmányozást, az alapvető jogok törvénybe foglalását, az alkotmányos intézmények és eljárások megkonstruálását? Eddig legalább egymást úgy-ahogy kordában tartották, és ha mégsem, akkor volt, hogy mohóságukat, elvtelenségüket azzal lehetett megfékezni, ha rámutattunk: éppen az ősellenséggel készülnek összefogni (médiatörvény-tervezetek) és volt, hogy már azzal sem (rádiófrekvenciák kiosztása, titoktörvény). 

Az általam leírtak természetesen nem egy vérbő diktatúra képét vetítik elénk, ehhez - legyünk igazságosak - a szándék is hiányzik (Orbán sem potenciális diktátor, bár társasága nem mindig kellemes), hanem csak a demokrácia minőségének további - intenzívebbé váló - romlását, a jogállam szövetének erőteljes roncsolódását. 

Babarczy Eszter megközelítése teljesen hamis; nem attól kell félni, hogy a magyar politika iránya radikálisan megváltozik, hanem hogy ugyanaz marad, sőt középtávon konzerválódik. Persze, akkor sem történik semmi különös.

Csak rámegy újabb húsz évünk.

 

 

(A cikk a - jelenleg nem elérhető - Hírszerző portál archívumából került átemelésre)