Amikor a magyar kormány kategorikusan utasítja el az Európai Bizottság javaslatát a menekültügy terheinek kvótarendszer alapján történő elosztásáról, vélhetően nem a menekültügyi apparátusra vagy a költségvetésre nehezedő, egyébként korántsem kezelhetetlen terhek foglalkoztatják leginkább, hanem a politikaiak. Bár a genfi menekültügyi egyezmény aláírójaként hazánk vállalta, hogy minden megfontolás nélkül befogadja azokat, akiket üldöznek, a gyakorlat azt mutatja, ilyek ügyekben mifelénk bő két évtizede már a humanitárius szempont a legutolsó.

Pedig az 1989-es indulás kifejezetten ígéretes volt: Romániából és az NDK-ból érkező menekültek tízezreinek segítettek a polgárok, majd a hatóságok is. 1991-ben Antall József pedig kockázatot vállalva is védelmet ajánlott a délszláv háborúk üldözötteinek. Aztán két év sem telt el a miniszterelnök mohácsi beszéde után, és Boross Péter belügyminiszter már arról szónokolt, hogy „Magyarország megtelt”. Ezt tekinthetjük annak az „igének”, amely megteremtette, állami szintre emelte az idegen-elhárítást. Ma ezt „kőkemény illiberális migrációs politikának” nevezik.

Sokatmondó az az adat is, hogy míg tavaly az unióban az elbírált menekültkérelmeknek átlagosan a 45 százaléka zárult pozitív döntéssel, addig nálunk ez csak 9 százalék volt. Még elképesztőbb, ha beadott kérelmekhez viszonyítjuk a Magyarországon valamiféle védelmet kapók számát: 1,2 százalék. Nem csoda, ha a kormányzat mindig csak a tavaly beadott kérelmek majd’ 43 ezres számát kommunikálja, nem pedig azt az adatot, hogy mindössze 503 kérelmező esetében született pozitív döntés. Merthogy ez a szám sokkal többet elárul a „migrációs krízis” valóságáról, mint a nálunk kérelmet benyújtó, de aztán gyorsan továbbálló tízezreké.

Egy évvel ezelőtti miniszterelnöki székfoglalója óta Orbán Viktor nagy utat járt be a „nemzeti konzultáció” szélsőségesen idegenellenes kampányáig. Akkor még csak a gyermekvállalást segítő családpolitikát állította szembe a bevándorlással. Most már odáig jutott, hogy a terrorizmust és a migrációt kapcsolja össze, „megélhetési bevándorlókként” kriminalizálja a menedékkérőket, és arra készül, hogy minden menedékjogért folyamodó külföldit „őrizetbe helyezzen”, azaz börtönbe zárjon, ahol munkára fognák őket, hogy fogvatartásuk költségeit maguk teremtsék elő. Mindehhez azzal a sajátos, úton-útfélen hangoztatott helyzetértékelésével alapozott meg, hogy az unió nem törődik a mi problémánkkal, nem szolidáris velünk, és rossz megoldásokat kínál a migrációs krízisre, tehát ha jót akarunk magunknak, kénytelenek leszünk külön bejáratú „megoldásokkal” előállni.

Csakhogy az Európai Bizottság múlt héten publikált ajánlata, a migrációs agenda azt mondja, mivel globális problémáról van szó, Európának önálló entitásként kell választ keresnie, a tagállami kísérletek nem vezethetnek eredményre, ha nincsen szoros együttműködés. Az is kiderült: az Unió nagyon is érti a problémát, ami a magállamokat egyébként sokkal inkább sújtja, mint minket, szolidáris a tagállamokkal (komoly pénzeket oszt szét), és – noha nem tudhatjuk, milyen eredménnyel – még méltányos megoldásokat is kínál, legalábbis olyanokat, amelyeket érdemes megtárgyalni.

Ám a brüsszeli ajánlattal több baja is van a saját gondjai elől menekülő kormányfőnek, és ezért sem mondhat rá igent. Az egyik legfontosabb ezek közül politikájának a szíve közepét érinti. Az érdekegyesítésre, kompromisszumokra és szerződésekre épülő közösségi megoldásokat Orbán egyre inkább csak nyűgnek, az uniót pedig ma már biztosan nem értékközösségnek, hanem csupán fejőstehénnek tekinti. Csakis a pénzügyi támogatására tart igényt, ám bármiféle közösségi normát illetéktelen beavatkozásként azonosít, amely az ország, pontosabban az ő szuverenitását csorbítja. Ilyen értelemben azt is elvárja a fejős tehéntől, tűrje némán, ha alkalom úgy hozza, kéjjel oldalba rúgják vagy hozzávágják a fejőszéket.

Ugyan Orbán látszólag az unió föderális átszervezésének az ellentáborába pozícionálja magát és országát, így színleg megmarad a legitim európai viták keretei között, voltaképpen azonban az unió lényegét, a közösségi politikát veti el. Ezt mutatta keddi szereplése az Európai Parlamentben is, ahova azzal a céllal érkezett, hogy megmagyarázza, miért helyes napirenden tartani a halálbüntetés kérdését, ha egyébként azt a kormánynak nincsen szándéka visszaállítani; illetve azt, miért nincsen semmi köze az uniónak a „nemzeti konzultációhoz”, ehhez a központilag vezérelt idegenellenes kampányhoz, amely a migránsok mellett az unió ellen is uszít.

A miniszterelnök érezhetően nagyon sokat vár propagandakampányától, egyre emeli a tétet, ezért is jött neki rosszkor a brüsszeli ajánlat. De még az is lehet, hogy szorult helyzetét gyakorlott hazárdőrként megpróbálja a saját javára fordítani. Nem véletlen, hogy Strasbourgba menet hétfőn még beiktatott egy debreceni kitérőt, ahol általános elképedésre megígérte, nem fejleszteni fogják a menekülttábort, amire egyébként uniós pénzt kaptunk, hanem be fogják zárni az általa „bevándorlók táborának” titulált nyitott befogadó állomást. Úgy hírlik, a miniszterelnök szavai még a menekültügyi apparátust is meglepték, és zavarukban igyekeztek úgy értelmezni a kijelentést, hogy Orbán Viktor minden bizonnyal a nyitott tábor zárttá minősítésére gondolhatott, hiszen egy ideje már arról beszél, hogy a menedékkérőket („megélhetési bevándorlókat”) be kell zárni. Tehát a kormányfőt félreértették, mert ő nem a tábort, hanem a táborlakókat lakatolná le. Egészen e hétig mindkettőt embertelen, esztelen és megvalósíthatatlan ötletnek tekinthettük. Most már helyes lesz a harmadik jelzőt elfelejteni.

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa