Hont András
Hont András
Tetszett a cikk?

Nyelvlecke önkéntes illemtanároknak és hazaárulózó zsurnalisztáknak.

Furcsán bánunk bizonyos szavakkal. Néha a legköznapibb dolgok kimondását is szemérmesen kerüljük, másszor viszont valóban súlyos állításokkal dobálózunk meglepően könnyedén. Itt van például a fa… Inkább kezdem máshonnan.

A múlt heti Torgyán-nekrológomban fölidéztem a legendás kisgazdaelnök még legendásabb bonmot-ját, amely szerint nélküle a Kisgazdapárt olyan, mint a vőlegény szerszám nélkül, s hozzáfűztem azt, hogy ezzel a magyar politikában elsőként faszozta le magát valaki nyilvánosan. Az értő olvasó – ideértve a művelt trollt – pontosan érezte, hogy mi itt a funkciója a látszólagos obszcenitásnak. Hogy az egykori politikus, bár célja föltehetőleg az volt, hogy saját nélkülözhetetlenségét az altesti hasonlatokon szocializált férfinépséggel való egyidejű összekacsintással (ami azért a pironkodó hölgyközönséget is meggöcögteti) hangsúlyozza, valójában magára vont mindenki által könnyen dekódolható minősítést. Aki olvasta a publicisztikát, többnyire értette, mire gondolt a költő.

Gondolta a fene – és higgyék el, Arany ma másképp fakadna ki. A sikamlósnak szánt megjegyzésben rejlő mókás feszültséget – a nyilatkozó nagyotmondásában egész egyszerűen nem vette észre, hogy magát becsméreli – nem én mutattam ki, hanem csakúgy kimutatódott. Esterházyval vallom: „rendszerint sokkal több összefüggés, nyelvi játék, mélység és sekélység található a szövegben, mint amennyit az író beletett”. Bizonyos fordulatok, kifejezések észrevétlenül születnek, másokat a szöveg követel ki. Így az olyan utalásokat, amelyek valamely közismert kommunikációs elemre mutatnak, s minden további részletezést fölöslegessé tesznek.  A „fasz” [trágár 1. Hímvessző 2. gúny is Ember, férfi] főnévből képzett ige hajszálnyira így viselkedett, alkalmazása nem volt megkerülhető, legföljebb a fönti, körülményes módon. Annyit viszont nem ér.

A közönség azonnal észreveszi a szavak körüli fölösleges tökölődést, ahogy az öncélú szitkozódást is, amikor a trágárságnak nincs más szerepe, mint a tehetetlen düh palástolása, a hiányos szókincs kitöltése, de az olvasó kiszúrja a tabusító beszédmódot is, amikor fennköltség pózában tetszelegve a szerző nem mer kimondani egyértelmű dolgokat. Ezek őszintétlen megoldások, a publikum aligha díjazza, mert úgy írunk, ahogy beszélünk. (Amennyiben egy szöveg alpári, mocskos, ocsmány, közönséges, akkor ezzel nem az a baj, hogy valaki leírta, hanem hogy egyébként így beszél.)

*

Az őszinteségnek is van azonban határa. Egyes kifejezések esetén – bármekkora indulat is munkál bennünk, és bármennyire is rezonál az a közönség egy részének érzelmeire – elvárható a fokozott körültekintés, mivel használatuk nem csupán stiláriskérdés, de jól mérhető társadalmi hatásokkal jár. Ilyen például a „hazaáruló” szókapcsolat, amely ennek ellenére visszatérő toposza a hétköznapi ordibálásoknak és publicisztikai pengeváltásoknak. Legutóbb Bencsik András – az MSZMP központi lapjának „Pártélet” rovata adta magabiztossággal – bélyegezte ekként az olimpia ellen aláírókat.

A vád rendkívül súlyos, ezért nem árt közelebbről szemügyre venni. A lakossági szemantika felől közelítve a hazaárulás az otthonunkul szolgáló hely, egyszersmind történelmi-érzelmi közösség javainak részben vagy egészben való értékesítése egyéni haszonszerzés céljából. Mondjuk olyan rafinált módon, hogy az ország energiaellátását egy idegen hatalomnak szolgáltatjuk ki hatalmunk megőrzése érdekében.

Ám Bencsik nem erre gondolt. Szerinte hazaáruló az, aki sportcsarnokok és toronyszállók helyett más létesítményeket látna szívesen, vagy semmit sem, csak nem akarja, hogy végleg és jóvátehetetlenül eladósodjunk. Megjegyzem, az ügyben roppant ambivalens álláspontot képviselek. Én tulajdonképpen szeretném, ha hazám képes lenne cool, trendi, szexi, fancy világversenyeket, akár olimpiát is rendezni. Olyanokat, amelyeknek szervezőiben van bátorság nem beszállni a gigantomán versengésbe; nem nagyobbat, hatalmasabbat, professzionálisabbat akarnak villantani a külvilágnak, hanem szerethetőbb eseményt létrehozni – emberi léptékű népünnepélyt. Olyat, amelyik valóban megmozgatja a társadalmat, és nem az elitnek állít betonkaréjokból és rekortánpályákból monumentális, de pillanatok alatt szétrohadó emlékműveket. Erre azonban semmi esély nincs, mivel az illetékeseknek nem csak a keze enyves, de az ízlése is csapnivaló, így valószínűleg egy olimpia konzerválná rettenetes kulturális viszonyainkat, és gazdaságilag reménytelen helyzetbe sodorná az országot. Úgyhogy ezt az egészet mégsem szeretném. De nyilván Bencsik András szerint én is hazaáruló vagyok.

Ahogy a bencsiki logika szerint hazaáruló az az ifjú, parlamenti képviselő is, aki a világkiállítás vitájában szólalt föl anno – imígyen: „az előterjesztő miniszter úr mondott itt nekünk mindenfélét, amelyek sokféle célra alkalmasak lehetnek, csak arra nem, hogy világosan és egyértelműen tájékoztassák a közvéleményt és a képviselőket arról, mik ennek az állami monstre rendezvénynek az előzményei, mik a kockázati és mik a lehetséges gazdasági következményei. […]Nem egészen világos, hogy mi más volna egyébként, ha nem politikai kérdés, egy olyan nagy rendezvény finanszírozása, amely nemcsak hogy közpénzekre tart igényt, de a teljes megvalósítási tervre is állami garanciavállalás szükséges. […] ne képzelje azt a közvéleményben senki, hogy itt azok fognak igazán jól járni, akik a piacon a vásárlók kegyeiért megküzdve tudják eladni portékájukat! Nekik is csurranhat-cseppenhet valami, de az igazi nagy falatokért nem a piacon kell majd megküzdeni, hanem a fehér asztal mellett vagy zegzugos kormányhivatalokban. […]Ahhoz azonban, a legnagyobb sajnálatunkra, nem vagyunk hajlandók asszisztálni, hogy néhány, a kormánypárt húsosfazekához közel álló hazai nagyvállalkozó az adófizetők pénzéből tollasodjon meg”. Gondolom, semmiféle titkot nem árulok el, ha közlöm: az ifjú képviselőt Orbán Viktornak hívták.

És természetesen ő sem követett el hazaárulást, aminek egyébként létezik az előbbinél szabatosabb meghatározása is. Mégpedig a büntető törvénykönyvben. Bencsik ugyanis – igen férfias módon, a hatalom háta mögül kikandikálva – bűncselekmény elkövetésével vádolt másokat. Kár, hogy ezt nem hatóság előtt tette, hanem csak egy zugtévében, mert így nem meríti ki a hamis vád törvényi tényállását. Rágalmazásnak azért még megteszi; csak az a baj, hogy a szabad szólás jogi korlátozását általában, és a konkrét esetben is messzemenőkig helytelenítem, még akkor is, ha a delikvens irtózatos faszságokat beszél.

*

Azt viszont a lehető legkomolyabban meg lehet kérdezni, hogy amennyiben a hazaárulást kiterjesztően értelmezve, azt az ország érdekeivel való tudatos szembeszegülésnek tekintjük, akkor vajon ennek az a magatartás felel-e meg, amelyik egy vélelmezett károkozás elhárítása érdekében munkát és kockázatot vállal, vagy egy olyan politika támogatása, amelyik egyetlen mozdulattal tolja ki a nemzetből legjobb alkotóinkat, gondolkodóinkat, tagadja meg az állami elismerést legkiválóbb íróinktól, nevez külföldi ügynököknek közösségi célokért tenni akaró embereket, foszt meg alapvető tudástól teljes generációkat, ellenben jutalmaz és etet megannyi színvonaltalan kocsmai hőbörgőt. Nem fogok a kérdésre válaszolni, mégpedig azért nem – és ezt sem szívesen írom le –, mert úgy hiszem, sokkal jobban szeretem a hazámat, mint Bencsik András. Tudom ugyanis, hogy a szeretetnek ezer megnyilvánulása lehet, és mások mást képzelnek arról, hogy mi szolgálja a haza üdvét. Amennyiben nem érvelek ezek ellen, hanem erkölcsileg akarok egyes megoldásokat kirekeszteni (a hazaárulózással éppen ezt művelném), akkor magamat, a saját elképzeléseimet a többi fölé helyezem, végső soron a hazámat fosztom meg olyan lehetőségektől, amelyek adott esetben jobbak, mint amire én gondoltam. Ezt pedig nem tehetem. Így a csábítás és érdemei ellenére le kell szögezni: Bencsik András sem hazaáruló.

Csak egy fasz.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!