Még emlékszünk rá, hogy a kommunista diktatúra ellen békés eszközökkel fellépő emberi jogi ellenzék a Helsinki egyezmény védőpajzsát használta akcióihoz. A Helsinki folyamat, különösen az eszmék szabad áramlásáról szóló „3. kosár” betartását árgus szemekkel figyelte a nyugati közvélemény, erre tekintettel volt a Kádár-rezsim és a többi egypártrendszer is. A kommunista rendszerek bukása után a NATO-partnerség programjai, majd az EU-val kötött társulási egyezmények segítették a hadsereg és a gazdasági élet demokratizálódását az egykori KGST-országokban.



Hasonló "huszárcsínyre" készül Washington most az arab, illetve iszlám országok vonatkozásában, és az Európai Unióval együtt „közel-keleti szabadság-charta” kidolgozását kezdeményezi. Az aláírók elköteleznék magukat a demokrácia alapelvei és intézményei mellett. Bevonnák a tervekbe a NATO-t és más transzatlanti intézményeket is. Támogatják az elképzelést a Demokrata Pártban is, és a demokrata elnökjelöltek közül John Edwards, valamint Wesley Clark máris ilyen szellemben nyilatkozott.



Washingtonban építenek az EU-Mediterráneum párbeszédre, más néven Barcelona folyamatra, amelynek keretében az EU kereskedelmi előnyöket és segélyeket ígér, az észak-afrikai országoknak, ha azok hajlandók politikai és kereskedelmi együttműködésre, társadalmi és gazdasági reformokra. Az európai fővárosokban már most is amerikai kormánydelegációk tárgyalnak, hogy mire a júniusban tervezett csúcstalálkozó-sorozat megkezdődik – összeülnek a NATO tagországok vezetői, a Nyolcak (a vezető ipari országok és Oroszország) kormány-és államfői, továbbá EU-USA csúcs is lesz – kész legyen a közös kezdeményezés tervezete.



Az európai kormányok egyelőre további részleteket várnak, és miközben támogatják a tervet általában, és elismerik, hogy Bush ezúttal betartja a többoldalúság íratlan diplomáciai szabályait, bizonyos kételyeiknek máris hangot adtak. A keserves rezsimváltás Irakban nem túl biztató a közelkeleti kormányok demokratizálódását illetően, legalábbis rövidtávon. Az izraeli-palesztin konfliktus rendezése előtt nagyobb áttörés aligha várható. Nincs nagyobb esély az arab kormányok a NATO-val való együttműködésére sem, vagy arra, hogy a jelenlegi rezsimek deklarálják elkötelezettségüket a demokratikus politikai változások mellett.



Mindezzel együtt a transzatlanti dialógus megindult az ügyben. A Helsinki folyamat sikerének a ’70-es évek közepén sem adtak túl sok esélyt, és lám, alig 15 évvel később átalakult a térség, az Elbától Vlagyivosztokig. Talán most sem a borúlátóknak lesz igazuk.