Aligha gondolta volna az egyiptomi Nyugati sivatag távoli délnyugati csücskében utazgató öt német, öt olasz, egy román és nyolc egyiptomi turista, hogy befizetett szafarija ingyenes, viszont életveszélyes kalandba csap át. A még négy sofőrből, két idegenvezetőből, egy biztonsági őrből és az utat szervező iroda tulajdonosából álló expedíció a minap a Dakhla-oázisból indult el délnyugati irányba az Uvejnát-hegység felé, hogy onnan a Gilf Kebír-fennsíkra jusson. A tervek szerint északi irányban a Nagy homoktengeren átkelve Szíva-oázisba vezetett volna az útjuk, de a Karkur Tal nevű helyen négy álarcos rájuk támadt.

A 8 millió dolláros váltságdíjat követelő emberrablók előbb szudáni területre hurcolták őket, ahol a kartúmi kormányhadsereg tisztes távolból figyelte a csoportot, de nem indított szabadító akciót, nehogy megöljék a túszokat. A múlt heti hírek már arról szóltak, hogy a fegyveresek és foglyaik 13 kilométer mélyen líbiai területre hatoltak be. Aztán állítólag Csádot is megjárták, majd hétfőn egy 150 fős egyiptomi kommandó szudáni területen kiszabadította a turistákat és kísérőiket. Az akció során az emberrablók felét megölték.

© sxc.hu

Egyelőre nem tudni, kik voltak a túszejtők. A Karkur Tal-vádit - kiszáradt folyóvölgyet - állítólag egy Líbia és Csád között vándorló, tabu nevű törzs lakja, akikről először az 1921-ben arra járt Ahmed Haszanein egyiptomi pasa tett említést memoárjában. Korántsem biztos azonban, hogy helyi nomádok követték el a túszejtő akciót, a háborús konfliktusok által sújtott Csádból vagy Szudánból származó fegyveresek is lehetnek az emberrablók. Valószínű, hogy pusztán váltságdíjat akarnak, legalábbis eddig semmiféle egyéb követelést nem támasztottak. (A Tunéziában februárban turistákat foglyul ejtő al-Káida afrikai szárnya pénz mellett bebörtönzött társai elengedését követelte.)

Az egyiptomi-szudáni-líbiai határvidéken nem a mostani az első incidens. A fegyveres csempészbandák rájöttek, hogy a világ egyik utolsó érintetlen vadonjának számító Uvejnát-hegységet és környékét felfedezték a kalandvágyó turisták. Januárban két dzsipet vettek el német utazóktól, februárban pedig egy svájci kutatót és három kísérőjét rabolták el feltehetőleg a kartúmi kormány ellen két évtizede harcoló Szudáni Felszabadító Hadsereg (SLA) tagjai. A fegyveresek 200 kilométerre délre hurcolták foglyaikat, majd tíz nappal később elengedték őket - nem tudni, hogy pénz fejében-e. A mostani emberrablásban állítólag szerepet játszott, hogy németek is tagjai a csoportnak, mivel a martalócok körében elterjedt: Berlin fizetni szokott túszul ejtett állampolgáraiért.

Az emberrablás híre az egyiptomiakat is meglepte. A Szahara e kietlen vidékét már a második világháború előtt feltérképezték, de rendszeres szafarik csak 1998-tól indultak erre, és az évente idelátogatók száma az ezret sem éri el. Az Uvejnát-hegységbe, a Gilf Kebír-fennsíkra vagy a Nagy homoktengerbe szervezett utakhoz komoly felkészültség kell és legalább három jármű, amelyek egyike az ellátmányt és az üzemanyagot viszi. Az ilyen utakhoz katonai engedély szükséges, a csapatot biztonsági őr kíséri. Egy út két-három hétig tart, az ára heti ezer dollárnál kezdődik. Az egyiptomi sivatagi turizmus két évtizede kezdett fellendülni, a szafarikon évente 65 ezren vesznek részt, de a többség elsősorban a néhány napos utakat és a biztonságos helyeket - például a Szíva-, a Baharíja-, a Farafra-, a Dakhla- vagy a Kharga-oázist - kedveli.

Bár a sivatagi turizmus eltörpül az évi tízmilliós - főként a Nílus-völgy óegyiptomi emlékei és a tengerparti üdülés által vonzott - idegenforgalomhoz képest, a kalandtúrákon részt vevők legalább napi kétszáz dollárt költenek, jóval többet, mint a hagyományos vendégek. Bár elemzők szerint továbbra is számítani lehet szaharai emberrablásokra, nem valószínű, hogy az egyiptomi hazai össztermék (GDP) tizedét adó és ezzel az ország legnagyobb bevételi forrásává vált idegenforgalmat az 1980-as és az 1990-es évekbelihez hasonló kihívás éri. Akkor a szélsőséges iszlamisták a rezsim megdöntésére spekulálva hajtottak végre turisták elleni merényleteket. Bár a biztonsági szervek a Szaharát és a sivatagi országhatárokat kevésbé tudják ellenőrizni, az ismert látványosságokat hatékonyan védik: az utóbbi évtizedben komoly merényletet csak a Sínai-félszigeten követtek el.

A kalandvágyókat azonban jobban vonzza a Nyugati sivatag távoli vidékeinek szépsége, amit fokoz a nyugalom és a magány érzése. A domborzat a majdnem kétezer méter magas, homokkő és vulkanikus eredetű Uvejnát-hegység gránitcsúcsaitól a vádik szabdalta fennsíkokon át a homokdűnékig igen változatos. Meredek, megmászhatatlan sziklái ihlették például az ezer méter magasan fekvő Gilf Kebír felfedezőjét, Kamal Huszein herceget, hogy arabul a Nagy Goromba névre keresztelje a fennsíkot. A terület annyira érintetlen, hogy az utazók manapság is találnak eddig nem ismert barlangrajzokat, amelyek Afrika gazdag neolitkori kultúrájára utalnak. Almásy László magyar utazó több expedíciót is vezetett a térségbe (HVG, 1997. február 22.), és 1933-as útja során bukkant rá a híres Úszók barlangjára, ahol tízezer éves sziklaképek tanúsítják: a Szahara valamikor folyókkal átszelt, tavakban gazdag, dús növényzetű vidék volt.

Az árnyékban 50 Celsius-fokot is meghaladó hőség és az akár éveken át tartó csapadékhiány miatt az ókorban hadseregek vesztek a Szahara homoktengerébe. A Nyugati sivatagban egy legenda szerint Kambüzész perzsa armadája tűnt el nyomtalanul. Eredetileg Almásy is egy mítoszt követve utazott a Gilf Kebírre: a középkori arab kéziratokban említett csodálatos oázis, Zarzura után kutakodott. Egy bennszülött útmutatása alapján rá is talált a Vádi Talra, az Akáciák völgyére, amelyet Zarzura három völgyéből az akkor még ismeretlen harmadiknak tartott.

KERESZTES IMRE