A Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének (IISS) 417 oldalas idei helyzetértékelése szerint az amerikai politikai köztudatban a "külföld" mára az "ingovány" szinonimájává vált, és most már a hazai terep kap elsőbbséget. Az átfogó elemzés szerint az Afganisztánnal kapcsolatos - gyakorlatilag az "ambiciózus" felkelésellenes stratégia feladásával felérő és a politikai megoldást előtérbe helyező - legutóbbi amerikai döntések is azt jelzik, hogy "vége az évtizedes amerikai intervenciós politikának".

Az Egyesült Államok Líbia esetében is úgy döntött, hogy csak segíti az arab támogatással végrehajtott, alapjában véve európai hadműveleteket. Mindez "egy olyan korszak hajnalát jelzi", amelyben az amerikai stratégiai gondolkodás központi elemévé a "regionális problémákra regionális megoldásokat" mottó válik - áll az IISS idei világjelentésében.

A vezető londoni kutatóműhely tanulmánya szerint tíz évvel a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után Nyugaton általánosságban is "egy generáció óta nem látott mélységbe" süllyedt "az aktív önvédelmi" beavatkozásokra irányuló készség. Az IISS szerint ezt jelzi az is, hogy az állandó biztonsági tanácsi tagságra törekedő országok közül mennyien tartózkodtak a líbiai hadműveletről szóló ENSZ-szavazás során.

Az elemzés szerint ebben a helyzetben bizonytalan, hogy a jövőben ki tölthet be nemzetközi vezető szerepet kulcsfontosságú stratégiai ügyek felmerülése esetén. Az Egyesült Államok most már nem akar minden esetben az élre állni, Európából pedig Franciaország és Nagy-Britannia sem. Ebben az összefüggésben az az érzet alakul ki, hogy a Nyugat "stratégiai reumától és kimerültségtől" szenved, miközben a Kelet feltörekvő hatalmait a stratégiai növekedéssel járó fájdalmak és határozatlanság bénítja.

E környezetben nagyobb mozgástérhez jutnak saját céljaik megvalósítására "a lator államok", azt pedig csak találgatni lehet, hogy pontosan kitől várható segítség - és az milyen hatásfokú lenne -, ha mindez már globális károkat kezd okozni - áll az IISS idei világjelentésében. A ház az amerikai és a kínai világhatalmi folyamatokat összehasonlító fejezetben megállapítja, hogy már több mint egy nemzedékkel ezelőtt felmerültek azok a várakozások, amelyek szerint a gazdasági és a politikai erő átcsoportosul az euroatlanti térségből az ázsiai-csendes-óceáni térségre, és különösen Kínára.

Ez a vélekedés azonban figyelmen kívül hagyja azt a realitást, hogy Kína - még ha nominális GDP-értéke valaha túl is lépné az Egyesült Államokét - az egy főre jutó GDP-érték alapján továbbra is szegény ország maradna, hatalmas politikai kihívásokkal és az Egyesült Államokénál számottevően súlyosabb demográfiai problémákkal - áll az elemzésben.