A líbiai forradalomról szólva általában úgy emlegették a szemben álló feleket, mint Moammer Kadhafi rezsimje kontra felkelők. Egyes szakértők szerint igazságtalanul megfeledkeztek arról a személyről, aki a forradalmat győzelemre vitte. Az illető Musztafa Abdel Dzsalil, a Nemzeti Átmeneti Tanácsnak (NTC) – Líbia de facto vezetésének – az elnöke. Most azonban az 59 éves politikuson a világ szeme: képes lesz-e egyben tartani az ideológiai, törzsi és földrajzi érdekellentétek által megosztott NTC-t, elejét venni az esetleges polgárháborúnak, és levezényelni az átmenetet. Az NTC célja, hogy Líbia többpárti demokrácia legyen, egyúttal új alkotmányt, másfél–két éven belül pedig választást ígért.
Valószínű, hogy jó fél évvel ezelőtt maga Dzsalil sem hitte, milyen szerepet szán neki az élet. A „helyzet emberének” nevezett Dzsalil a Bengázihoz közeli Beida városban született, olyan térségben, amely hagyományosan ellenséges volt a tripoli kormánnyal szemben. Világi és iszlám jogot végzett, a ranglétrán felfelé haladva a líbiai fellebbviteli bíróság elnöke lett. A vallásos és konzervatív Dzsalil gyakran hozott a rendszerrel szembeni ítéleteket, ám Kadhafi fia, Szaif al-Iszlám 2007-ben a Nyugattal éppen békülő Líbia pr-lépéseként igazságügyi miniszterré tette.
Dzsalil igyekezett megreformálni a büntető törvénykönyvet, hogy a halálbüntetés például csak gyilkosság esetén legyen kiszabható. Ám tavaly januárban televíziós beszédben jelentette be lemondását, tiltakozva amiatt, hogy bírósági felmentések ellenére politikai foglyok százait tartják rács mögött. Ezzel Kadhafi brutális elnyomó rendszerében az életét kockáztatta. Az ezredes mégis elutasította lemondását, sőt az idén februárban őt küldte Bengáziba, hogy leverje a tüntetéseket.
Dzsalil azonban átállt a tüntetők oldalára, amiért Tripoliban 400 ezer dollárnak megfelelő vérdíjat tűztek ki a fejére. A felkelőcsoportok március 5-én megalakították az NTC-t, Dzsalilt pedig a testület elnökévé választották. A nem túl karizmatikus, de országszerte tisztelt Dzsalil egyik nagy érdeme, hogy a tanács a felkelés motorjává vált. A politikai bázis nélküli elnök azonban az NTC-n belüli torzsalkodások miatt már többször is lemondással fenyegetőzött, és kijelentette: az átmenet után nem akar vezető tisztséget.
Helyébe az átmeneti kormány feje, Mahmúd Dzsibril léphet, aki az USA-ban szerezte politológiai diplomáját, és dolgozott is a tengerentúlon. A reformok iránt elkötelezett Dzsibril volt az, aki az utóbbi fél évben a külföldet járva elismertette az NTC-t. Ám ő is, mint Dzsalil, az utolsó pillanatig részt vett Kadhafi kormányzatában, és az iszlamisták túlságosan is világinak és Nyugat-barátnak tartják. Az NTC alelnöke, Abdul Hafez Goga a felkelés előtt két héttel még Kadhafi sátrában vendégeskedett, és a rezsimet éltette. A tanács száműzetésből érkezett tagjainak viszont az a hátrányuk, hogy nincs meghatározó hatalmi hátterük.
A 40 tagú NTC-t elvileg úgy állították össze, hogy Líbia minden térségét képviselje, sokan mégis arra panaszkodnak, hogy túlsúlyba kerültek a Bengáziból és környékéről származók. Széthúzó erő lehet, hogy a felkelők hadereje három nagyobb frakcióra szakadt. A bengázi csapatok a forradalom atyjainak tekintik magukat, ők, a bengázi középosztály tagjai hozták létre az első bizottságokat, amelyekből végül is létrejött az NTC. A miszrátai egységek viszont magukat tartják a legkeményebb harcosoknak, akik a legádázabb csatákat vívták. A nyugati hegyek arab és berber lázadói pedig úgy érzik, ők a hősök, hiszen megtörték Kadhafi ellenállását, és bevonultak Tripoliba.
Az új állam felépítését nehezíti a törzsi széttagoltság. A politikai játszma szempontjából az ország 140 törzséből csak néhány tucat számít, és a Kadhafi alatt kivételezett közösségek most joggal félhetnek. A feszültséget Abdel Fattah Junesznek, a felkelők katonai parancsnokának júliusi meggyilkolása is mutatta. Máig nem tisztázott, hogy Kadhafi pribékjei vagy gyanakvásból saját emberei végeztek-e vele. Junesz saját törzse, az obeidi hatalmi harcot lát a gyilkosság mögött, válaszul a saját területük határán katonai ellenőrző pontokat állítottak fel, és bosszúval fenyegetőztek. Junesz temetésén Dzsalil elnökön kívül az NTC egyetlen tagja sem mert megjelenni, és az obeidin kívül más törzs sem képviseltette magát.
Az a kérdés is felmerül, vajon az iszlamisták nem térítik-e el a forradalmat. Bár egyesek szerint eltúlozzák az erejüket, tény, hogy az NTC alkotmánytervezete a saríát, az iszlám törvénykezését jelölte meg alapvető jogforrásként. A szabadságharcosok első nyílt szakítása is az iszlamistáktól ered. Iszmail al-Szalabi – aki csapataival a forradalom elején Bengázit védte – vasárnap az átmeneti kormány lemondását követelte, mondván: valamennyi tagja a régi rezsim maradványa. Azt is kifogásolta, hogy a felkelők világi elemei szélsőségeseknek állítják be az iszlamistákat.
Az NTC kényes helyzetét mutatja a Tripoli ellenőrzésére kinevezett parancsnok, az iszlamista Abdel Hakim Belhadzs esete is. Belhadzs elismerte, hogy Afganisztánban harcolt, de cáfolta, hogy osztaná az al-Káida ideológiáját. Viszont kiderült, hogy 2004-ben az amerikaiak elfogták, és Bangkokban kínzások közepette hallgatták ki, mielőtt kiszolgáltatták Kadhafinak. Tripoliban a hírhedt Abu Szalim börtönbe került, ahol szintén megkínozták. Belhadzs most bocsánatkérést követel az amerikai és a brit titkosszolgálatoktól, miközben Washington és London támogatása elengedhetetlen volt az NTC líbiai győzelméhez.
