Véres kezek

Biztonságot keresve költözött a második legnagyobb afganisztáni város, Kandahár közelében található Camp Belambai amerikai támaszpont környékére Abdul Szamad, de a családja életével fizetett az elhatározásáért. Március 11-ére virradóra a 38 éves Robert Bales amerikai őrmester berontott Szamad házába, ahol végzett a földműves feleségével és nyolc, 2–12 év közötti gyerekével, a holttesteket pedig felgyújtotta – a családfő azért úszta meg, mert nem volt otthon. Bales folytatta az ámokfutását, aminek a vége összesen 16 civil afgán halála lett; utána visszament a bázisra, és feladta magát.

A több mint tíz éve kezdődött afganisztáni háború legsúlyosabb atrocitását elkövető altisztet a múlt héten nevezték meg, amikor már úton volt a kansasi Fort Leavenworth szigorúan őrzött katonai börtönébe. Bales a hírek szerint nem áll szóba kihallgatóival, a sajtónak a védője, John Henry Browne nyilatkozik, aki arról nevezetes, hogy ő volt az ügyvédje az 1970-es évek hírhedt, és végül kivégzett amerikai sorozatgyilkosának, Ted Bundynak. A publicitást kedvelő jogász rögtön vitatta azt az értesülést, hogy az őrmester részegen hajtotta volna végre szörnyű tettét. Az Irakban és Afganisztánban szolgáló amerikai katonáknak tiltott a szeszfogyasztás – elődeik Vietnamban még viszonylag szabadon ihattak és drogozhattak –, de a harctéri stressz oldására a parancsnokok állítólag hajlamosak szemet hunyni az illegális beszerzések fölött.

Két, merőben eltérő kép rajzolódik ki a háborús bűncselekményt elkövető amerikai őrmesterről. Társai és elöljárói szerint többszörösen kitüntetett mintakatona, aki röviddel a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után, hazafias érzelmektől vezetve jelentkezett az amerikai hadseregbe. Mesterlövészként szolgált, Irakban háromszor fordult meg, Afganisztánba most vezényelték először. Összeroppanását nemcsak a bevetés feszültsége okozhatta, hanem az is, hogy negyedszer kellett a feleségétől és két kisgyerekétől távol az életét kockáztatnia. Emellett anyagi gondjai voltak – a hozzá hasonló beosztásúak frontszolgálat esetén csupán havi 150 dolláros kiegészítést, a családjuktól elszakításért további 250 dollárt kapnak, amivel 68 ezer dollárra emelkedik az éves fizetésük –, 2010-ben pedig Irakban a robbanószerkezetre futó terepjárójából kiesve kisebb agysérülést szenvedett, ami az önuralom elvesztésével és emlékezetkieséssel járhat.

Robert Bales őrmester hadgyakorlaton

AP / Ryan Hallock

Akik ezeket az érveket mentegetésnek tartják, arra emlékeztetnek, hogy Bales ellen – aki előléptetésben és toborzóaltiszti kinevezésben bízott, s csalódottan fogadta, hogy tavaly decemberben Afganisztánba vezényelték – 2002-ben testi sértés miatt vádat emeltek, mert bántalmazta akkori barátnőjét, de az ügyet letudta azzal, hogy pszichiáterhez járt kezelésre. Az esetben újabb eltussolandó amerikai háborús bűnt látó afgánok pedig nem értik, ha Bales valóban váratlanul összeroppant, akkor miért nem a bázison nyitott tüzet társaira, miért a két közeli faluban keresett magának védtelen áldozatokat.

Nem mindegy, hogy a katonai ügyészek és a hadbíróság tagjai melyik képet látják majd maguk előtt. Barack Obama amerikai elnök Hamid Karzai afgán államfőnek megígérte a vérfürdő alapos és független kivizsgálását, Leon Panetta védelmi miniszter pedig nem zárta ki, hogy Balesre halálbüntetést is kiszabhatnak. A tárgyalás azonban még messze van, és az ítélet kiszámíthatatlan. Az USA-ban legutóbb 1961-ben végeztek ki katonát, John Bennett közlegényt, aki Ausztriában 1954-ben megerőszakolt és félig agyonvert egy 11 éves lányt. Az 1972-es washingtoni legfelső bírósági döntés a hadsereg számára is megtiltotta a halálbüntetés kiszabását, amit négy évre rá egy újabb határozat tett ismét alkotmányossá. A büntetési tétel 1984-ben került vissza a hadsereg jogi eszköztárába. Azóta egyetlen katona sem kapott méreginjekciót, kilenc halálra ítélt egyenruhás büntetését életfogytiglanra módosították. Jelenleg hatan raboskodnak Fort Leavenworth siralomházában, közülük a minden fellebbezési lehetőségét kimerítő Ronald Gray közlegény áll a legközelebb a kivégzéshez; ő 1988-ban megölt és megerőszakolt két nőt.

Háborús bűncselekményért nemigen szabják ki a halálos ítéletet az USA-ban, ahol mindig akad politikus, aki felmentést talál a fronton elkövetett atrocitásokra. Példa erre a dél-vietnami My Lai faluban 1968-ban elkövetett vérengzés, amelynek során amerikai adatok szerint 347 civilt, köztük nőket és gyerekeket lőttek agyon. A vietnami háború brutalitásának jelképévé vált mészárlásra a parancsot kiadó William Calley hadnagyra – aki a tárgyalásán arra hivatkozott, hogy ő maga is csak parancsot teljesített – 1971-ben életfogytiglani börtönt szabtak ki. Az amerikai közvélemény többsége azonban az egyedüliként felelősségre vont tiszt mellé állt, a későbbi demokrata elnök, akkori georgiai kormányzó Jimmy Carter szolidaritási akciót szervezett, Richard Nixon elnök pedig előbb a fellebbezési folyamatra hivatkozva házi őrizetre enyhítette a büntetést, majd a Fehér Házból 1974-ben megérkezett a kegyelem is.

A Kandahár melletti mészárlás nem az első amerikai háborús bűn az iraki és afganisztáni hadszíntéren. Míg a katonai akciók civil áldozatait „járulékos veszteségnek” tekintik, az első nagy botrányt a bagdadi Abu Ghraib börtönben 2003–2004-ben elkövetett fogolykínzások kavarták. A főbűnösnek tartott Charles Graner tíz évet kapott, tavaly augusztusban, hat és fél év után, jó magaviseletére tekintettel szabadult Fort Leavenworthből. Vádejtéssel megúszta az amerikai hadseregnek dolgozó Blackwater biztonsági magáncég négy alkalmazottja, pedig 2007-ben Bagdad belvárosában civilekre nyitottak tüzet, és 17 embert megöltek. Már vádat sem emeltek két tengerészgyalogos ellen, akik – azt állítva, hogy tűz alá kerültek – 2008-ban Afganisztánban társaikkal együtt egy 15 kilométeres útszakaszon mindenre lőttek, ami mozgott, 19 halottat és 50 sebesültet hagyva maguk után.

Afganisztánban 2010-ben helyi hasistól bódult amerikai katonák vadásztak civilekre, akiket megöltek, ujjukat és fogukat trófeaként begyűjtötték, majd fegyvert raktak melléjük, hogy támadóknak tüntessék fel őket. Ezért a rangidős Calvin Gibbs őrmester tavaly novemberben életfogytiglant kapott, de kilenc év múlva feltételesen szabadulhat. Az idén januárban lefokozással és fizetéscsökkentéssel megúszta – s azóta leszerelt – Frank Wuterich tengerészgyalogos őrmester, akinek a parancsára és részvételével alakulata 2005-ben az iraki Haditában egy ellenük elkövetett merényletet megbosszulandó hidegvérrel végzett 24 civillel. Egy társát felmentették, hat ellen ejtették a vádat, ő pedig az ügyészség sorozatos – egyesek szerint szándékosságot sem nélkülöző – baklövései után alkut kötött, és csupán kötelességszegés miatt vallotta magát bűnösnek.

Bales vérengzése arra is rávilágít, hogy még az olyan erős hadsereg tagjai, mint az amerikai, sem bírják az Irakban lezárulni látszó, Afganisztánban 2001 októbere óta tartó háború mentális megpróbáltatásait. A két fronton már másfél millió amerikai katona fordult meg, és a leginkább leterhelt szárazföldi hadsereg 570 ezres állományából 110 ezren legalább három bevetésen vettek részt. Egyre többen szenvednek a Bales esetében is emlegetett poszttraumás stressztől, és – akárcsak a vietnami veteránokat – őket sem várják tárt karokkal a civil életben. A munkanélküliség körükben 12 százalék, a 18–24 év közötti leszerelőknél 30, ha ráadásul afroamerikaiak, akkor pedig csaknem 50, miközben az országos átlag 8,3 százalék.

NAGY GÁBOR